A fehér csoda

Amint lehullik a hó, minden új alakot ölt. Nemcsak azt észleljük, mire szolgálnak, megismerjük igazi valójukat is

Kapcsolódó cikkek

Odakint hideg van, nagyon hideg, –10 fok körül lehet. Amikor kimegyek, államig felhúzom a dzseki cipzárját, a lábamat gumicsizma óvja. A csillogó utcán egy lélek sincs, a gyapjúszürke felhőzet alacsony. A kesztyű, a sál és a polármellény melegében is érzem, hogy emelkedik a pulzusom. Nem zavar. Várok.

Egy héttel ezelőtt a kopasz fák üres ágai között lestem a kék eget. Most beleremegek a hulló hópelyhek látványába; csodára éhes agyamat elönti az élmény. Mikor fog elállni? Egy óra, egy nap, egy hónap múlva?

A szomszédok, akik régebben élnek Ottawában, azt mondják, egy emberöltő óta nem esett így a hó. Ásót ragadnak, és ösvényt ásnak a garázsajtótól az utcáig. Az idősebb férfiak bosszankodó arckifejezést öltenek, ám széltől repedezett ajkukra hamar kiül a mosoly.

Jó kis torna eljutni a boltig, minden lépés időbe telik. Öltözékem hagymarétegei alatt izzadtan térek haza. Átázott zoknim gipszcsizmaként válik le a lábamról; a meleg levegő megcsipkedi a bőröm.

Később, a gyertyafényes vacsora félhomályában barátaimmal az elmúlt idők teleit idézzük. Szánkózásról, ródlizásról meg vad hógolyócsatákról szólnak a történetek. Én a londoni élményemet osztom meg a többiekkel, amikor először hallottam a hó hangját.

– Milyen a hó hangja? – kérdezi a házigazdánk.

– Mint amikor valaki lassan összedörzsöli a tenyerét.

Tényleg, mondják barátaim nevetve. Halljuk, amit mondasz.

Az egyik férfi hangosabban nevet a többieknél. Nem értem a nevét, nem tartozik a rendszeres vendégek közé. Ha jól vettem ki, tudósféle.

– Tudjátok, miért látjuk fehérnek a havat? – kérdi. – Minden attól függ, hogyan verik vissza a fényt a hópelyhek oldalai.

Mivel a hóról, magyarázza, nagyjából egyforma arányban tükröződik vissza a spektrum összes színe, fehérnek látjuk.

Most a háziasszony kérdez. – Sosem verődnek vissza különböző mértékben a színek?

– Előfordul, ha nagyon mély a hó – feleli a tudós. – Ilyenkor néha kékben játszik a visszaverődő fény.

– És van, amikor a hópehely szerkezete a gyémánthoz hasonlít – folytatja. – Az ilyen pihéken áthatoló fény úgy törik meg, hogy a szemünk a szivárvány összes színét érzékeli.

– Igaz, hogy nincs két egyforma hópehely? – kérdezi a háziak tizenéves lánya.

– Igaz. Minden hópehelynek hatoldalú szerkezete van, ám a spirális ereszkedés során mindegyik másként formálódik: a levegő hőmérsékletének és nedvességtartalmának legkisebb változása is hat rájuk. Ennek ellenére a szakértők a méretük, alakjuk és szimmetrikusságuk alapján osztályozzák a hópelyheket. Például a laposak között vannak csillag alakúak és kinövésesek, illetve dendritek. Utóbbiak a karácsonyi díszekhez hasonlóan ágas-bogasak, és a nevük a görög fa szóra vezethető vissza. Néha tűszerű oszlopformát öltenek, máskor meg, mintha összetapadt volna két pihe, tizenkét oldala van a szokásos hat helyett. De akad lövedék alakú is, illetve kupára, hüvelyre és dupla nyílhegyre emlékeztető is.

Szótlanul figyeljük a tudós magyarázatát. Érdeklődésünk láthatóan hizeleg neki. Ahogy beszél, kezével hópihealakzatokat rajzol a levegőbe.
 

Havas erdőAznap éjjel álmomban is megjelenik a hó. Hiába meleg az ágyam, nem véd meg a gyermekkor hideg teleinek emlékétől: szüleim kertjében járok egy réges-régi téli napon. Testvéreim sikongva szaladtak ki a frissen hullott porhóba, én inkább a biztonságos hálószobaablakból bámultam kifelé. Később, amikor ők játékaikra ráunva bejöttek, egyedül kimerészkedtem, s elkezdtem a havat kotorni. Hóbarlangot akartam építeni, mint az eszkimók. Lassan körbevett a ropogó hó, magasodott a fal, végül teljesen belepett. Hómaszatos arccal, manccsal összekuporodtam a kupac alján, szomorú biztonságban.
 

Reggel felszólnak a barátaim a szobámba. – Kész vagyunk, csak rád várunk.

Lajhár vagyok, nem szoktam hozzá a nyomasztóan fagyos klímához. Londonban hamar megfeketedik a latyak, de az itteni hó szemkápráztatóan fehér. A kanadaiak nem félnek a téltől. Itt senki nem halmoz fel tej- és kenyérkészleteket, ritka a közlekedési dugó, a lemondott értekezlet, az energiakimaradás. Odalent mosolygós arcok fogadnak. Tudják, hogy az utakat felsózták, a levelek és csomagok pontosan megérkeznek, a boltok kinyitnak.

Ottawai iskolások hópelyheket vágnak ki papírból. A lapot téglalappá hajlítják, majd négyzetté, végül derékszögű háromszög lesz belőle. Aztán a háromszög oldalai mentén belevágnak a papírba; minden diák más-más módon hajtogat és nyiszál. Amikor kihajtják a papírlapot, mindenkinek más alakú hópelyhe van. Csak egy a közös bennük: mindegyik szimmetrikus. Hiányzik belőlük a természet tökéletlensége: a gyerekek hópelyhei ideálisak.

David Griffeath matematikus, a Wisconsini Egyetem professzora továbbfejlesztette a gyerekjátékot, és számítógépen modellezte a hópelyhek kialakulását. 2008-ban Griffeath és kollégája, Janko Gravner olyan algoritmust készített, amely a hópelyhek képződését befolyásoló fizikai körülményeket imitálja. A program kínosan lassan fut. Egy napba is beletelik, míg az algoritmus elvégzi azt a több százezer műveletet, amely egyetlen hópehely kialakulását leírja.

Újra meg újra átalakították a paramétereket, hogy életszerű legyen a szimuláció. Az eredmény mindenkit lenyűgözött. A matematikusok képernyőjén háromdimenziós hópelyhek galaxisa kavargott: lapok kinövésekkel, dendritek, tizenkét ágú csillagok, tűoszlopok, prizmák különböző variációi, illetve olyan, pillangószárnyra emlékeztető alakzatok, amilyeneket még senki sem látott.
 

Barátaim erdei ösvényen vezetnek, időnként rákezdi a hóesés, a nap hóhalmokon csillog. Lassan haladunk a csizmánk alatt nyikorgó, csikorgó, változó felszíneken.

Amint lehullik a hó, másként látjuk a világot: lámpaoszlopok, ajtófeljárók, farönkök és telefonvezetékek öltenek új alakot. Nemcsak azt észleljük, mire szolgálnak, megismerjük igazi valójukat is. Figyelmünk fennakad hajlataikon, szögleteiken, ismétlődésükön. Az erdőben járók a bokrok, kerítések és ösvényelágazások mértani alakzatain álmélkodnak, csendes csodálattal csóválják a fejüket.

Valaki azt kiáltja, befagyott a Hull folyó. – Megnézzük? – kérdem a barátaimat. Mert ahol jég van, ott korcsolyáznak, és ahol korcsolyáznak, ott jókedvűek az emberek, és a pultoknál meleg süteményt meg forralt bort kapni. Megyünk.

A befagyott folyón nagy a nyüzsgés: dzsekik piruetteznek, ázott kutyák kergetőznek, a pultoknál sorban állnak. A levegőben fahéj illatát érezni. Mindenfelé a hóról folyik a szó. Beszéd közben senki sem bír mozdulatlanul állni; ide-oda helyezik a súlyukat, topognak, orrukat törlik, nagyokat pislognak.

Egyre súlyosabb pihék kavarognak a szélben. Elhalkulnak az emberek, senki nem mozdul. Megnyílik az ég, és fehérbe öltöznek a lámpaoszlopok, a fák, az autók, az emberek. Ilyenkor senki sem marad közömbös. Új világok bukkannak elő s tűnnek el. Emlékeinkben élnek tovább.
 

Daniel Tammetnél 24 éves korában magasan funkcionáló autisztikus savant-szindrómát állapítottak meg. Azóta több nagy sikerű könyvet írt a matematika, az idegtudomány és az Asperger-szindróma területéről. Brain Man (Elmebajnok) címmel dokumentumfilm is készült róla.

Vote it up
180
Tetszett?Szavazzon rá!