A felhők közül a földre

A tizenhét éves lány háromezer méteres magasságból az amazonasi dzsungelbe zuhant, és hihetetlen módon túlélte

Kapcsolódó cikkek

Juliane Koepcke már gyermekfejjel egyaránt tapasztalatot szerzett a nagyvárosi életben és a trópusi őserdőben. Tizennégy éves korában zoológus szülei a perui esőerdő közepén létrehozták a Panguana nevű ökológiai kutatóállomást. Miután két évet az állomáson töltött velük, és kutatóutakra kísérte őket a dzsungelbe, Juliane visszatért Limába, hogy kijárja a középiskolát.

1971. december 24-én az immár tizenhét esztendős lány az édesanyjával repülőgépre szállt, mert az apjával Panguanában akartak karácsonyozni. A légi út visszavonhatatlanul megváltoztatta fiatal életét.
 

Limai éveim csodálatosan teltek. Az őserdei élmények dacára olyan iskoláslány voltam, mint a többiek. Csak a szünidőket Panguanában, a tanéveket pedig az osztálytársaimmal Limában töltöttem.

Limába való visszatérésem után az első karácsonyi szünetre életemben először egyedül repültem Limából Pucallpába. Ugyanezt terveztük 1971 karácsonyára is, de anyám novemberben Limába jött. Szeretett volna szenteste előtt egy nappal visszarepülni Pucallpába, hogy minél hamarabb együtt legyünk apával, de december 23-án tartották a középiskolás érettségi ünnepélyünket, és annak az előestéjén bált rendeztek. Könyörögtem édesanyámnak, hogy hadd vegyek részt az ünnepélyen.

– Rendben van – mondta –, akkor huszonnegyedikén repülünk.

A megbízható Faucett légitársaságnál próbált jegyet váltani, de ott már minden helyet lefoglaltak. Aznap csak egyetlen másik cég, a LANSA közlekedtetett gépet Pucallpába. Apám külön az anyám lelkére kötötte, hogy ne azzal repüljön, de anyámnak nem volt türelme egy-két napot várni.

– Á – legyintett –, csak nem zuhan le minden gép.

Ezzel lefoglalt két helyet. Azt nem tudtuk, hogy az a LANSA utolsó repülője. A többi szerencsétlenül járt.
 

Juliane az 1971. december 23-i érettségi bálon, a légi szerencsétlenség előestéjénDecember 24-én reggel, amikor a reptérre érünk, az zsúfolásig tele van. Előző nap több járatot is töröltek, így százak tolonganak a pultoknál, karácsonyra mind haza akarnak jutni.

A beszállókártyáért lökdösődő tömegben méltatlankodik Werner Herzog filmrendező is. Dühös, mert már 24 órája hiába próbál helyet szerezni magának és forgatócsoportjának.

Délelőtt tizenegy után bemondják a járatunkat. A repülőgépen minden a legnagyobb rendben. Anyámmal az utolsó előtti, tizenkilencedik sorban ülünk. Én szokás szerint az ablak melletti, F ülésen. Ornitológus anyám nem szeret repülni. Azt mondja, természetellenes, hogy egy vasmadár a levegőbe emelkedjen.

Limától Pucallpáig körülbelül egyórás az út. Az első fél órában rendben mennek a dolgok. Mindenki izgatott a karácsony miatt. Reggelit szolgálnak föl nekünk. Tíz perc múlva váratlanul viharfrontba ütközünk.

A nappal éjszakába fordul, mindenfelől villámlik. Láthatatlan erő rázza a gépünket, mint valami játékszert. Az utasok sikoltoznak, ahogy a poggyásztartó rekeszekből tárgyak potyognak a fejükre, szendvicstálcák röpködnek, italok ömlenek a fejünkre, vállunkra.

– Reméljük, nem lesz semmi baj – mondja anyám.

Érzem rajta az idegességet.

Hirtelen vakító fehér fényt látok a jobb szárny fölött. Nem tudom, hogy villámlás vagy robbanás. Fogalmam sincs, hogy ez percekig vagy a másodperc törtrészéig tart: az a fellobbanó fény elvakított; hallom, hogy anyám higgadtan azt mondja: – Mindennek vége.

A fülem, a fejem, egész testem tele a repülőgép mély dübörgésével. A gép orra lefelé mered. Zuhanunk. A sikoltozás elnémul. A turbinák robaja megszűnt. Anyám már nincs mellettem, és már nem is a gépben vagyok. Továbbra is az üléshez csatolva, de egymagamban.

Körülbelül háromezer méteres tengerszint feletti magasságból magányosan hullok alá. Szabadesésem zajtalan. Az üléshez rögzítve csüngök, és körülöttem nincs semmi.

Zuhanok, a biztonsági öv annyira szorítja a hasamat, hogy fáj, és nem kapok levegőt. Mielőtt átérezhetném a félelmet, elveszítem az eszméletemet. A következő emlékem az, hogy fejjel lefelé lógok, a dzsungel pedig lassan körbeforogva közeledik felém. A sűrűn levő fák föntről brokkolira emlékeztetnek. A képek elmosódnak, mintha ködön át látnék mindent. Azután ismét sötétség vesz körül.

Amikor visszanyerem az eszméletemet, rádöbbenek, hogy az ülés alatt heverek. A biztonsági övem ki van csatolva, tehát közben bizonyára már magamhoz tértem. És jobban be is másztam a három tagból álló üléscsoport fedezéket nyújtó háttámlája alá. Ott fekszem másnap reggelig. Teljesen átáztam, mindenem csupa sár.

Egy olyan jellegű sűrű esőerdei lombsátor, amilyen segített lefékezni a lány zuhanását

Amikor kinyitom a szemem, csak úgy ragyog minden, a faóriások koronáját aranyfény vonja be. Végtelen elhagyatottság érzése tör rám.

Próbálok fölállni, de nem bírok. Minden sötétbe borul. Tehetetlennek és magányosnak érzem magam. Az órámra nézek. Még mindig jár. Hallom halk ketyegését, de nehezen tudom leolvasni az időt. Egy idő múltán rájövök, hogy a bal szemem teljesen bedagadt. A másik szememmel is csak keskeny résen át látok. A szemüvegem eltűnt, de végre sikerül leolvasnom az időt. Kilenc óra. Reggel van. Újra elszédülök, és kimerülten fekszem hanyatt az esőerdő talaján.

Mit sem tudok arról, hogy közben megkezdődött a perui légi közlekedés történetének legnagyobb kutató-mentő művelete.

Üggyel-bajjal föltérdelek, de annyira szédülök, hogy visszafekszem. Többször próbálkozom, és végül sikerül. A jobb kulcscsontom valahogy furcsa. Megtapogatom, és egyértelmű, hogy eltört. Tátongó vágást találok a bal lábikrámon, talán négy centiméter hosszú, mély, de nem vérzik.

A szülei, Maria és Hans-Wilhelm 1960-ban a limai Természetrajzi Múzeumban, munka közbenAnyám nincs itt. Négykézlábra ereszkedem, úgy mászom körbe. A nevét kiáltozom. De csak a dzsungel hangjai válaszolnak.

Hogyhogy csak ilyen enyhe sérüléseket szenvedtem? Bár a sebek végül súlyosabbaknak bizonyultak, mint amilyennek akkor érzékeltem őket, a zuhanás komolyságához képest nevetségeseknek hatottak. A kulcscsontomon kívül semmimet sem törtem el, és még a lágyrész-sérülések is elviselhetők voltak. Hogyan lehetséges ez?

Életben maradásom valószínűleg három tényezőnek köszönhető.

A zivatarfelhőkben erőteljes felszálló légáramlatok működnek, amelyek mindent fölfelé hajtanak, így elképzelhető, hogy elkapják a zuhanó embert, sőt akár meg is pörgetik. Feltételezem tehát, hogy egyszerűen pörögtem, ahogyan a juharfa lehulló termése szokott. A háromtagú ülés pedig, amelynek egyik végéhez a biztonsági övem rögzített, úgy viselkedhetett fölöttem, mint a juhartermés „szárnya”, amely a pörgést előidézi, és lelassította az esésemet. Egy férfi, aki részt vett a holttestek összegyűjtésében, később elmondta, hogy egyetlen üléscsoportot találtak viszonylagos épségben, mégpedig ott, ahol az óriásfákat liánok sűrű hálózata kötötte egymáshoz. Talán az volt az „én” ülésem? És a liánok tompíthatták-lassíthatták a zuhanásomat.

Egyáltalán nem féltem. Még zuhanás közben, amikor teljesen éber állapotban láttam az alattam körbe-körbe forgó dzsungelt, akkor is tudatában voltam, mi történik. Azt hiszem, védőrendszert hordozunk magunkban, amely megóv attól, hogy rendkívüli pillanatokban megőrüljünk félelmünkben vagy akár szörnyethaljunk. Ha az ember valami borzalmas történés részese, elengedi magát. A rettenet csak később következik.

Semmi kétségem, hogy ki fogok jutni ebből az őserdőből. Csak meg kell találnom az édesanyámat.

Aki még sohasem járt esőerdőben, arra rémisztő hatást gyakorolhat. Olyan, mint egy fal, amelyen zöldes fény szűrődik át, azt pedig számtalan árnyék tagolja. Surrogás, zizegés, rebegés, zümmögés, gurgulázás, csettegés, füttyögés és morgás hallatszik. És minden nyirkos. Még ha éppen nem esik, akkor is szünet nélkül csepeg a nedvesség. Szokatlan szagok terjengenek; gyakran dohos korhadásszag.

A kúszóhajtások között tökéletesen álcázott kígyók lapulhatnak. És rengeteg a rovar. Ők az őserdő igazi urai. Poloskák, hangyák, bogarak és lepkék. Vérszívó szúnyogok, a bőr alá vagy sebekbe petéket rakó legyek, az ember hajába csimpaszkodó fullánktalan vadméhek.

Elég hosszú ideig éltem a dzsungelben, hogy mindegyikkel megismerkedhessek. Zoológus szüleim szinte mindent megmutattak nekem. Most csak elő kellett kotornom ezt a tudást, hogy életben maradjak.

Hirtelen kínzó szomjúság fog el. Kövér vízcseppek szikráznak körülöttem a leveleken, fölnyalogatom őket. Kis köröket írok le az ülésem körül, tudom, milyen gyorsan eltévedhet az ember a dzsungelben. Ezért megjegyzek egy feltűnő fát, és le sem veszem róla a szememet.

Hőmérséklet-mérő műszer a repülőgéproncs pilótafülkéjébőlMegdöbbenésemre semmi nyomát nem találom a légikatasztrófának. Se roncsot, se embereket. Azután fölfedezek egy zacskó édességet.

Hirtelen hajtóművek moraját hallom. Repülőgépek cirkálnak fölöttem, de a fák túl sűrűn állnak. Itt nem tudom észrevetetni magamat. A tehetetlenség érzése hatalmasodik el rajtam. És egy gondolat: Ki kell jutnom innen. Azután a gépek eltávolodnak.

Ekkor fölfigyelek egy zajra: csurranó, bugyogó, halkan csordogáló víz hangja. A közelben forrást találok, amely pici erecskét táplál. Ez reménnyel tölt el. Nemcsak ivóvízre bukkantam, de azt is biztosra veszem, hogy ez a kis vízfolyás utat mutat nekem a meneküléshez.

Követem hát a vízeret. Gyakran fatörzsek fekszenek rajta keresztbe, vagy a dús aljnövényzet akadályozza az előrejutásomat. Az erecske apránként kiszélesedik, csörgedező patakká válik, a meder részben száraz, így viszonylag könnyen tudok haladni a körülbelül fél méter széles csatornában. Hat óra tájban besötétedik, és alkalmas, hátulról védett zugot keresek, ahol eltölthetem az éjszakát. Megeszem még egy szem édességet.

December 28-án a karórám végleg megáll.

Gépiesen lépkedek. A patakocska nagyobb patakká, végül kis folyóvá nő. A napok teljesen egyformák. Menet közben próbálom számlálni őket.

Végül elszopogatom az utolsó szem édességet is. Esős évszak lévén, gyümölcs alig akad. Kés nincs nálam, nem tudom lenyesni a pálma zsenge hajtáscsúcsát. Halat fogni, gyökereket főzni sem tudok. Ami a dzsungelben terem, nagyrészt mérgező; olyasmihez nem nyúlok, amit nem ismerek föl. Ám sok vizet iszom a patakból.

A számlálás dacára összezavarodnak a napok. December 29-én vagy 30-án, gyaloglásom ötödik vagy hatodik napján madárrikoltást hallok. Ez az összetéveszthetetlen hang – a nyögés és a cserregés keveréke – a hoaciné. Otthon, Panguanában sokszor hallottam. Ezek a madarak kizárólag nyílt vízfelületek, nagyobb folyók közelében fészkelnek – ott, ahová az emberek is települni szoktak!

Végül a nagy folyó partján állok, de sehol egy lelket sem látok. Hol maradnak a kutatórepülők? Csak távolról hallom őket. Telik-múlik az idő, és a hajtóművek robaja nem tér vissza. Tudomásul veszem a tényt, hogy föladták. A többieket valószínűleg már mind kimentették. Csak engem nem!

Dühbe gurulok. Hogyhogy visszafordulnak, most, amikor ennyi nap után végre nyílt víztükörhöz értem? De én juszt sem adom föl! Ez akkor is egy folyó. És ahol folyó van, ott nem lehetnek messze az emberek.

A folyóparton annyira elburjánzott a növényzet, hogy nem tudok huzamos ideig gyalogolni rajta. Tudom, hogy veszedelmes mérges ráják pihennek a folyópartokon vagy a zúgókban láthatatlanul. Óvatosan lépkedek.

Nehézkes az előrehaladás, ezért a folyó közepén úszom. A mély vízben biztonságban vagyok a mérges rájáktól. Rája helyett ott a pirája, de tudom, hogy az csak állóvízben válik veszélyessé. Kajmánokra persze számítani kell, de általában azok sem támadnak emberre.

Amikor lemegy a nap, biztonságos helyet keresek a parton, ahol kihúzhatom reggelig. Igyekszem olyat találni, ahol hátulról vagy emelkedő, vagy nagy fa véd. Alvás szóba sem jöhet. Kisebb-nagyobb szúnyogok tartanak ébren: mintha elevenen föl akarnának falni. Ilyenkor tör rám a kétségbeesés. Vajon hol a többi utas?

Folytatom az úszást, de fogy az erőm. Bár éhséget nem érzek, minden egyre nehezebben megy. Sok folyóvizet iszom, ez megtölti a gyomromat, és tudom, hogy ennem is kéne. Hány napja keltem útra? Hét? Vagy nyolc?

Másnap reggel éles fájdalom hasít a lapockám tájékába. Megtapogatom, és véres lesz a kezem. Amíg a vízben úsztam, a nap megégette a bőrömet, az most hámlik. Mint később megtudom, másodfokú égési sérüléseket szenvedtem. Semmit sem tudok tenni ez ügyben, továbbsodródom a vízben.

Juliane 1998-ban visszatért a szerencsétlenség színhelyéreA szemem sem jó – gyakran esküdni mernék, hogy háztetőt látok a folyóparton. A fülem is megcsal, egészen biztosan tyúkok kotkodácsolását hallom. Azután persze mérgelődöm magamra: hogy lehetek ilyen hülye?

Elfáradtam. Ennivalóról fantáziálok, sokfogásos lakomákról és egyszerű étkezésekről. Reggelenként egyre nehezebb feltápászkodnom kényelmetlen vackomról és belemerülnöm a hideg vízbe. Van értelme továbbmennem? Igen! – hajtogatom magamban, és összeszedem minden erőmet. Tovább kell mennem, mert itt elpusztulok.

A tizedik napot töltöm a vízben sodródva. Folyton farönkökbe ütközöm, nagyon nehéz átmásznom rajtuk, és vigyáznom kell, nehogy csontomat törjem az összeütközésekben. Este kavicsos partra lelek, amely jó hálóhelynek tűnik. Letelepszem rá, kicsit szundikálok, aztán pislogok.

Látok valamit, ami nem oda való.
 

A folyóparton egy csónak hever. Megdörzsölöm a szememet, háromszor is megnézem, és még mindig ott van. Egy csónak.

Odaúszom, megtapogatom. Csak akkor hiszem el igazán. Kitaposott ösvényt veszek észre, amely fölfelé vezet a parton. Öt-tíz méternyire. Itt majd biztosan találok embereket! De nagyon legyöngültem. Órákba telik, hogy megtegyem azt a néhány métert.

Kezdetleges pálmakunyhót látok, de senki sincs körülötte. Ösvény vezet az erdőbe, és a csónak gazdája biztos bármelyik pillanatban előbukkan.

Senki sem jön. Besötétedik, és úgy döntök, itt éjszakázom.

Másnap reggel fölébredek, és még mindig senki sem mutatkozik. Tovább kéne mennem? Ekkor zuhogni kezd az eső. Bemászom a kunyhóba, ponyvát terítek a vállamra.

Délután eláll az eső, és az eszem azt diktálja, menjek tovább. De nincs már erőm, hogy talpra vergődjem.

Már alkonyodik, amikor beszédhangokat hallok. Ezt is csak képzelem – gondolom –, ahogy már annyi mindent. De ezek tényleg emberi hangok. Közelednek. Azután három férfi lép ki az erdőből, és torpan meg döbbenten. Önkéntelenül még hátra is hőkölnek.

Spanyolul szólok hozzájuk. – A LANSA járatával zuhantam le – mondom nekik. – Julianénak hívnak.

A Pucallpa repülőtere mellett a légikatasztrófa áldozatainak épített emlékmű felirata: Alas de Esperanza – „a remény szárnyai”

A 92 főnyi utas és személyzet közül egyedül Juliane maradt életben. Az erdei munkások 1972. január 3-án találtak rá. Addigra 11 napot töltött az őserdőben. Január 12-én az édesapja azonosította Juliane édesanyja, Maria maradványait, és néhány hónap múlva a média nyomulása miatt Németországba küldte a lányát, ahol befejezhette tanulmányait. Juliane, aki maga is biológus, gyakran jár vissza Panguanába, és a szüleitől örökölt állomáson tudósokat, kutatókat fogad.

Vote it up
250
Tetszett?Szavazzon rá!