A dicséret dicsérete

Néhány bátorító szó minden életkorban csodákat tehet

Nyári délután volt, feleségemmel és egy baráti házaspárral a kertben üldögéltünk. Hatéves fiuk feltűnően jól viselkedett, csendesen babrált a játékaival. Senki sem szólt hozzá.

Bő egy óra elteltével a fiúcska odajött hozzánk, majd egy összetekert újsággal az apja fejére csapott. – Rettenetesen rossz vagy! – kiáltott rá az anyja. Apaként és gyermekpszichológusként úgy éreztem, méltánytalan volt vele. A kisfiú példás viselkedése észrevétlen maradt. Azért kezdett rosszalkodni, hogy magára vonja a figyelmet. Teljes sikerrel.

Ez az anya, mint oly sok más szülő, csak azért szentelt figyelmet a gyermekének, mert az rakoncátlankodni kezdett, ahelyett hogy megdicsérte volna jó magaviseletéért.

A szülők túl gyakran vetik be a nehéztüzérséget – olyankor is, ha elég volna egy figyelmeztető lövés. Kiabálnak, sőt még drasztikusabb eszközökhöz nyúlnak, ám amíg jól mennek a dolgok, megfeledkeznek az elismerésről.

Egy másik barátnőnk nem esett ebbe a hibába. Ha csak tehette, mindig megdicsérte négy gyermekét. Emlékszem, egyszer náluk teáztunk. A gyerekek főzték és szolgálták fel a teát, majd leszedték az edényt. – Mindannyian klasszak vagytok – mondogatta az anyjuk. A látogatás végén aztán maga köré gyűjtötte, és megölelgette őket.

Ha nagy ritkán rosszul viselkedtek, akkor úgy nézett rájuk. Ilyenkor, mint mondta, lassan elkezd tízig számolni. – És ha eljutsz tízig? – kérdeztem. Rám nézett. Úgy. – Még soha nem jutottam el tízig.

A dicséret mindannyiunk számára létfontosságú. Sokkal hatásosabb, mint a bírálat vagy a büntetés, hisz ez utóbbinak, eredményessége eléréséhez roppant szigorúnak kell lennie. Ám már egy-egy simogatás vagy dicsérő szó is sokat ér. Jutalmazás nélkül a gyerekkel az élet éppoly keserves, mint a tüskés rózsabokorban heverészni.

Az elismerésen kívül felelősségre és tekintélyre is szükségük van a gyerekeknek. Tulajdonképpen valamennyien szeretnénk különlegesnek, páratlannak, értékesnek érezni magunkat. Sorold el nyugodtan a gyengéimet! Ne feledd azonban az erényeimet sem!

Ha egy gyerek megtapasztalhatja a tekintély erejét, azzal visszaszoríthatók viselkedésében a negatív vonások, míg a pozitívak erősíthetők. A hatéves Gregory volt az óvodában a legnagyobb termetű. Ezt kihasználva kötekedett is rendesen. Úgy száguldozott körbe a játszótéren, akár egy orrszarvú, s felöklelt mindenkit, aki az útjába került. A gyerek pszichológusaként megbeszéltem az ügyet az igazgatónővel. Úgy döntöttünk, stratégiát váltunk.

Közelgett a karácsony, s Gregory aranypapírból készült sisakot kapott. Némi költői szabadsággal élve az óvoda betlehemes játékában reá osztottuk Góliát szerepét: – Te nagyon erős vagy, ezért neked kell vigyáznod a Kisjézusra, a mamájára, Máriára és az összes gyerekre – magyarázta neki az igazgatónő.

Gregory tüneményes volt: ő lett a műsor sztárja. A játszótéren aztán, továbbra is az aranysisakot viselve, azon őrködött, nehogy bántódása essék valamelyik gyereknek. A gondozója megdicsérte jó magaviseletéért. Gregorynál a büntetés sohasem vált be, a tekintély és az elismerés azonban meghozta gyümölcsét.

Minden gyereknek segítségre és bátorításra van szüksége ahhoz, hogy kialakuljon benne a felelősségérzet. A fegyelem azt jelenti, hogy az ember felel saját viselkedéséért s tekintettel van mások igényeire.

James négyéves volt, amikor az édesanyja felhívott: – A fiam túl harsány – panaszkodott. – Mennyire? – kérdeztem. – Zavarja a szomszédokat, és megfélemlíti a többi gyereket – felelte. Elhozta Jamest, hogy megvizsgáljam. Tényleg nagyon harsány volt. Anyja már mindent megpróbált, hogy a fia halkabban beszéljen: nem egyszer rákiabált, sőt nyakon is cserdítette.

Miként vehetnénk rá, hogy visszafogja a hangerejét? – töprengtem. Aztán támadt egy ötletem. Fogtam egy fém kakaósdoboz tetejét, két lyukat fúrtam rá, majd zsineget húztam át rajta. Aztán James nyakába akasztottam, hogy a mellét verdesse.

– Ez micsoda? – ordította a kisfiú. Beleremegtek a rendelő ablakai.

Bekapcsoltam neki a rádiót, s megmutattam, hogy miként tekerheti fel és le a hangerőt. Aztán megkértem, hogy beszéljen, és a dobozfedéllel szabályozza saját hangerejét. Amikor harsányabbá vált a hangja, az anyja mindig rászólt: – Csendesebben egy kicsit! – Amikor pedig szép halkan beszélt, megdicsérte őt: – Így már jó! – Én pedig hozzátettem: – Ez remek!

James nagyon hamar elsajátította a normális hangerejű beszédet. Csak egy kis találékonyság meg dicséret kellett – és megtörtént a csoda.

Ha megdicsérünk valakit és felelősséggel ruházzuk fel, azzal tiszteletet is adunk az illetőnek, s lehetőséget arra, hogy – mások és a önmaga javára – megváltozzék az élete.
 

Évekkel ezelőtt, amikor még pszichológusnak tanultam, egy tanácsadó mellett dolgoztam, aki soha nem dicsért. Egyik nap megkérdeztem tőle: – Hogyan haladok? – Meglepődve nézett rám: – Kiválóan. De miért kérdi?

Azért kérdeztem, mert szükségem volt rá, hogy tudassák velem. Az ember természeténél fogva vágyik az elismerésre – anélkül senki sem képes kihozni magából a maximumot. Ha viszont megdicsérnek, önként adjuk a legjobbat. „Remekül nézel ki!” „Finom volt a vacsora!” „Csuda klassz vagy!” – Töprengjen el rajta, milyen hatással lennének Önre e szavak! Gondoljon csak arra, mennyire jól esik másoknak – s különösen a kisgyerekeknek – néhány dicsérő szó, egy-egy vállveregetés vagy ölelés!

Szükségük van a jóváhagyó és bátorító szóra, a dicséretre, annak elismerésére, hogy jól csináltak valamit – vagy egyszerűen csak arra, hogy érezzék: jó, hogy olyanok, amilyenek. Ne vigyék túlzásba, de dicsérjenek. Nem elég gondolatban megadni az elismerést. Ki is kell mondani!

Vote it up
5
Tetszett?Szavazzon rá!