A fény éve

Tényleg olyan idilli volt a gyerekkorom, mint ahogy az emlékeimben él? Talán nem. De a szeretet elhomályosítja a kevésbé jó élményeket

Július
Alkonyodik, és a gyerekeimmel mezítláb kergetjük a pekándiófa alatt a fűből felreppenő szentjánosbogarakat észak-karolinai házunk hátsó kertjében. Olcsó lepkehálóinkat lóbálva követjük egy rovar röptét, a háttérben tehenek legelésznek a szomszédos mezőn. A világítóbogár úgy lebeg az orrunk előtt, mint porpihe a napfényben, s amikor kialszik a fénye, előregörnyedve lessük a körvonalát a vöröslő égbolt előtt.

Elkapom az apró szentjánosbogarat, és átadom kétéves lányomnak, Zoenak, aki óvatosan két tenyerébe zárja, csak kis rést hagy, amelyen bekukucskál. Amikor fény villan a markában, elragadtatottan felnéz rám. Ezután átadja a bogarat hároméves bátyjának, Stillmannek, aki szintén elámul a csodán.

Talán a balzsamos nyári levegő teszi, vagy csak belém nyilall a felismerés, amely olykor rátör egy szülőre, hogy ez az a pillanat, amelyet évtizedek múlva is felidéz majd, ha arról az időről beszél, amikor „a gyerekek még kicsik voltak”. Akárhogy is, a szentjánosbogár átadása a gyerekeimnek hirtelen különös jelentőséget kap.

Augusztus
Most egy másik farmon vagyunk, New York állam északi részén, ahol egykor a szüleim adták az én kezembe a szentjánosbogarakat. Múlóban a nyár, errefelé már hűvös van ahhoz, hogy világítóbogarak repkedjenek, de azért nem unatkozunk. Kirándulunk, lovagolunk, békát fogunk, játszunk a kertben.

Így volt ez mindig. A szüleim, akik ma már a hetvenhez közelednek, hat gyereket neveltek fel, s miközben apám angol irodalmat tanított egy gimnáziumban, a farmon gazdálkodtak. Nem is akárhogyan: mintha a 19. században éltek volna, ló vontatta szerszámokat használtak, az egyházközség irányításában is részt vettek, s időről időre árvákat, városi gyerekeket, rokonokat, csavargókat és földönfutókat fogadtak be. Ennek ellenére mindig volt idejük arra, hogy velünk foglalkozzanak.

Túráztunk a hegyekben, vad hegyi folyókon zubogtunk alá a csónakunkban, és megtanítottak minket szaltózni is. Nyáron tábortűz, télen társasjáték. Vacsora közben találós kérdéseken és szójátékokon törtük a fejünket, s a téli estéken apa még tinédzserkorunkban is felolvasott nekünk. Egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy amikor apám hazajött, lepihent volna, mondván, hogy fáradt. Ez a kifejezés egyszerűen hiányzott a szüleim szótárából.

Ma sincs ez másképp. Apám befogja girhes lovát, Bárót a homokfutó elé, hogy a forgalmas országúton kocsikázni vigyen minket. Egykor az amisoktól vette Bárót, aki már túl öreg ahhoz, hogy mást is csináljon, de a kocsit szívesen húzza, igaz, bütykös a lába, és féloldalasan poroszkál.

Még egy kilométert sem teszünk meg, amikor visszanézek, és az úton kék pontot látok meg mögöttünk, amely fokozatosan növekszik. Hamarosan anyám alakja rajzolódik ki a távolban, amint cefetül tekeri a bringát, nemsokára pedig vigyorogva utolér minket, mire a gyerekek hangos üdvrivalgásban törnek ki.

Vacsora után aztán felkászálódunk az utánfutóra, amelyet apám a traktorhoz köt, és elvontat minket a tóhoz, ahol az esőben horgászunk. Mire befejezzük, beesteledik, és az egyre sűrűbb ködben csak sejteni lehet a mezőn álldogáló marhák sziluettjét.

Hazafelé anyám mellett ülök az utánfutón a gyerekekkel az ölemben. Anyám elmerengve nézi a párás tájat. – Emlékszel, amikor a ködben játszottunk? – kérdi.

– Persze. Minden alkalomra.

– Most egy konkrét esetre gondolok. Ilyen este volt. Láttuk, hogy leereszkedik a köd, és azt mondtuk, gyerünk, menjünk ki a mezőre játszani. Emlékszem, ahogy bújócskázunk, és egymást szólongatjuk a ködben.

Ezt az estét nem tudom felidézni, de nem is fontos. Az elém táruló lélegzetelállító látvány segít: a ködfoltok fölött sárga kiflihold ragyog, a mező egyenletesen alacsony fűcsomóin esőcseppek csillognak, s mindenfelől a talaj, a széna és a fiatalság illata árad. Elképzelem huszonéves szüleimet, ahogy csapot-papot hátrahagyva kiszaladnak a gyerekeikkel a ködbe, és most itt ül anyám, aki évtizedekkel később arra emlékszik, milyen jót mulattunk. Vajon azon a ködös estén átfutott a fején, hogy ez az a pillanat, amelyre majd visszagondol, ha arról az időről beszél, amikor „a gyerekek még kicsik voltak”?

Január
Ahogy szoktam, vasárnap este felhívom a szüleimet. Észak-Karolinában enyhe a tél, de náluk beköszöntött a hideg, és dermesztő szél fúj. Apa elmondja, hogy Báró kimúlt. Amikor bement a pajtába, nem találta a lovat a szokott helyen. Nekivágott a fagyos éjszakának, és a csillagpöttyös ég alatt bejárta a mezőt Bárót szólongatva. Végül a patak jegén kinyúlva talált rá. Alighanem elcsúszott, és legyűrte a hideg. Apa hangjában bűntudat keveredik a fájdalommal. Azt mondja, nem vesz másik lovat.

Egy pillanatra elnémulok. Újabb részlet ez egy nagyobb képben, amely csak akkor áll össze, ha kellő távolságból nézi az ember. A farm egyre zsugorodik – már nem tartanak marhát, nem készítenek tejtermékeket, az ólban nem sivít malac, kevesebb a ló, kisebb a veteményes. A szüleim arról beszélnek, hogy visszavesznek a tempóból. Most még csak beszélnek róla, olyasmiről, amit el sem tudok képzelni. És ez bizony gondot okoz nekem. Pedig vissza fognak venni a tempóból, és nekem mint felnőtt férfinak ezzel meg kell békülnöm.

Július
Egy évvel idősebbek a gyerekek, és a hátsó kertben megint pompás zöld fények villognak. Elfogom az idei első szentjánosbogarat, és átadom az izgatott Stillmannek. Ez most a világ legjobb helye, nem vágyom semmi másra.

Tényleg olyan idilli volt a gyerekkorom, mint ahogy az emlékeimben él? Talán nem. De a szeretet elhomályosítja a kevésbé jó élményeket, és ha szerencsések vagyunk, a gyerekeim is így gondolják majd.

Életem egy bizonyos pontján reményteljes, de végül kudarcra ítélt kirándulást tettem a buddhizmusba, ugyanis képtelen voltam azonosulni egyik alapvető tanításával, a lemondással. Pedig a megvilágosodott lemondás a lelki békémet szolgálná leépülő szüleimhez fűződő kapcsolatomban. Én azonban ragaszkodom: a szüleimhez, a feleségemhez, a gyerekeimhez, a földi lét csodáihoz, és úgy vélem, az általuk átélt öröm többet nyom a latban, mint az elvesztésük miatt érzett fájdalom.

Mégis nagy hatással volt rám Buddha egyik szép hasonlata: a lélekvándorlást úgy írja le, mint ahogy egy gyertya lángra gyújt egy másikat. Az élet forrása ugyanaz marad generációkon át, de a gyertyák között vándorló láng mindig más.

De hiszen ezt csinálom éppen én is, jövök rá, amikor a gyerekemnek átadom a szentjánosbogár parányi fényét, a lángot, amelyet őriznem egy kis időre megadatott.

Vote it up
218
Tetszett?Szavazzon rá!