A derék szerb

Novak Đoković, a tenisz új királya nagy feladatot tűzött maga elé: meg akarja változtatni a világ hazájáról alkotott képét

Bár már tizenhárom év eltelt azóta, Novak Ðoković – a világ jelenlegi legjobb férfi teniszezője – ma is emlékszik a 12. születésnapjára.

1999. május 22. volt. Szülővárosában, Belgrádban, a Partizan Teniszklubban rendeztek neki születésnapi ünnepséget.

– Dél körül járt, és a szüleim éppen a Happy Birthdayt énekelték – idézi fel Ðoković. – Aztán megszólaltak a szirénák. A bombázók a fejünk fölött húztak el. A távolból robbanások hallatszottak, és elment az áram.

A NATO Szerbia elleni légi csapásainak 60. napján a szövetségesek repülőgépei a belgrádi 8. számú erőművet és a várostól délre, Veliki Crljeniben működő széntüzelésű erőművet bombázták. – Rettenetes volt – mondja a most 25 éves, lassú beszédű, de fürge észjárású, nyugodt és vékony Ðoković.

A belgrádi Sportaréna alagsorában vagyunk. Két óra múlva a szerb csapat elődöntőt játszik Argentínával a férfiteniszcsapatok legnevesebb erőpróbájának tekintett Davis-kupa versenysorozatban. A 20 ezer fős stadionban telt ház van, s a zene és a szurkolók hangjai tompítva bár, de ide, az öltözőkbe is leszűrődnek.

Ðoković fehér pólót visel, amelyet Szerbia címere díszít. Az amúgy is sovány fiatalember sápadtnak és összetörtnek tűnik: alig 38 órája érkezett meg New Yorkból, ahol megnyerte tavalyi harmadik Grand Slam tornáját, az amerikai nyílt teniszbajnokságot.

2011-ben nem kevesebb mint 10 tornagyőzelmet szerzett, aminek alapján a szakértők azon kezdtek vitatkozni, nem az övé-e a minden idők legsikeresebb teniszévadja.

Kihúzza magát a székében, és felemeli a hangját: – A háború jobb emberré tett, mert megtanultam értékelni a dolgokat, és azt is, hogy semmit se vegyek magától értetődőnek – mondja. – De a háború jobb teniszezővé is tett, mert megfogadtam magamban, hogy bebizonyítom a világnak: vannak jó szerbek is.
 

Szerbia nevének hallatán sokaknak rögtön mészárlások, tömegsírok, történelmi bűntudat és erkölcsi hanyatlás jutnak az eszébe. Az országra nagyon ráfér már egy győzelem, nagy szüksége van egy hősre.

Belgrád tele van az ifjú teniszcsillagot győzelmi pózban ábrázoló plakátokkal. Az arcképe szerepel bélyegeken, a neve öngyújtókon, cukorkászacskókon, kulcstartókon.

Itt mindenfelé fiatalok teniszeznek. A fiúk a Ðokovićéhoz hasonló frizurát nyíratnak, a lányok pedig a szívükben őrzik a nevét. A tévében a sikereiről szóló dokumentumfilmek büszke hangneme olykor már a propagandafilmeket juttatja a néző eszébe.

Amikor Ðoković tavaly nyáron győzött Wimbledonban – és ezzel átvette a világranglista első helyét –, Szerbia örömmámorban úszott. A szerb elnök lelkesedésében – de csak tréfából – felajánlotta neki a posztját, Belgrádban pedig százezer rajongó fogadta nemzetiszínű zászlókkal, népdalokkal és tűzijátékkal. A fiatal teniszező természetesen hazájának ajánlotta a győzelmét – hiszen ő az új Szerbia arca, a főnixszerű újjászületés jelképe.

Az egész akkor kezdődött, amikor a még gyermek Ðokovićra felfigyelt a legendás teniszezőnő, Jelena Genčić. – A mindenható Isten küldte azt a fiút – mondja a rövid, ősz hajú Genčić. – Novak többet tesz az országunkért, mint bármelyik politikus.

A 75 éves egykori hivatásos teniszező még ma is mindennap edzi a fiatalokat a teniszpályán. Annak idején ő fedezte fel Szeles Mónikát is, aztán az 1990-es évek elején megismerte Novak Ðokovićot.

A fiú és családja akkoriban Belgrádtól 250 kilométerre délre, Kopaonikban töltötte a téli és a nyári szünetet. Szüleinek sportboltja és pizzériája volt a hegyek közt fekvő, népszerű üdülőhelyen.

Novak Ðoković 1993-ban, hatévesen látott először teniszmeccset a tévében: a wimbledoni döntőt nézte végig, amelyben Pete Sampras legyőzte Jim Couriert. Nem sokkal korábban három teniszpálya nyílt a szülei éttermével szemben, az út túloldalán. Amikor Genčić elkezdett ott néhány gyerekkel ütögetni, a kis Novak reggeltől estig bámulta a kerítés mögül.

– Végül aztán megkérdeztem tőle: „Hé, kisember, tudod, mit csinálunk? Gyere, csatlakozz hozzánk!” – meséli Genčić. – Másnap reggel már ott is volt. – Ðoković egy szigetelt hűtőtáskát hozott magával, teniszütőt, vizet, banánt, egy tartalék pólót és egy homlokpántot. – Meg is dicsértem: „Anyukád nagyon ügyesen pakolt neked.” Erre elfutotta a méreg, és azt mondta: „Én pakoltam! Én akarok teniszezni, nem a mamám!”

Genčić megmutatta a fiúnak, hogyan fogja az ütőt, hogyan fusson és hogyan forduljon a labda felé. Három nap múlva megkérte Novakot, hogy küldje el hozzá a szüleit.

– Azt mondtam nekik, hogy aranyat érő gyermekük van. Biztosra vettem, hogy 17 éves korára a világ öt legjobb teniszezője között lesz. Ők persze szóhoz sem jutottak a csodálkozástól.

Attól kezdve ők ketten együtt edzettek a belgrádi Partizan Teniszklubban. Genčić megmondta a fiúnak, hogy erősödnie kell, ha nagyobbakat akar ütni és hogy igyekeznie kell minél közelebb kerülni a labdához.

A szünetekben verseket olvastak, vagy Beethoven- vagy Chopin-darabokat hallgattak. – Amit csak a teniszről tudok, azt szinte mind neki köszönhetem – mondja Ðoković, aki ma is szeret komolyzenére relaxálni.
 

Ekkor azonban kirobbant a koszovói konfliktus, és a NATO 1999. március 24-én végrehajtotta első légi csapásait Belgrád ellen. Novak a szüleivel és két fivérével két napot és két éjszakát töltött a házuk pincéjében.

– Egyszerű emberek voltunk, kitéve a bombázás veszélyeinek – meséli Ðoković az öltözőben. – Végül úgy döntöttünk, hogy éljük az életünket, mintha minden rendben lenne. Ha pedig történik valami, az ellen úgysem tehetünk semmit.

Belgrád bombázása 78 napig tartott, s ez alatt 28 ezer robbanóeszközt dobtak le a városra. Ðoković azonban folytatta az edzéseket. Ha a NATO gépei lebombáztak egy Duna-hidat, Ðoković és Genčić másnap már a folyó partján elterülő Május 25. Klubban edzettek. Ha a támadás célpontja Belgrád déli külvárosa, Banjica volt, a fiú és edzője a következő napon az ottani Vozdovac Klubban gyakoroltak.

– Feltételeztük, hogy két egymást követő napon nem fognak ugyanott bombázni – mondja Genčić, akinek a nővére is ekkor halt meg.

Fél évvel a támadások befejeződése után Genčić közölte Ðokovićcsal, hogy ő már nem tud mit tanítani neki, majd felhívta Niki Pilićet. A horvát Pilić az egykori Jugoszlávia legjobb teniszezője volt. Genčić arra kérte Pilićet, aki München közelében, Oberschlessheimben vezette saját teniszakadémiáját, hogy vegye a szárnyai alá Ðokovićot.

Ez azonban nagyon sokba került – sokkal többe, mint amit a Ðoković család meg tudott volna engedni magának. A fiú apja, Srdjan nekilátott, hogy szponzorokat vagy akár befektetőket keressen, de senki sem volt hajlandó pénzt adni neki. Végül aztán kölcsönt vett fel igen magas, évi 10-15 százalékos kamattal. Ha Novak profikarrierje nem sikerül, a családja tönkrement volna.

Niki Pilićcsel a müncheni Iphitos teniszklubban találkozunk. Mint mondja, eleinte nem volt biztos benne, hogy érdemes Novakkal foglalkoznia.

– Épp csak véget ért a balkáni konfliktus – meséli. – Én horvát vagyok, ő szerb. Talán egy rossz szónak is katasztrofális következményei lehettek volna. Utána viszont az jutott az eszembe: „A feleségem is szerb, Novak pedig derék fiúnak tűnik. Tegyünk egy próbát!”

Pilić fiatal védencének órákon át kellett egy fallal szemben adogatnia, hogy javuljon a technikája, és egy éven át edzett gumiszalaggal, ami a csuklója rugalmasságát fejlesztette. – Novak nagyon akart tanulni – mondja Pilić. – Szinte megszállottként hajszolta magát.

Ðoković négy évet töltött Bajorországban. Pilić szabadkártyákkal négy tornára nevezte be, és a fiú 2003-ban nyerte élete első hivatásos mérkőzéseit. Két évvel később már ő volt a legfiatalabb a 100-as ranglistán.
 

Đoković szinte nemzeti kinccsé vált. Megkapta a szerb ortodox egyház legrangosabb kitüntetését, a Szent Száva-érdemrendet, mivel 100 ezer dollárt adományozott a koszovói történelmi kolostorok megőrzésére. Azt mondja, ez a legfontosabb elismerés, amelyet valaha kapott.

Koszovó kérdésében Ðoković nacionalista nézeteket vall. Az apja Koszovóban született, akárcsak a nagybátyja és a nagynénje. – Az a családom szülőhelye, és ami azt illeti, magáé a szerb kultúráé is.

Szavai nagy hatásúak, s ugyanúgy képesek feltüzelni a tömeget, mint lecsillapítani. A 2008-as ausztrál nyílt teniszbajnokság megnyerése után videoüzenetet küldött Belgrádba, ahol 150 ezer honfitársa tüntetett Koszovó kikiáltott függetlensége ellen.

– Készek vagyunk megvédeni azt, ami jog szerint a miénk – mondta. – Koszovó Szerbiához tartozik. – Aznap éjjel fegyveres tüntetők kövekkel dobálták meg a horvát, a bosnyák és a német nagykövetséget, az amerikait pedig fel is gyújtották. Vajon ez volt Ðoković szándéka? – Nem bánom, amit tettem – jelenti ki. – Igazságot akarunk, de nem kapjuk meg.

Amikor a szerb csapat 2010 decemberében először nyert Davis-kupát, mondja, az valóságos újjáébredés volt a számára, mivel kiderült, mit képes elérni a hazája. Ðoković egészen addig nagyon jó játékos volt – benne a legjobb ötben –, de a döntő mérkőzéseit többnyire elveszítette. Azóta még keményebben edz, s már külön kategóriát képvisel a teniszben.

Új fitneszedzője van, és sok tanácsot kap a táplálkozási szakértőjétől is, aki jártas a kínai orvoslásban is. Amióta nem eszik semmit olyat, ami búzát, rozst vagy zabot tartalmaz, soványabb, edzettebb és mozgékonyabb.
 

Most azért kiemelkedő a játéka, mert elméletileg egymással ellentétes elemeket ötvöz: az összpontosítást a vadsággal, a nyugalmat a megszállottsággal. A teniszpályán félig utcai harcos, félig művész. Sikerét arra használja fel, hogy nagykövetként tevékenykedjen: az amerikai tévében például szerb népi táncot adott elő.

Ðoković emellett sokat tesz Szerbia fejlődéséért is. Segített létrehozni hazája első ATP-tenisztornáját, a szerb nyílt bajnokságot, s hamarosan megnyílik a teniszakadémiája is. Family Sport nevű vállalkozása eddig is 5 millió eurót fektetett bele, amit várhatóan még ugyanennyivel fog megtoldani. Jelenleg mintegy 100 embert foglalkoztat, időbeosztásának kezelését pedig a nagybátyjára bízta.

Egy egész nemzet reményei nyugszanak Ðoković vállán. Janko Tipsarević, a 27 éves, harmadik legjobb szerb teniszező kávézás közben megjegyzi: – Novak közelebb visz minket az EU-hoz. Azt szoktam mondani neki: „Novak, még egy győzelem, és benn leszünk az EU-ban!”

Vote it up
240
Tetszett?Szavazzon rá!