A felhők fölött kék az ég

Rájöttem, hogy megcsal a férjem. Most elárulom, hogyan sikerült új életet kezdenem

Kapcsolódó cikkek

 

It’s been two years since my delinquent husband (I’ll call him DH) was unfaithful. And what a heart-wrenching, confidence-melting, rooted-to-the-spot shock it was. It was raining when the news broke – it had to be, of course, in order to create the gloomiest atmosphere – and I had the flu.

I shrugged myself into an anorak – red, matching my runny nose – and spent the day walking in the rain, phone switched off, tears of disbelief mingling with raindrops. Mumbling incoherently to myself as I walked, I tried to sort out my thoughts and my future.

My plans oscillated between driving into the unknown to never return – tempting, but unfair on the family, and swallowing all the tablets that had accumulated in our medicine chest – clearly not the answer.

At around the sixth kilometre, common sense must have kicked in. I found myself at the bank isolating my various cheque and savings accounts and emptying my husband’s. Tired and feverish, I crawled back to bed and decided to do nothing further. In any case, I had been assured the affair was over. DH was still home and I had time to consider my next move.

Coincidentally, we’d booked a holiday and it was to be a marathon: a tour of the UK, a river cruise down the Rhine, then a drive down the Amalfi Coast in Italy and, finally, on to Malta. It was an expensive dream and even more so after I’d treated myself to a new wardrobe. If we cancelled, we’d lose the lot – apart from the clothes, of course. I was too befuddled to make any life-changing decisions, so we went on holiday as planned.

The river cruise was in the company of friends our age, all contentedly married for decades. As my husband’s gaze caught mine from time to time, I felt cheated and itched to rip his testicles away from his body with my bare hands.

Back from holiday, we went for therapy in the hope of becoming glued back together. Wearing a benevolent smile, our therapist allowed us to talk while mentally writing her shopping list.

DH lied imaginatively and I believed what I wanted to hear.

But he’s a terrible liar: stories would change mid-sentence, muddled up with former lies, becoming incomprehensible. It was only a question of time before he was exposed. “Dolly Drop Drawers” was still on the scene. Should I cut up his ties, shorten his trouser legs, kick him out or should I leave?

I took legal advice. If I left, I’d be legally and financially disadvantaged. I pictured myself old and dishevelled, shuffling through town, possessions stuffed into bin liners, scavenging for food. It brought me to my senses, so I decided to throw him out instead.

It was his turn to experience shock.

Of course he came back – and I let him. Reality had burst his fantasy bubble. With “her” – a 37-year-old bus driver – he would have nothing. With me, he had a house, his classic cars and a good lifestyle. That’s hard to give up when you’re 65. As for me? He wanted a cook and cleaner and I fit the bill.

I convinced myself that he had returned because he loved me – the act even rekindled my affections.

My excuse? I’m blonde! Besides, I’ve always believed in fairies at the bottom of the garden. But you’re right, he was still seeing her. I didn’t even need to poke around to check on him; she rang me herself and told me to keep him away from her.

By now how many nails were there in my coffin? Let me tell you, that phone call was the last one. Instead of lying in darkness defused of will and self-worth, the lid was ripped open and I was set free. I looked at this man – clearly, seeing him for what he was – and I didn’t like what I saw. The spell was broken.

Of course the road to recovery took longer than that, but I was on the right path. A women’s group and self-help books all assisted in healing me. I decided to let DH stay on. I would do the things expected of a wife. In return he would maintain the house and garden, provide the lifestyle I had come to enjoy and provide companionship upon request. Perversely, we get on – we always did – but love was no longer on the menu.

This new lifestyle was hard and lonely. Friends avoided us; either they didn’t wish to take sides or else they didn’t want to become unnecessarily involved.

Then, out of the mist appeared a man. Not just any man, but a “gentle” man. Not a knight in shining armour from some fairytale, but a “real” man. Not young – but wise, and kind and honest. Not a lover, but something more precious and lasting – a true friend to laugh and cry with, to hug and confide in. Having lost his wife and still nursing his grief, he recognised my pain. And with a generosity of spirit, he reached out, restoring my faith in human nature with his kind, simple acts.

So remember, when things are bad – really bad – do not give up. Someone, somewhere will find you, if you let him or her. They will offer you a hand and help you to your feet, gently brush away your tears and soothe your troubled mind. I’ve discovered it’s true: there are fairies at the bottom of the garden. 

Két éve annak, hogy csélcsap férjem (a továbbiakban CsF) hűtlenné vált. Menten odalett minden bizalmam, megdermedtem a döbbenettől, azt hittem, megszakad a szívem. Éppen esett, amikor megtudtam a hírt – amihez persze a legborúsabb légkör illett –, én meg alig láttam a náthától.

Anorákot rántottam magamra – vöröset, mint a bedugult orrom –, és egész nap az esőben bolyongtam kikapcsolt telefonnal, hitetlenkedő könnyeim elvegyültek az esőcseppekkel. Gyaloglás közben összefüggéstelenül motyogtam magamban, próbáltam rendezni a gondolataimat és a jövőmet.

Terveim ide-oda csapongtak. Elhajtsak az ismeretlenbe, és vissza se térjek? Csábító, de a család nem ezt érdemli. Nyeljem le a gyógyszerszekrényből az összes tablettát? Ez nyilván semmit sem old meg.

Körülbelül a hatodik kilométernél alighanem fölülkerekedett a józan ész. A bankban találtam magam, elkülönítettem a saját folyó- és betétszámláimat, egyszersmind lenulláztam a férjemét. Fáradtan és lázasan kecmeregtem vissza az ágyba, és úgy határoztam, hogy egyelőre nem csinálok semmi mást. CsF mindenesetre bizonygatta, hogy annak a kalandnak vége. Még nem költözött el, és ráértem megfontolni a következő lépést.

Véletlenül úgy alakult, hogy már befizettünk egy nyaralást, méghozzá maratoninak mondhatót: barangolás Angliában, hajózás a Rajnán, majd kocsival le az Amalfi-parton, végül kirándulás Máltára. A költséges álmot még inkább azzá tette, hogy új ruhatárral leptem meg magam. Ha lemondjuk az utat, rengeteget veszítettünk volna – a rucik persze akkor is megmaradnak. Zavarodott kedélyállapotomban nem hozhattam életre szóló döntéseket, úgyhogy a terveknek megfelelően elutaztunk.

A hajón korunkbeli barátaink társasága vett körül, mindannyian évtizedek óta boldog házasok. Ahogy időről időre találkozott a tekintetem a férjemével, mélyen átéreztem megcsalt mivoltomat, és viszketett a tenyerem, hogy puszta kézzel miskároljam ki a gazembert.

Hazatérésünk után tanácsadásra jelentkeztünk abban a reményben, hogy újra egybefércelhetjük kapcsolatunkat. A terapeuta hölgy jóindulatú mosollyal hagyta, hogy kibeszéljük magunkat, miközben gondolatban a bevásárlólistáját állította össze.

CsF fantáziadúsan hazudozott, én pedig elhittem neki, amit hallani akartam.

De nem jó hazudozó. Képzelőereje nem párosult következetességgel: a mondat közepén új verzióra váltott, úgy belegabalyodott előző füllentéseibe, hogy a jóisten se igazodott ki rajta. Csak idő kérdése volt, hogy lelepleződjön: a cicuskája nem tűnt le a színről. Na most akkor hogyan tovább – engedjem szabadon, fogjam rövid pórázra, rúgjam ki, vagy én pályázzak el?

Ügyvédhez fordultam. Ha elhagyom, jogilag és anyagilag hátrányos helyzetbe kerülök. Lelki szememmel láttam magam, amint megvénülve, toprongyosan ténfergek a városban, szemeteszsákokba gyömöszölve hurcolom magammal a motyómat, ételmaradékot guberálok. Ez észhez térített, és arra jutottam, hogy inkább kidobom őkelmét.

Most aztán őt érte hideg zuhany.

Természetesen visszakullogott – én meg beengedtem. A valóság kipukkasztotta vágyai szappanbuborékját. „Álmai asszonyával” – egy harminchét éves autóbusz-vezetővel – nincstelenné vált volna. Velem viszont családi házat, elegáns autókat és jó életszínvonalat élvezhetett. Nem könnyű minderről lemondani, ha az ember hatvanöt esztendős. Hogy rám milyen szerep várt? Neki szakácsnő meg takarítónő kellett, én pedig vállaltam ezt.

Meggyőztem magam, hogy azért jött vissza, mert szeret – az eset még föl is lobbantotta gyöngéd érzéseimet.

A mentségem? Hát az, hogy szőke nő vagyok! Mellesleg mindig is hittem abban, hogy tündérek laknak a kert végében. De tévedés ne essék: CsF továbbra is koslatott a nő után. Még csak szaglásznom sem kellett; mert a nő maga hívott föl, és kért, hogy tartsam távol tőle CsF-et.

Hány békát kellett már addigra lenyelnem? Azzal a telefonhívással betelt a pohár. Ahelyett, hogy minden önbecsülésemtől megfosztva, magatehetetlenül hevertem volna a sötétben, lehullott a hályog a szememről, és szabad lettem. Alaposan megnéztem magamnak ezt a férfit – végre fölfogtam, milyen is valójában –, és cseppet sem tetszett, amit láttam. Megtört a varázs.

A gyógyuláshoz természetesen ennél hosszabb út vezetett, de jó irányban indultam el. Egy női önsegítő csoport és hasonló célú könyvek támogattak a talpra állásban. Úgy döntöttem, CsF maradhat, én majd elvégzem mindazt, amit egy feleségtől várnak, ő pedig viszonzásul fenntartja a házat és a kertet, biztosítja azt az életszínvonalat, amelyet megszerettem, és kívánságra időnként kísérőmül szegődik. Bármilyen furán hangzik, kijöttünk egymással – ahogy mindig is –, de a szerelem többé nem szerepelt az étlapon.

Ez az új életmód örömtelenül magányosnak bizonyult. A barátaink kerültek bennünket; vagy nem óhajtottak állást foglalni, vagy nem akartak belebonyolódni az ügybe.

Azután a ködből előbukkant egy férfi. Nem akármilyen, hanem „érző szívű”. A tündérmesék csillogó páncélos lovagja helyett hús-vér ember. Ha nem is fiatal, de bölcs, rendes és becsületes. Nem forró vérű szerető, viszont becses és maradandó érték: igaz barát, akivel együtt nevethettem és sírhattam, akit megölelhettem, akiben bízhattam. Miután elveszítette feleségét, és még nem dolgozta föl a gyászt, átérezte fájdalmamat. Nagylelkűen kitárta a karját, és kedves, egyszerű viselkedésével helyreállította az emberiségbe vetett hitemet.

Szóval, ne feledd, hogy ha rosszra – igazán rosszra – fordul a helyzet, ne add föl! Valahol valaki majd rád talál, ha közel engeded magadhoz. A kezét nyújtja, fölsegít a padlóról, gyöngéden letörli a könnyeidet, megnyugtatja zaklatott elmédet. Fölfedeztem, hogy valóban tündérek lakoznak a kert végében.