A dudaszó

Ötéves koromban az volt az élmények netovábbja, amikor megnyomhattam az öreg csotrogány dudáját. Sajnos az idill hamar véget ért

Kapcsolódó cikkek

Ötéves koromig idilli környezetben éltem „Somogyország” mélyén, Kaszópusztán. A néhány házból álló alig-település a nagy erdőség közepén már-már a Jancsi és Juliskából ismert mézeskalács ház tisztását idézte egy óvodáskorú gyermeknek. Ez volt a Magyar Néphadsereg erdőgazdasága és vadászterülete, ahol édesapám erdészmérnökként dolgozott.

Temérdek játékot találtunk ki a bátyámmal. Az udvarunk végében volt az erdei kisvasút kocsiszínje, ami előtt mindig ott állt a kis fékezős kocsi. Futottunk vele, betoltuk, ahogy csak bírtuk, aztán felszökkentünk rá, és tekertük a féket, mint a motolla. Egyszer vagy nem tekertük elég gyorsan, vagy túlzottan nekifutottunk vele, de a kocsiszín fakapuja bánta a két ördögfióka játékát. Aznap mindketten a sarokban térdeltünk.

Nem messze tőlünk, a szomszéd tölgyesben nőtt egy hatalmas Vénusz légycsapója. Mindennap elmentünk megetetni, miközben vargányát és rókagombát szedtünk, és tömtük magunkba a „csattogót”. Bátyámnak volt egy kisbiciklije – kétkerekű. A szomszéd faluba kellett áttekernünk mindennap tejért azon az egysávos aszfaltozott úton, amelyet még édesapám építtetett. Tejeskanna a kormányra, én a csomagtartóra, gumicsizma a lábra – még rekkenő hőségben is! Az erdő tele volt keresztes viperával, amelyek az aszfalton szerettek melegedni, és a két lurkó a kerékpáron veszélyt jelentett számukra, így ha túl közel merészkedtünk hozzájuk, akár 15-20 centi magasra is felmartak. Persze mi ezt is élveztük!

Az erdészet vezetője a szomszédban lakott. Minden délután átmentünk megnézni Csöpi bácsi hatalmas akváriumait, amelyekben neonfény alatt vitorláshalak, guppik és aranyhalak úszkáltak. Órákig tudtuk lesni a halakat, miközben Mara néni frissen sütött süteménnyel na meg a híres-neves házi ecetes uborkájával tömött bennünket. Egy ízben, miután Mara néni – kikémlelve, hogy mit szeretünk – édesanyánk tudtával alaposan megetetett bennünket, hazaértünkkor anyám megkérdezte a bátyámat: – Na és mit ettél, Alajoskám, kisfiam?

– Uborkát – szólt a határozott és egyértelmű válasz.

Számomra az volt a napi élmények netovábbja, amikor édesapám és Lajos bácsi, az erdészeti sofőr szólt, hogy az „öreg ruszki csotrogánnyal” – ami egy kisteherautó volt – indulnak a halastóhoz. Nem a halastó izgatott annyira, és nem is a földutakon való utazás, ami esőzés után sokszor fulladt elakadásba. A duda… Teljesen kivirultam, ha nyomhattam a „csotrogány” dudáját. Természetesen ennek is megvolt a maga szertartása. Meg kellett várnom, míg elnyelt bennünket az erdő sűrűje. Akkor megkérdezhettem: – Lajos bácsi! Dudálhatok?

– Dudálj csak, Tücsi! – hangzott a válasz. Erre én ráhasaltam a repedtfazék-hangú dudára, és nyomtam, ahogy a csövön kifért. Apámon látszott, hogy idegesíti a dudaszó, de ha egyszer a gyereket ez teszi boldoggá…

A gyermeki idillnek a felnőttek életének hideg realitása vetett véget. Emlékszem a napra, amikor a házunk mellé befarolt egy kék IFA. Elkezdték kihordani a kevéske bútort. Édesanyámnak és a sofőrnek nem kellett túl sokat bajlódnia: alig volt valamink. A többórás út, míg Bezenyére értünk, a bátyámnak és nekem a motorburkolat fölötti műbőrön teljes csendben telt el. Csak néztünk magunk elé, és azon gondolkodtunk, hogy mi történik. A szüleink váltak.

Aztán amikor elsimultak a hétköznapok körülöttünk, mindegyikünk élte a maga életét. Mi Mosonmagyaróvárra költöztünk, édesapám pedig Szegeden kapott munkát. Az évi egyszeri találkozások csak arra voltak elegendők, hogy megismerjem Szegedet, de az édesapámat nem sikerült. Ráadásul ahogy nőttem, egyre- másra sokkal „fontosabb” kamasz-dolgok kezdtek el érdekelni, így a vágy sem hajtott, hogy megismerjem őt. Pedig érdekes dolgokat csinált. A kisdoktori címét például azzal védte meg, hogy a gyorsan pusztuló szegedi Széchenyi téri platánsort megmentette. Mikor már késő volt, rájöttem, hogy nagyon okos ember volt az apám.

Az óvóképző szakközépiskola elvégzése után aztán – az édesanyám rosszallása ellenére – nem a főiskola felé vettem az irányt, hanem nekiláttam régi vágyam beteljesítésének. Pici gyermekkorom óta képzőművészeti pályára készültem, így amikor meghallottam, hogy Herenden csoportot indítanak érettségizők számára, azonnal felvételiztem porcelánfestőnek.

Felvettek. A sors nem véletlenül sodort ide, hiszen itt ismerkedtem meg életem párjával. Az esküvőnk után Hegykőn laktunk, de hétközben a herendi kollégiumban a házaspároknak kialakított szinten, egy szobában éltünk. A távolság miatt egy idő után már terhünkre volt minden hétvégén stoppolni, majd visszafelé buszozni, így vettünk egy öreg Fiat Argentát, amellyel ott parkoltam a kollégium előtt.

Egyik éjszaka kopogtattak a szobánk ajtaján. A kollégiumigazgató volt az egyik szomszédunkkal. – Zsolti! Szól a kocsitok riasztója!

Furcsálltam a dolgot, mivel nem volt riasztónk. Lementem a kocsihoz, és láttam, hogy beesett a duda. Lekaptam gyorsan az akkumulátorról a sarut, és hajnali fél kettőkor végre ismét csend borult a környékre. Feldúlt voltam, és rossz érzések vették el az álmom. Másnap reggel a bátyám hívott a munkahelyemen: – Apa meghalt.

Ezúttal ő nyomta meg az „öreg csotrogány” dudáját, hogy elköszönjön tőlem. Isten veled!

Vote it up
250
Tetszett?Szavazzon rá!