A fehér éjszakák városa

Szentpétervár, a paloták városa frissen fényesítve, újra büszkén áll a reflektorfényben

Kapcsolódó cikkek

Hé, táncoljon velünk! – kiáltja oda egy fiatalember a zene lüktető dübörgése közepette. Vékony alkatánál tízszer nagyobb méretű, karmazsinvörös manójelmezt visel. Az övéhez hasonló bolondos öltözéket, Mikulás-sapkát és bolyhos nyuszifület viselő mulatozó, integető fiatalok csoportjához terel a Purga-1 Klubban, egy zsúfolt szentpétervári pincében. Piros és zöld izzók pislákolnak vidáman műanyag karácsonyfákon, jóllehet nincs is karácsony. Inkább nyár eleje, a fehér éjszakák időszaka, amikor a nap alig nyugszik le itt, a messzi északon, a város lakói pedig lerázzák magukról a téli sötétséget, és egész éjszakákat buliznak át. Ebben a szentpétervári Fontanka folyó mentén álló vidám klubban azonban az év minden estéjén jókedvűen ünneplik az újévet.

– Gyészity, gyévity, vószim, szem... – kiáltják a bulizók. Tudok annyit oroszul, hogy csatlakozhassak a visszaszámláláshoz: tíz, kilenc, nyolc, hét... Amikor az óra éjfélt üt, konfettifelhők törnek elő a mennyezetből. Pezsgősdugók pukkannak. – Az új barátokra! – lelkendezik legújabb barátom, Szergej Kudrjasov, amint a barna hajú Irina Nabokkal koccint, akinek nyuszifülei vidáman libegnek a szeme előtt.

A 25 éves Kudrjasov webdizájner, a 20 éves Nabok pedig színinövendék. Meghívnak az asztalukhoz, boldogan osztják meg velem a szülővárosuk iránti lelkesedésüket. – Varázslatos hely ez – kezdi Kudrjasov.

– Nincs hozzá fogható Oroszországban – folytatja Nabok.

Nágya, a huszonéves pincérnő veszi fel a rendelésünket, és kiegészíti az elhangzottakat a saját véleményével. – Szentpétervár a legeurópaibb város Oroszországban – mondja. Ekkor elterelődik a figyelmem, mert egy ismerős arc jelenik meg a kivetítőn. Leonyid Brezsnyevé, az 1964 és 1982 közötti szovjet pártvezetőé.

– Egy régi újévi beszéd a néphez – magyarázza Nágya nevetve. – Minden éjjel része az ünneplésünknek.

A zene túl hangos ahhoz, hogy bárki hallhatná Brezsnyev szavait, de senki nem is figyeli. A szovjethatalom sötét évtizedei az éjszakai klub plazmaképernyőjén megjelenő könnyed gúnyolódássá szelídültek.

Jóval elmúlt már hajnali három óra, amikor kilépek az utcára, miközben odabenn még javában folyik a hangos mulatozás.

Sétahajózás a Néva folyón

Nagy a változás az óta, hogy legutóbb, az 1990-es évek közepén itt jártam – akkorra Szentpétervár még nem tudta levetkőzni a szovjet Leningrád hét évtizedes elhanyagoltságát. Mindenütt szürkeség honolt, és a félelem olyan fokú volt, hogy senki nem merészkedett ki az utcára sötétedés után. Egy évtizednyi virágzás azonban új erőt adott a cárok egykori fővárosának. A város megalapításának 300. évfordulója előtt megkezdődött helyreállítási munkák 2003 óta is folytatódnak. Nyugati szállodaláncok telepednek meg. Hajók hozzák a turistákat Helsinkiből és Stockholmból.

Visszatért-e az egykor palotáiról és műkincseiről Európa-szerte híres Szentpétervár a világ színpadára?

Másnap a Szentháromság hídon megyek át a Néva folyó felett: pasztellkék és -zöld árnyalatokban pompázó barokk és rokokó paloták sorjáznak a part mentén, ameddig a szem ellát, mögülük pedig kiemelkedik a Szent Izsák-katedrális aranykupolája.

A Néva által kettészelt, építészeti gyöngyszemekkel szegélyezett több kisebb folyó és csatorna által behálózott Szentpétervár látványnak és hangulatában is elbűvölő város. Amikor Nagy Péter cár az itteni mocsárvidéken megalapította az új fővárost a 18. század elején, a főleg Itáliából és Franciaországból érkezett építőmesterek az addig elmaradott vidéket a birodalmi pompa nagyvárosává alakították át. Az itt lakók mind a mai napig állítják, hogy a városnak saját élete és lelke van.

Járókelők a Nyevszkij ProszpektenPjotr Zabirokinnal, a műemlékvédők Élő Város nevű mozgalmának koordinátorával készülök találkozni. Kelet felé tartok a Nyevszkij Proszpekten, Szentpétervár főútvonalán, át a Palota téren, a palotaszerű Ermitázs Múzeum előtt, majd át a Felkelés téren – három kilométer hosszan végig csupa világszínvonalú építészeti alkotás között.

Zabirokin egy kávézóban vár, a Nyevszkij közelében. Magas, sovány, a harmincas évei közepén jár. Mint mondja, még azok a történelmi épületek is érdemesek a védelemre, amelyek nem nyerték el a műemléki státuszt. – Szentpétervár a történelmi egységessége miatt kiemelkedő. Ha egy új épület nem viseli magán ezt a különleges minőséget, akkor sebet ejt a város lelkén.

Megmutat nekem egy igénytelen téglaépületet, amelyet a csoportja megpróbál megmenteni a lerombolástól. – Ez az 1920-as évek avantgárd konstruktivizmusának kiváló példája – jelenti ki, mintha megérezte volna kétkedésemet. A falon látható emléktábla szerint az épületben működött az a transzformátorállomás, amely elektromos energiával látta el a város villamosait Leningrád szörnyű, 900 napos ostroma idején, a második világháborúban. A befektetők most le akarják bontani, hogy szálloda épülhessen a helyén. – A Nyevszkij Proszpekten több épületet pusztítottak el az elmúlt nyolc évben, mint a nácik – mondja.
 

Nehezen tudom felfogni, hogy ez a város a történelem egyik leghosszabb, legbrutálisabb ostromát állta ki. Ezekben az utcákban, e csatornák mentén civilek százezrei haltak bele az éhezésbe vagy betegségekbe. Rajtuk kívül még a város legalább félmillió védőjét megölték. Másnap felkeresem a Leningrád Ostroma és Védelme Állami Emlékmúzeumot.

Az épület második emeletén a pokol ama két és fél évének tárgyi emlékeit gyűjtötték össze. Grafikonok szemléltetik a légitámadások, gyújtóbombázások, tüzérségi ostromok elképesztően nagy számát.

Az egyik teremőr, egy kontyba tűzött ősz hajú, testes nő, éberen figyel. Úgy sejtem, talán van annyi idős, hogy átélhetett valamennyit ebből a borzalomból. – Az emberek engem nem szoktak megkérdezni – mondja a 73 éves Galina Szergejevna Bodrova, aki csak kétéves volt, amikor 1941 őszén Hitler csapatai ostromgyűrűbe vonták a várost. Majdnem az egész családja elpusztult. – Csak két lánytestvérem meg én maradtunk életben – mondja. A blokádot áttörők vitték Bodrovát és egy húgát a német vonalak mögé, biztonságba.

Ezeknek a kis, felszínt karcoló találkozásoknak a nyomán kezdek ráérezni arra, mi magyarázza, hogy a 21. századi Szentpétervár olyan lenyűgöző úti cél.

Tengerész kadétok ugrálnak le egy hajóorral díszített oszlop talapzatáról

– Segíthetek valamiben? – A kérdés a busz hátuljából érkezik, ropogós brit angolsággal. Nem tudom, hol kell leszállnom. Egy lenszőke fiatal nő jön előre hozzám az ülések között. – Többet akarunk segíteni a turistáknak – mondja mosolyogva. A 23 éves Irina Fjodorova megmutatja, melyik megállónál szálljak le, és felajánlja, hogy elvezet oda, ahová készülök.

Fjodorova, a Szentpétervári Állami Egyetem hallgatója megkérdezi, mit láttam már a városából. Mesélek neki az Ermitázs díszes termeiben barangolásról, amikor át kellett furakodnom a tömegen, hogy egy-egy pillantást vethessek a Rembrandtokra és Renoirokra. – Járt már az Orosz Múzeumban? – kérdezi. Elmondja, hogy az orosz művészek alkotásaiból ott sokkal nagyobb gyűjtemény van, mint az Ermitázsban.

Másnap reggel a múzeumnak otthont adó Mihajlovszkij-palota előtt vár. Nincs sorban állás, nem kell nyújtogatni a nyakunkat, hogy láthassuk a monumentális vásznakat. Megállunk, hogy szemügyre vegyük a Pompeji utolsó napja című 19. századi remekművet, Karl Brjullov szentpétervári születésű művész alkotását, amely azt az apokaliptikus jelenetet ábrázolja, amikor láva árasztotta el az ókori római várost.

– Ez azt mutatja – magyarázza Fjodorova –, hogy valami régi elpusztul, de valami új máris megjelenik.

Az 1907-ben elkészült Krisztus Feltámadása-templom

Ezek a szavak csengenek a fülembe, amikor az Irodalmi Kávéház 1816-ban ülünk, a nagy orosz írók, Puskin, Dosztojevszkij és Gogol portréitól körülvéve. Asztalunktól a Mojka folyóra lehet látni, melyen utasokkal teli hajók jönnek-mennek. A levegőben mindenütt a frissesség illata terjeng.

Még a Szentpétervár külterületén, Carszkoje Szelóban álló monumentális Katalin-palota gondosan ápolt parkjában is. Nagy Péter felesége, I. Katalin építtette. Az 1700-as évek közepén a lánya, Elizabeta Petrovna cárnő, majd később Nagy Katalin lakott itt, és gyűjtötte a páratlan szépségű alkotásokat.

Háromnegyed órát utazom busszal a várostól délre, hogy megnézzek egy ott rendezett divatbemutatót, amelyen a legjelesebb szentpétervári tervezők munkái láthatók.

A program már javában zajlik, mire megérkezem. Odamegyek a tóparti Ermitázs-pavilonhoz, egy külön álló kisebb palotához, ahol a taftba öltözött modellek lelkes taps közepette lépdelnek a kifutón.

– Szentpétervár emelkedett szelleme és a cári légkör inspirál engem – mondja a 38 éves tervező, Sztasz Lopatkin az egyik szünetben. – Az itteni levegő és víz áttetszősége – folytatja –, a színek, a fény...

Petrodvorec, a Szentpétervár-közeli legpompásabb nyaraló- és parkegyüttes

Az a Szentpétervár, amelyet láttam, a fény és az árnyék, a cári uralom és a forradalom, a legújabb divat és a barbár megszállás együttéléséről szól. Itt minden arisztokratapalota közelében van egy Felkelés tere, minden pompás nagybirtoknál van egy szovjet stílusú Finlandia állomás – a vasútállomás, ahová Vlagyimir Iljics Lenin megérkezett a száműzetésből 1917-ben, majd kirobbantotta a vihart, amely a marxista bolsevikok győzelméhez vezetett.

Utolsó szentpétervári estémen két barát meghívására sétahajózáson veszek részt a Néván. A nap már lebukott a horizont alá, mélybíbor sávot vetít az égboltra. Hajónk folyásiránnyal szemben halad el a hatalmas Ermitázs előtt. Egy tangóharmonika egy orosz ballada szirupos dallamait játssza. Pincérek járkálnak, tálcájuk tele jégkockatartó vödrökkel és vodkával.

Ahogy közeledünk a Palota hídhoz, a felvonóhíd két kivilágított szárnya lassan felemelkedik, mintha csak hívogatna, hogy tessék, tessék, lépjünk be egy varázslatos birodalom kapuján. Egy ideje azonban tudom, hogy valójában már ott is vagyok.

Vote it up
218
Tetszett?Szavazzon rá!