A férfi, aki a tűzzel játszott

A tetovált lány valóságos kultuszmű. Sajnos a svéd thriller szerzője, Stieg Larsson nem érhette meg a sikerét

Megjelent: 2012. január

Kapcsolódó cikkek

Stieg Larssonhoz fűződő barátságomban november volt a legfontosabb hónap. Először ugyanis 1992 novemberében találkoztunk személyesen. Megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk egy étteremben Stockholm belvárosában. Stieg késett, és én már kezdtem dühös lenni, amikor megláttam a magabiztosan mosolygó, kerek szemüveget viselő férfit, szürke kordzakóban és kockás ingben.

– Elnézést – kezdte. – Feltartottak a szokásos fenyegetések. A rendőrség szerint óvatosnak kell lennem. Én erre azt a módszert választottam, hogy soha sehol nem jelenek meg pontosan. Éhes? Én csak egy kávét kérek.

Kezet ráztunk, cigarettára gyújtott, és hátradőlt a székén. A Svartvittról (Fekete és Fehér) beszéltünk, az antirasszista magazinról, amelyet szerkesztek, aztán más témákra tértünk át, mint a bevándorlás, a rasszizmus, az újfasizmus. Legalább két órát beszélgettünk. Noha most találkoztunk először, mégis az volt az érzésem, mintha nagyon régóta ismernénk egymást.

Később is rendszeresen találkoztunk, és annak ellenére, hogy ő tizenegy évvel idősebb volt nálam, munkatársak és barátok lettünk. Már nagyon korán rájöttem, mi mozgatja Stieget – az igazság társadalmi osztálytól, nemtől, nemzetiségtől vagy szexuális irányultságtól függetlenül. Számtalanszor elmondta: – Minden ember ugyanannyit ér, mint a másik.

Stieg a Tidningarnas Telegrambyra nevű svéd hírügynökségnél dolgozott mint grafikus-tervező és újságíró. De életében a legfontosabb projekt az Expo magazin volt, innen ered a fiktív Millennium magazin ötlete. 1995-ben többedmagával alapította az Expót, s a rasszisták és a fasiszták leleplezésével ellenségeket szerzett. Stieget titokban mindenhova követték a neonácik, és fenyegető leveleket kapott.

Megpróbált a háttérbe húzódni, és ritkán beszélt magáról. De hitt abban, hogy meg tudja változtatni a világot, és soha nem riadt vissza attól, hogy szót emeljen a gyöngék és a sebezhetők érdekében.

1998-ra azonban az Expo anyagilag szinte teljesen kimerült, ezért Stieg felajánlotta, hogy egyesítsük a két antirasszista lapot, az Expót és a Fekete és Fehéret. A fúziót november 30-án jelentettük be, a svéd katonakirály, XII. Károly halálának évfordulóján – a nacionalisták e napon tartják rendszeres éves ünneplésüket.
 

Ha Stieg még élne, világhíresség lenne három bűnügyi regénye okán. Számomra azonban a legnagyobb kérdés nem az, miként kezelte volna a sikert, hanem hogy ugyan hogy az ördögbe volt képes többé-kevésbé teljes titokban megírni ezeket a könyveket.

Mindenki tudta, milyen keményen dolgozik. Csak akkor nem írt, ha aludt, márpedig ez az ember, úgy tűnt, soha nem alszik. Kávén élt, meg cigarettán. Márpedig napi 20 csésze kávé és két csomag cigaretta kétségkívül sokkal többet árt annál, semhogy csupán az éjszakai alvást rontsa el. Garantáltan aláássa az egész szervezet egészségét.

Stieg azt mondta, gyorsan ír. – Számomra az írás egyfajta kikapcsolódás – mondogatta. 2003 nyarán mesélni kezdett a bűnügyi regényeiről, de azt nem említette, hogy a kéziratokat már el is küldte egy kiadónak – amelyik egyébként szűkszavúan elutasította. De aztán a Norstedtshez is eljuttatta, amelynek a szerkesztői, miután az első két regényt egy ültő helyükben végigolvasták, rögvest szerződést ajánlottak mindháromra.

Miközben ez zajlott, Stieg rendszeresen megfordult az irodában. De nem sok mondanivalója volt a könyveiről. Ezt a szűkszavúságot, hogy őszinte legyek, annak tudtam be, hogy bizonyára nem túl magas színvonalúak a regényei. Egek, hogy én mennyire alábecsültem a képességeit!

Sok olvasó szeretné tudni, hogy Mikael Blomkvist alakjában vajon mennyi van az íróból. Mindketten újságírók, akik a korabeli társadalommal szemben erősen kritikus folyóiratnál dolgoznak, de ettől eltekintve nem sok hasonlóság van közöttük. Azt hiszem, Stieg jóval több közös vonást mutat Lisbeth Salanderrel, nem utolsósorban a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság terén. Mindketten vonakodtak attól, hogy beszéljenek a múltról – és mindkettejüknek rossz étkezési szokásaik voltak. Stieg láncdohányosnak írta meg Lisbethet. Nem nehéz rájönni, honnan ered ez a káros szenvedély. És igaz ez rá mint nagy kávésra is – csapnivaló löttyöket iszik.
 

Egy szemináriumot terveztem 2004 novemberére, amelyet Stieggel közösen vezettünk volna. Időpontként 9-ét tűztem ki, a kristályéjszaka évfordulóját – a német nemzetiszocialisták 1938-ban ezen a napon hajtották végre az első zsidópogromot, amelynek során zsidók üzleteit és zsinagógákat dúltak fel, és mintegy 20 000 zsidót tartóztattak le. Nagyon fontos felidézni a történteket, mert olyan alkalom volt ez, amikor a világ egy sorsszerű eseménnyel szembesült, és nem tett semmit.

Aznap délután épp az utolsó simításokat végeztem az esti rendezvény előkészületein, amikor Stieg megérkezett a szerkesztőségbe. Régi barátja, Jim az épület előtt várt rá. Egy adminisztratív ügyben várt tőle segyítséget. – Nem nézel ki valami jól – jegyezte meg rögtön Jim, amint meglátta.

Stieg megvonta a vállát. – Gyere, menjünk lifttel.

A lift nem működött, így gyalog mászták meg a hét emeletet. Mire az Expo irodájához értek, Stieg már alig kapott levegőt.

Per, az egyik munkatárs, látván, milyen sápadt Stieg, a mentőket hívta. Stieg azonban a szerkesztőség egy másik tagjának a vállára roskadt, s pár másodperc múlva a padlóra zuhant.

Megérkezett a mentőautó, Stieget hordágyra tették. A mentők haladéktalanul oxigénmaszkot helyeztek az arcára. Úgy vélték, Stieg szívrohamot kapott. Per elkísérte őt a mentőautóban a St. Goran kórházba.

A mentősök egyike megkérdezte Pertől, hány éves Stieg. Abban a pillanatban Stieg fölemelte arcáról a maszkot, és rádörrent: – Ötven, hogy a fene essen belé!
 

Az irodámban voltam, amikor felhívott az Expo főszerkesztő-helyettese. – Stieg beteg – mondta. – Úton van a St. Goran kórházba. Ma este nem fog tudni eljönni az előadásra.

A szerkesztő nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, s noha első gondolatom nekem is a szívroham volt, igazából nehéz volt elképzelnem, hogy épp Stieget érje. Igen, nagy feszültségek közepette dolgozott, és rossz szokásai is voltak, ezzel együtt egy nagyra nőtt iskolásfiúnak tűnt.

Befejeztem az esti rendezvény előkészületeit, s közben egyre Stieg járt az eszemben. Pár nappal korábban találkoztunk legutóbb, és ő nagyon fel volt dobva. Kaptam tőle egy másolatot abból az interjúból, amelyet az első regényéről készítettek vele.

Képtelenség, hogy most betegedjen meg – gondoltam. Túl sok vasat tart egyszerre a tűzben. De ha úgy vesszük, szőttem tovább a gondolataimat, egy kórházi tartózkodás egyben komoly figyelmeztetés is lehet a számára. Le kell nyugodnia, örülnie kell annak a ténynek, hogy a regénye hamarosan ott lesz a könyvesboltokban.

Hat órakor, az est sztárvendégének távollétében megnyitottam a rendezvényt. Mintegy százan lehettek a teremben, köztük néhány neonáci is. A légkör hamarosan feszültté vált.

Megtartottam bevezető előadásomat a kristályéjszakáról. Ezután két előadás következett az idegengyűlölet jelenlegi megnyilvánulásairól Svédországban, majd jött a vita. Nagyon fáradt voltam, mire hét óra után tíz perccel befejeztem az ülést. Miközben elhagytam az épületet, megnéztem a mobilomat. Hét óra tizenhat perc volt. Ekkor hallgattam meg a rövid hangüzenetet: „Stieg meghalt.”

Kirohantam az utcára, s taxit fogtam a St. Goran kórházhoz. A fejemben visszhangoztak a szavak: Stieg meghalt. Ez nem lehet igaz! – gondoltam. Itt valami tévedés van.

A kórházi váróban ott ült az Expo egész gárdája, mindenki meredt maga elé a semmibe. Elmondták, hogy Stieg édesapja repülőn ide tart az otthonából, Umeából. Stieg élettársa, Eva Gabrielsson is úton van már.

Újabb barátok jöttek, egymást vigasztalták. A kórház személyzete kávéval és gyömbéres keksszel kínált bennünket. Hirtelen meghallottam, amint egy nő nyugodt hangon így szól: – Most elbúcsúzhatnak a barátjuktól.

Képtelen voltam fölemelni a tekintetemet. A föld mozgott a lábam alatt. „Most elbúcsúzhatnak a barátjuktól.” Olyan kegyetlennek tűnt ez, olyan véglegesnek. Emléktöredékek vonultak át elmosódottan az agyamon. Láttam Stieget szilveszter éjszakáján az egyik kollégám lakásán. Aztán kettőnket az ő otthonának az erkélyén, amint cigarettázunk, whiskyt iszunk és beszélgetünk. Észrevettem, hogy sírok. A mentoromat veszítettem el, a barátomat, jóságos bátyámat.

Megérkezett Eva, össze volt törve. Megöleltük egymást. Stieg apja is befutott. Este 9 óra volt, de még mindig nem ment be senki Stieghez, hogy elbúcsúzzon tőle.

Elsőnek én léptem be a szobájába. Az ágyon feküdt, szépen felöltöztetve, a szemüveg is rajta volt. A szeme csukva. Képtelen voltam felfogni, hogy ez a férfi itt hagyott bennünket.

Tétovázva indultam feléje, kezemet összekulcsoltam, és hallottam a hangomat, amint azt mondja: – Stieg, nagyon korán hagyod itt a hozzád legközelebb állókat, a neked legdrágábbakat. Köszönöm neked a boldog időket, amiket együtt töltöttünk. És a nehezeket is. Remélem, hogy nem bántottalak meg soha.

Letöröltem a könnyeimet, és nagyon lassan, botladozó léptekkel elhagytam a szobát. A többiek is bementek, hogy elbúcsúzzanak. Volt, aki egyedül ment be, mások kis csoportokban. Utolsóként Eva vett búcsút Stiegtől.

Így ért véget 50 évig tartó utazása egy fagyos novemberi éjszakán Stockholmban. Aludj jól, Stieg!
 

Kurdo Baksi kurd származású svéd szónok és író, aki 1987-ben létrehozta a Svartvitt című antirasszista folyóiratot. 1998-tól 2003-ig a Svartvitt és Stieg Larsson Expo magazinja között együttműködés állt fenn.

Vote it up
241
Tetszett?Szavazzon rá!