A férfi a szomszéd ülésről

Életem egyik legsötétebb napján a repülőgépen egy utastársam bölcs szavai felébresztették bennem a reményt

Kapcsolódó cikkek

2007 márciusában emlőrákműtét után lábadoztam, és a válásom is akkor zajlott. Rettenetesen szenvedtem, s minden bánatomat magamba fojtva jobbára ki sem léptem otthonról. Aztán a kollégám, Matt Lauer, a Today (Ma) reggeli tévéműsor egyik házigazdája, mentőövet dobott nekem: megkérdezte, nincs-e kedvem leforgatni a Where in the World? (Valahol a világban) utazási magazin következő adását.

– Tölts el pár napot Írországban, hagyd itthon a bajaidat – javasolta kedvesen. Búfelejtésre jó lesz, gondoltam, és éltem a lehetőséggel.

Az utazás kellemesen telt, mert lekötötte a gondolataimat, de hazafelé a repülőn már nem éreztem jól magam. Azt terveztem, végigalszom az utat. Már éppen a kezemben tartottam a füldugómat, amikor a mellettem ülő férfi megszólított: – Helló! Hogy s mint?

Jaj, ne! – gondoltam.

– Maga nagyon ismerős valahonnan – folytatta.

– A Today reggeli műsorban dolgozom – feleltem, és felemeltem a füldugót.

Rám mosolygott. – Hogy van Matt? Matt jó fej?

– Aha – nyögtem ki. – Matt jó fej.

– És Al? Vicces fickó, nem?

Semmi másra nem vágytam, csak aludni, de a férfinak kedves tekintete volt, és jószívűnek tűnt. Így hát tovább csevegtünk.

Aztán észrevette a kézszorítómat. – Az mi? – kérdezte.

Elmondtam, hogy egy beavatkozás miatt repüléskor ezt viselnem kell. Reméltem, témát váltunk.

De ő nem tágított. – Milyen beavatkozása volt?

– Megoperáltak – próbáltam kibújni a válasz alól. De a férfi tovább kíváncsiskodott, ezért végül elárultam. – Emlőrákkal operáltak. De remélem, nem ez lesz az első, amit a gyerekeinek mesél majd, amikor leszáll: „Képzeljétek, a mellettem ülő nőnek emlőrákja volt.”

Kis szünet után így szólt: – Mi a baj ezzel? Az emlőrák az élete része, mint a diploma és a házasság.

Éreztem, hogy könnyel telik meg a szemem.

Ne legyen önző! Ez nem csak a maga története. Gondoljon bele, hány embernek segíthetne!

– Fogadjon el egy tanácsot: ne legyen önző! Ez nem csak a maga története – mondta. – Gondoljon bele, hány embernek segíthetne!

Könnyek folytak le az arcomon. – Nem hiszem el, hogy maga előtt sírok. Hisz nem is ismerem.

– Nos, öné a döntés – folytatta. – Vagy megtartja a titkát, és magával viszi a sírba, vagy pedig segít másokon.

Bár a tévéműsorban meglehetősen nyíltan szoktunk beszélgetni, sokat vívódtam. Igyekeztem megóvni a magánéletemet, és néhány közeli ismerősömet leszámítva senkinek nem szóltam a betegségemről. Nem akartam, hogy mindenkinek a kiszolgáltatottság jusson eszébe rólam.

De ez a férfi, akit Ken Duane-nek hívtak, megmutatta, hogy a betegség erőt adott nekem, mert képessé tett arra, hogy mások terhein könnyítsek.

Még abban az évben élő adásban beszéltem a betegségemről.

Évekkel később az egyik gyártásvezető szólt, hogy a kedvese elvállalta egy rendezvény megszervezését, és úgy tudja, ismerem az ünnepeltet. Ken volt az.

Nem találkoztam Kennel a repülőút óta, most pedig felbukkan a legjobb barátja, és megkér, hogy segítsek átadni Kennek „Az év apukája” díjat.

Ken vigyorogva hallgatta a beszédemet: – Sok ember életére hatással volt. Egy idegenére biztosan. Az enyémre.

Néhány éve bezárult a kör, amikor prosztatarákot állapítottak meg nála. Felhívott, és elmondta, most már érti, milyen érzés. Nekem úgy tűnt, feleltem, hogy mindig is értette: jobb megosztani az élményt másokkal és meggyógyulni, mint titkolózni.

Ken már egészséges, én pedig örökre hálás leszek, hogy nem aludtam el azon a repülőgépen.

Vote it up
192
Tetszett?Szavazzon rá!