A dzsungel foglya

Ember számára alig akad többféle veszélyt rejtő vidék annál, mint ahol a repülőgép lezuhant. A katasztrófát csak egyetlen utas élte túl

Kapcsolódó cikkek

Szeptember 6., kedd Csüggesztő nap volt ez Minor Vidal számára. A bolíviai Santa Cruz de la Sierrából repült volna haza, Trinidadba, de két járatot is töröltek. Hogy miért? A füst miatt. A földművesek égetéssel irtották a növényzetet az amazóniai dzsungelben, ami miatt a helyi légitársaságok rossz látási viszonyokkal szembesültek.

Délután Vidal végre megkönnyebbülten hallotta, hogy az Aerocon légitársaság 238-as járata 6 órakor felszáll. A fiús kinézetű 35 éves férfi elővette a mobilját, és felhívta a feleségét, Marielát: – Most szállok be a gépbe.

A 238-as járaton egy Fairchild Swearingen Metro III repült: a karcsú testű, kétmotoros gép 19 utast szállíthatott, azon a keddi napon azonban csupán heten voltak, mindannyian férfiak.

Vidal hátulról a második üléshez oldalazott a folyosón, mert tudta, hogy az valamivel tágasabb.

Egy órával később, az ablakon kitekintve a füstfelhőkön át meglátta Trinidad repterének ismerős fényeit. Ám további késedelem következett be. Az irányítótorony utasítása szerint a 238-as járatnak köröznie kellett egy kifutópálya felszabadulásáig.

Vidal nem észlelte, hogy a gép megfordult, valami mást azonban érzékelt. Nem szálltunk kissé túl alacsonyra?

Másodpercek múltán hallotta, hogy valami nekiütődött a repülőgépnek. Majd újabb ütközés, és még egy. Őrületes csattanások a gép mindkét oldalán. Végül egy jókora becsapódás, azután semmi.

Vidal döbbenten ült az ülésébe kötve, aztán óvatosan megmozdult. Fájdalom hasított a bal oldalába. Az ütközés következtében eltörött öt bordája és a bal lapockája, ráadásul kilyukadt a tüdeje.

A repülő törzsén keletkezett résen keresztül látta, hogy lángok csapnak ki az egyik hajtóműből. Elöl valaki nyöszörgött a sötétben. Vidal is mormogni kezdett, szavai később a túlélés mantrájává váltak számára: „Még nem jött el az én időm.”
 

Mariela zavarodottan álldogált a trinidadi repülőtéren. Egyik gép a másik után szállt le, ám a férje egyiken sem volt. Kevéssel fél nyolc után egy Aerocon-alkalmazott gyászos arckifejezéssel bejelentette: a radar elvesztette a 238-as járatot.

David Bustos százados éppen kilépett a zuhany alól trinidadi lakásában, amikor megcsörrent a telefon. A felettese hívta: eltűnt egy repülőgép. Szükség van a százados segítségére, mondta, hogy megtalálják. Bustos, a haditengerészet 30 évet szolgált veteránja a kábítószer-csempészet elleni akciók végrehajtására szervezett Kék Ördögök elnevezésű elitalakulat parancsnoka volt. Aznap a bolíviai vizeken őrjáratoztak. Bustos körbetelefonálta az embereit, hogy legyenek készen egy órán belül.

Mindössze egyetlen dolgot tudott, a repülőgép utolsó ismert tartózkodási helyét: a trinidadi repülőtértől 18 kilométerre északnyugatra, valahol az amazóniai dzsungel fölött. Ahhoz, hogy ezt megközelítsék, Bustosnak és az embereinek le kellett ereszkedniük a kanyargós Ibare folyón, azután átcipelniük a csónakjaikat az őserdőn az 1000 méter széles Rosendi-tóhoz, hogy azon átkelve gyalogosan folytassák a kutatást. Aznap este tízre mélyen behatoltak a dzsungelbe, ám hajnalig semmit sem találtak.
 

Vidal egész éjjel az ülésében maradt, a lehető legkevesebbet mozgott, hogy minél kevésbé érezzen fájdalmat. Időről időre felkiáltott: – Van itt valaki?

Válasz soha nem érkezett. Amikor a nyöszörgés is elhalt, már tudta, hogy egyedül van.

Szeptember 7., szerda
A hajnallal együtt megérkeztek a legyek is. Ezrével jöttek a halottakra. Vidal egy idő után már nem bírta elviselni őket. Úgy érezte, mindenképpen ki kell szállnia.

Kicsatolta az övét, de annyira elveszítette a tájékozódási képességét, hogy észre sem vette: a repülőgép felfordult. Fejjel előre egy éles fémdarabra zuhant, amely csontig felhasította a jobb arcát. Vér folyt végig az ingén, elborítva a szemét.

Félig vakon valahogy sikerült átpréselnie magát a géptörzs hasadékán.

A szabadba érve megállt a roncs mellett, és körülnézett. Holttestek, leszakadt testrészek szanaszét. Csak a gép farokrésze volt ép, ahol ő ült. Egy gondolat cikázott át az agyán: El sem hiszem, hogy élek!

Kotorászni kezdett, hátha talál bármi használhatót. Rábukkant egy öngyújtóra, egy zseblámpára, a pilóta naplójára meg egy üres vizesflakonra.

Lüktetett a bal karja. Hogy legalább hevenyészve felköthesse, a pendrive-jához használt narancssárga zsinórt átvetette a nyakán, és átbújtatta rajta a karját. Zakója kitépett béléséből kezdetleges fejhálót készített, hogy távol tartsa a moszkitókat felszakadt arcbőrétől. Aztán várt.

Mariela híreket remélve tért vissza a reptérre. A sűrű füst miatt hasztalan küldték volna ki a kereső helikoptereket. A légitársaság kétségbeesve kérte a lakosság segítségét. Egy helybéli halász azt állította, nemcsak látta lezuhanni a gépet, de oda is tudná vezetni a kutatókat. Bustos a halásszal a dzsungelbe küldte Richard Osinaga századost és csapatát azzal, hogy amennyiben megtalálnák a gépet, telefonon azonnal jelentse a koordinátáit.
 

Csak semmi borúlátó gondolat – ismételgette Vidal. Újra meg újra repülőgépek zaját hallotta, ám be kellett látnia, hogy a dzsungel koronaszintje olyan sűrű, hogy senki észre nem veheti őt a levegőből. Napnyugtakor egyértelművé vált, hogy újabb éjszakát kell átvészelnie.

A repülőtől néhány méterre megtisztított egy kis helyet, kitépett pár lapot a pilóta naplójából, és az öngyújtó segítségével tüzet rakott. Éjszaka egyszer csak szuszogó hangot hallott. Elemlámpájával a hang irányába világított. Egyenesen két leopárd villogó szeme közé. Idegtépő percek következtek, mire a vadállatok visszaosontak a dzsungelbe.

Nem maradhatok itt – döntött Vidal.

Szeptember 8., csütörtök
Korán kelt. Megalvadt vérétől merev inge kényelmetlenné vált, így levette. Rajta volt a cége emblémája, ebből ötletet merített. A véres ruhadarabot egy faágra akasztotta. Ezzel jelzem a feleségemnek, hogy életben vagyok.

Ezután a géphez lépett, és a fehér törzset borító koszba beleírta: Me fui. Minor (Elmentem. Minor). Majd egyik ujját az arcán lévő sebhez érintette, és a vérével egy nyilat rajzolt, amely az üzenetre mutatott. Amint ezzel megvolt, a karját visszacsúsztatta a madzagba, zsebre vágta az elemlámpát, fogta a vizespalackot, és begyalogolt a világ egyik legveszélyesebb dzsungelébe.
 

Osinaga százados és csapata dél körül ért a katasztrófa helyszínére, és a parancsnak megfelelően telefonon megadta a koordinátákat. Hamarosan helikopterek érkeztek hullazsákokkal.
 

Vidal tudta, merrefelé menjen. Emlékezett, hogy közvetlenül a zuhanás előtt látta a trinidadi repülőtér fényeit. Figyelte, milyen irányban haladnak a feje fölött a repülők, és azt az irányt próbálta tartani.

A vízfolyások, a kidőlt fák és a sűrű aljnövényzet azonban folyton eltérítették a kiszemelt útiránytól. Az arcán lévő sebet férgek fertőzték meg. Jobb szeme úgy feldagadt, hogy ki sem tudta nyitni. A feleségére és a lányaira gondolt. Egy jéghideg Coca-Coláról ábrándozott.

Késő délelőtt Vidal elérte a Rosendi-tavat. A nyílt vízhez küzdötte magát. Amint lehajolt, hogy megtöltse az üveget, észrevette, hogy valami áttöri a víz felszínét: egy krokodil két dülledt szeme. Visszamászott a partra.

Eszébe jutott valami. Ha a tisztáson marad, egy repülőről észrevehetik. Délelőtt 11 körül teljesült a kívánsága. Egy kis repülő szállt arra, méghozzá olyan alacsonyan, hogy Vidal látta a benne ülőket. Integetett nekik. Azok visszaintegettek. A megkönnyebbüléstől részegen állt a perzselő napon, és várta, hogy visszatérjenek. Két óra elteltével még mindig ott ácsorgott.

Végül be kellett látnia, hogy nincs menekvés. (Később megtudta, hogy a repülőn utazók helybéli halásznak vagy vadásznak vélték.) Helyzetének teljes reménytelensége letaglózta. Elsírta magát, majd elájult.

Délután 4-kor tért magához. Összpontosításra kényszerítette magát. Csak semmi borúlátó gondolat! Gyorsan sötétedett, és zuhogott az eső. Bebotorkált a bozótosba, hogy pihenőhelyet keressen. Ez egyszer szerencséje volt, mert egy vadászkunyhóra bukkant. Másnap majd újrakezdi az egészet. Még nem jött el az én időm.

Osinaga százados és a tetemeket azonosító csapat nyolc halottat talált: hatot a dzsungelben, kettőt a repülőgépen. Nem tudták, hányan voltak a fedélzeten, de a látottakból kiindulva Osinaga azt gondolta, senki nem élhette túl. Azután észrevette a véres inget.

Tehát valaki mégiscsak megúszta. Kicsoda? Vagy többen is vannak? Délután ötkor választ kapott a kérdéseire. Egy utas hiányzott.

Marielát és a többi hozzátartozót úgy tájékoztatták, hogy nem találtak túlélőket. Az asszony minden bátorságát összeszedve készült megmondani a lányainak, hogy az édesapjuk meghalt, amikor este hétkor megszólalt a telefonja. A légitársaság képviselője hívta.

A férje továbbra sem került elő – viszont megtalálták az ingét.

Este nyolckor Bustos százados parancsot kapott. A Kék Ördögöknek másnap reggel vissza kell menniük a dzsungelbe, hogy megkeressék Minor Vidalt. Találják meg élve vagy holtan.

Szeptember 9., péntek
Bustos és ötvenfős csapata reggel 8-ra megérkezett a Rosendi-tóhoz, és csónakjaikat vízre eresztve megkezdték az átkelést.
 

Minor Vidal egy vízparti tisztásra ért. Látta, hogy a tó túlpartján apró csónakok indulnak útnak. Az elsők már távolodtak is tőle. Olyan helyre ment, ahol úgy gondolta, észrevehetik, és integetni kezdett. A csónakban lévő férfiak visszaintegettek neki, és folytatták az útjukat.

Vidal eddigre már magánkívül volt. A Kék Ördögök egyik csónakjában utazó fotós szórakozottan Vidal irányába fordította kameráját. Teleoptikáját élesítve egy elkeseredett tekintetű férfit látott, akinek a karja fel volt kötve, arca jobb oldalát pedig alvadt vér borította. Semmi kétség. – Ő az! Ő az!

Vidal egy kilométerre volt a zuhanás helyszínétől. Röviddel később Bustos százados már egy furgonban ült Vidallal, útban a kórház felé. Bustos elővette a mobilját. – Minor, mi a felesége száma? – kérdezte.

Mariela trinidadi otthonukban tartózkodott barátaik és rokonaik körében, amikor megcsörrent a telefon. Fölvette, és Bustos hangját hallotta: – Megtaláltuk Minort.

Bustos átadta a készüléket Minornak, aki ennyit tudott belelihegni: – Hola. Hola. Vivo! (Élek!)

Minor Vidalnak igaza volt. Még nem jött el az ő ideje.

Október végére Minor Vidal ismét munkába állt. November 28-án a felesége, a barátai és Bustos százados társaságában visszatért a katasztrófa helyszínére, ahol hálaimát mondtak.

Vote it up
297
Tetszett?Szavazzon rá!