A férjem keze

Legapróbb mozdulata is a szerelem legtisztább kifejeződése volt

Kapcsolódó cikkek

Paul keze kétszer olyan hosszú volt és féltenyérnyivel szélesebb, mint az enyém. Hosszú, lapos ujjai nem keskenyedtek el, és finom erek hálózták be egészen a hegyükig. Négyszögletes körmein világosan kirajzolódtak a holdacskák és a fehér szegélyek. Nagy gondot fordított ápolásukra.

A férjem keze gyöngéden erős és meleg volt, soha nem hideg, soha nem nyirkos. Az utolsó napokban, amikor két kezét az én egyik kezem köré kulcsolta, behunytam a szemem, és igyekeztem emlékezetembe vésni ezt az érzést.

Vajon elmondtam-e neki valaha, milyen szépnek találom az ő nagy kezét? Vajon értésére adtam-e, hogy amikor a moziban vagy a templomban megszorította a kezem, én ebben a mozdulatban a szerelme tiszta és őszinte kifejeződését éreztem?

Ez a kéz fürdette meg először újszülött kislányunkat, s tette ugyanezt további öt gyermekünkkel. Ez a kéz vágta három kisfiunk haját és szárogatta törülközővel három kislányunk fürtjeit zuhanyozás után.

Ez a kéz nem volt kérges, de babapuhaságú sem. Egyetemi tanár keze volt, aki alakzatokat írt le vele a levegőben, miközben marketingismereteket oktatott abban az intézményben, ahol sok évvel korábban ő maga is tanult.

Ez a kéz bútort gyalult és fényezett. Szétszedte és feldarabolta a kinőtt gyerek úszómedence fémlapjait, hogy majd használt autók sárhányóinak és rozsdás részeinek javításához használja fel. Huszonnyolc nyáron pakolta meg kombik tetőcsomagtartóját bőröndökkel, mielőtt útra keltünk a Pennsylvaniában élő nagyszülőkhöz.

Ez a kéz fogta az enyémet a kemoterápia és a besugárzás hónapjai során. Ez a kéz kapaszkodott az enyémbe a kétségbeesés mélypontján is, miközben Paul alig hallhatóan súgta: – Nem tudom, milyen a halál, nem tudom, fáj-e.

Ez a kéz fogta az enyémet a kemoterápia és a besugárzás hónapjai során

Ez a kéz hadonászott az öntudatlan zavartság állapotában, amikor Paul évekkel azelőtt meghalt édesapjához szólt: – Nem tudom mozdítani a lábam, papa. Nem tudom mozdítani a karom, papa. Néha elönt a forróság, néha majd megfagyok.

Azt kérdeztem: – Ugye édesapád át akar segíteni ezen? – Válasz nem jött, csak a hallgatás csöndje, miután minden mozdulat abbamaradt.

– Mindjárt jobb lesz – mondtam. – Azt hiszem, meg kellene fognod édesapád kezét és hagyni, hogy ő vezessen téged.

Szerda reggel zaklatott-szorongó lelkiállapotban vágtam le, reszeltem meg és fényesítettem körmeit. Se egy mozdulat, se egy gesztus nem jelezte, hogy megismert volna, ahogy a mellére tettem a kezét. Az ápolónő egy óra múlva vizsgálta meg sztetoszkópjával, s én már nem tehettem egyebet, mint hogy a kezemmel lezárjam csillogó zöld szemét, és még egyszer utoljára kezére tegyem a kezem. A gyász hét és fél hónapon át az öröknek tűnő jég birodalmába zárt. Aztán egyszer vasárnap kihúztam Paul éjjeliszekrényének felső fiókját, s benyúltam az egyik gondosan vasalt zsebkendőjéért – azóta szívesen használom őket. Egy bontott csomag papír körömreszelő akadt a kezembe.

Ez már sok volt. Folytak a könnyeim, ahogy behunytam a szemem és megpróbáltam felidézni Paul kezének szorítását. A fájdalom a temetést juttatta eszembe, amikor a gyerekek elköszöntek, hogy ki-ki hazatérjen otthonába: Cathy Milwaukee-be, Bill San Franciscóba, Mary és a férje, Joe az Illinois állambeli Sterlingbe, Terri és a férje, Don a kaliforniai Huntington Beachre, Michael New Yorkba és Stephen, a legfiatalabb az illinois-beli Bloomingtonba.

Stephen búcsúzóul megpuszilt, aztán ösztönösen a két kezébe fogta a kezem. Mintha az apja még egyszer megszorította volna szép, hosszú kezével az enyémet.

Vote it up
6
Tetszett?Szavazzon rá!