A dalai láma a sípályán

Akkoriban találkoztam Őszentségével, amikor még nem volt olyan híres, mint ma, mégis sokat tanultam tőle

Kapcsolódó cikkek

A nyolcvanas évek közepén Santa Fében éltem, Új-Mexikóban, és éppen csak fenn tudtam tartani magam a cikkírásból, amikor egy nap különleges megbízást kaptam. 1989-ben a dalai lámának ítélték a Nobel-békedíjat. Tibeti barátom, Thondup hírét vette, hogy Őszentsége körútra indul az Egyesült Államokba, és meghívta őt a városunkba. A dalai láma elfogadta a meghívást. Akkoriban nem volt még az a nemzetközi híresség, mint manapság. Mindössze fél tucat szerzetessel utazott, akiknek a zöme nem beszélt angolul. És pénze sem volt.

Ahogy közeledett a látogatás időpontja, Thondup egyre inkább bepánikolt. Felhívta az egyetlen olyan barátját, aki az államigazgatásban dolgozott. James Rutherford a kormányzó művészeti galériáját vezette, és istenáldotta szervezői tehetséggel bírt. Rögtön el is vállalta a dalai láma itt-tartózkodásának lebonyolítását.

Rutherford elsőként végeláthatatlan hosszúságú limuzint kölcsönzött egy gazdag műkereskedőtől, majd megkérte Rusty nevű fivérét, hogy legyen a sofőr. Meggyőzte a Santa Fé határában álló Rancho Encantado luxusüdülőhely tulajdonosait, hogy biztosítsanak ingyen szállást és ellátást. Engem pedig felkért, legyek Őszentsége sajtótitkára.

A dalai láma 1991. április 1-jén érkezett meg a városunkba. Mindennap mellette voltam, reggel 6-tól a késő esti órákig. Vele utazni igazi kalandot jelentett. Jó kedélyű volt, tele lelkesedéssel, állandóan kérdéseket tett fel, és viccelődött rossz angolságán. Bárhol, bárkivel leállt beszélgetni, függetlenül attól, hányan próbálták sietősen a következő programpontja felé terelgetni. Ha szóba elegyedett valakivel, olyan volt, mintha kizárta volna a világ többi részét, hogy együttérzése, figyelme, törődése és érdeklődése minden cseppjét az illetőre összpontosítsa.

Mindennap hajnali fél 4-kor kelt, és több órán át meditált. Santa Fében szinte minden este vacsorákon kellett részt vennie, amelyek későig tartottak. Így aztán ebéd után mindennap visszavittük egy rövid szundikálásra a Rancho Encantadóba.

Látogatása utolsó előtti napján a dalai láma Új-Mexikó állam szenátoraival és a kormányzóval ebédelt. Az ebéd során valaki megemlítette, hogy Santa Fében van sípálya. A téma felkeltette Őszentsége érdeklődését, és kérdéseket tett fel a síelésről: hogy nehéz-e, kik járnak síelni, mekkora sebességgel haladnak, hogyan nem zuhannak a mélybe.

Ebéd után a sajtós csapat szétszóródott, a dalai láma és a szerzetesek pedig szokás szerint visszavonultak a délutáni pihenőre. Ám ezúttal valami mégis történt. A szállás felé félúton Őszentsége limuzinja lehúzódott az útpadkára. Rusty kiszállt, odajött hozzánk, és behajolt az autó ablakán: – A dalai láma azt mondta, szeretne felmenni a hegyekbe, hogy síelőket láthasson. Mitévő legyek?

– Ha a dalai láma a sípályára akar menni – szólt Rutherford –, akkor oda megyünk.

A limuzin visszafordult, és mindannyian végigautóztunk a városon, onnan pedig a hegyekbe. Negyven perc múlva ott álltunk a sípálya alján. A lesiklópályák még nyitva voltak.

Elindultak hatan, szorosan egymás mögött, fürgén lépdelve a hóban. – Várjanak! Ne menjenek a liftleszálló felé! – kiáltotta valaki. De a figyelmeztetés már elkésett

A főépület mögé kanyarodtunk, és a szerzetesek kiszálltak a limuzinból. Rutherford eltűnt, s öt perc múlva Benny Abruzzóval, a sípálya tulajdonosával tért vissza. Abruzzo szája tátva maradt, amint megpillantotta a dalai lámát meg a szerzeteseket, amint ott téblábolnak a hóban vékony ruhájukban. Érdeklődve figyelték a történéseket, a zümmögő lifteket, a jövő-menő síelőket és a kék égbolt előterében a meredek pályát.

– Felmehetünk a hegyre? – kérdezte a dalai láma Rutherfordtól.

Rutherford erre Abruzzóhoz fordult. – Felmehet?

– Felőlem. Csak ő, vagy a …? – intett a szerzetesek felé Abruzzo.

– Mindannyian – felelte James.

Abruzzo néhány szót váltott a sílift kezelőjével, aztán leengedte a köteleket a beszálláshoz. Több száz, sorban álló síelő figyelte elképedve, amint négy szerzetes, szorosan egymás sarkában, apró léptekkel megközelíti a síliftet. Vörös-sárga csuhájukhoz a dalai láma és a szerzetesek egyaránt Oxford szabású, bőrtalpú, fűzős félcipőt viseltek, amelyeknél rosszabbat nehéz elképzelni havas terepre.

A liftkezelő egyenként megállította a négyes üléseket a beszálláshoz. Végül én kerültem a dalai láma mellé, balomon pedig Thondup ült.

Ekkor Őszentsége hozzám fordult. – Amikor jöttem ide maguk városába, láttam körben a hegyeket. Gyönyörű hegyek! Egész héten a hegyekbe kívántam jönni. – Lendületesen beszélt, és bizonyos szavakat erőteljesen hangsúlyozott. – És sokat hallottam erről a sportról, a síelésről. De soha nem láttam síelést.

– Látni fogja, miközben felvisz minket a lift a tetőre – mondtam.

– Remek! Remek!

Elindultunk felfelé. A libegő sílift régi jószág volt, bármiféle biztonsági felszerelés nélkül. Ez azonban cseppet sem zavarta a dalai lámát, aki élénken taglalta a lejtőn látottakat. Amikor előrehajolva mutatott valamerre lefelé, Thondup könyörögve kérte, egyenesedjék ki, kapaszkodjon bele az ülésbe, és semmiképp ne hajoljon nagyon előre.

– Mennyire száguldanak! – álmélkodott. – Nézze a kicsi fiút!

A kezdőpályára láttunk le, ahol a síelők még nem tudnak igazán száguldani. Ekkor azonban egy magasabb lejtőről felbukkant egy képzettebb síző. A dalai láma nyomban észrevette. – Nézze, túl gyors! Nekimegy oszlopnak! – Két kezéből tölcsért formálva lekiáltott a mit sem sejtő sízőnek: – Ott oszlop, vigyázat! – Még hevesen integetett is. – Oszlop, oszlop!

A síző, akinek fogalma sem lehetett arról, hogy a 14. dalai láma kiabál az ő élete megmentéséért, a villanyoszlop közelébe érve alig láthatóan fékezett, s így megváltoztatva lesiklási útvonalát továbbszáguldott lefelé a lejtős pályán.

A láma ültében hátradőlt, és álmélkodva összefonta két kezét. – Látta? Nahát! A sízés csodálatos sport.

Közeledtünk a hegy teteje felé. A dalai lámának és a szerzeteseknek sikerült kiszállniuk a síliftből, és csapatosan indultak el a latyakban, óvatosan lépkedve, ezúttal is csoportot alkotva.

– Nézni kilátás! – kiáltott fel a dalai láma, és elindult a sípálya hátsó kerítése felé, amely a felvonó mögött húzódott, ahol a hegy meredeken lejteni kezd. Dél felé emelte tekintetét.

A Santa Fé-i sípálya a Sangre de Cris­to hegyvonulat legdélibb csúcsa körül található, Észak-Amerika egyik legmagasabban fekvő síterepe. A hó, a fenyvesek és a hegyvonulat kék gerince egy adott ponton 1500 méternyit „szakad le” a szemhatárig nyúló, karmazsinvörös sivatagba.

Álldogáltunk, a láma nem szólt, majd egyszer csak szomorúan azt mondta: – Ez olyan, mint Tibet.

Majd a túloldalra, a négyezer körüli csúcsokra mutatott. – Ott is milyen szép kilátás! – És elindultak hatan, szorosan egymás mögött, fürgén lépdelve a hóban.

– Várjanak! – kiáltotta valaki. – Ne menjenek a liftleszálló felé!

De a figyelmeztetés már elkésett. A felvonókezelő kezét-lábát törve igyekezett a liftet leállítani, de nem ért oda idejében a gombhoz. Épp akkor érkezett fel a négyüléses liften négy tizenéves lány, kiszálltak, és megindultak lefelé a rámpán, egyenesen a csoport felé. Sikítozás hallatszott, majd teljes erővel belerohantak a dalai láma és a szerzetesek alkotta csoportba, és a földre döntötték őket, mintha csak vörösre és sárgára festett tekebábuk volnának.

Odarohantunk, teljes rémületben, hogy a dalai láma megsérült. Ott feküdt elterülve a hóban, arca eltorzulva, szája nyitva, és igen furcsa hangokat hallatott. Eltörött a gerince? Próbáljuk megmozdítani? És akkor valamennyien ráébredtünk, hogy nem sebesült meg, hanem a nevetéstől nem tud moccanni.

– Sípályán szemet nyitva tartani mindig – mondta.

Kiszabadítottuk a szerzeteseket és a lányokat a kupacból, majd Őszentségét elvezettük a rámpa közeléből, hogy békésen szemlélhesse Új-Mexikó hófödte hegycsúcsait.

Ekkor odafordult hozzám. – Tudja, Tibetben magas hegyek vannak – s elhallgatott. – Azt hiszem, ha Tibet szabad lesz, jó sípályánk lesz.

A sílifttel mentünk le, aztán betértünk a főépületbe forró csokoládéra és süteményre. Amikor ezeket elfogyasztottuk, a kócos, piszkosszőke hajú fiatal pincérnő elkezdte leszedni az asztalunkat. Belehallgatott a beszélgetésbe, majd végül a munkáját abbahagyva leült. Kis idő múlva, az első adandó szünetet kihasználva a dalai lámához fordult. – Kérdezhetek, izé … valamit?

– Tessék.

A lány teljes komolysággal tette fel a kérdést. – Mi az élet értelme?

A dalai lámával töltött hét során minden elképzelhető kérdés elhangzott – ezt kivéve. Az emberek mintha féltek volna feltenni az igazán nagy kérdést.

A dalai láma nyomban válaszolt. – Az élet értelme a boldogság. – Magyarázón felemelte a mutatóujját, előrehajolt, és úgy nézett a lányra, mintha ő volna a világ egyetlen élőlénye. – Nem az a nehéz kérdés, mi az élet értelme. Erre könnyű válaszolni. A nehéz kérdés: mi a boldogság? Pénz? Nagy ház? Sikerek? Barátok? Vagy … – rövidke szünetet tartott – együttérzés és jószívűség? Ez az, amit minden embernek meg kell válaszolnia: mitől lesz az igazi boldogság? – Hangsúlyosan mondta ki ezt az utolsó kérdést, aztán elhallgatott, és mosolyogva nézte a lányt.

– Köszönöm – mondta a pincérnő –, köszönöm. – Felállt, halomba rakta a szennyes tányérokat meg a csészéket, és elvitte őket.

Vote it up
163
Tetszett?Szavazzon rá!