A felpörgő Szingapúr

Zene, ételek, művészet, divat – mind mozgásban van, miközben az Oroszlánváros átalakítja önmagát

A perzselő délutáni napsütés dacára Szingapúr Kampong Glam negyedének szűk utcáin nagy a nyüzsgés. Helybeliek és turisták bóklásznak a 100 évesnél régibb boltházakban, amelyek perzsaszőnyeget, vesszőből fonott kosarakat és imaszőnyegeket kínálnak. Hippisen öltözött huszonévesek vízipipáznak szabadtéri kávézókban, és válogatnak az élénksárgára, pirosra és bíborszínűre festett boltok elé kitett állványokon lévő ruhák közül.

Azért jöttem Szingapúr történelmi muszlim kerületébe, mert az a város kulturális átalakulásának frontvonalán van. Az egykor kulturális sivatagnak tekintett Szingapúr most művészetileg megújul, Kampong Glam pedig mágnesként vonzza az alkotó embereket. Helyreállított boltok művészeti galériáknak, alternatív divatüzleteknek, dizájncégeknek és bároknak adnak otthont, jól példázva, miért idejétmúlt az Oroszlánvárost unalmasnak bélyegezni.

A Szingapúri Köztársaság 63 összetömörülő szigeten terül el, a Maláj-félsziget déli csücskénél, de lakosságának döntő többsége egy nagyon városiasodott, nagyváros méretű szigeten összpontosul, amelyet két híd köt össze Malajziával. Az 1819-ben alapított egykori brit kereskedelmi bázis ma a világ egyik legforgalmasabb kikötőjével, legnagyobb olajfinomítóival és vezető pénzügyi központjaival, hatalmas bevásárlóközpontokkal és csillogó felhőkarcolókkal rendelkező városállam, amelyet egykor a puszta hatékonyság és modernitás steril szigetének tekintettek.

Az elmúlt évtizedben azonban a kormány rácáfolt erre, mégpedig azzal, hogy egymilliárd dollárnál is nagyobb összeggel támogatta az elképzelést, hogy 2015-re Szingapúr „minden művészetek városává” váljon. Azért vagyok itt, hogy megtapasztaljam ezt a kulturális reneszánszt.

Vásárlók a Kampong Glam egyik boltházábanFelfedező utamat Kampong Glam szívében kezdem, a fiatal művészek népszerű találkahelyén. A Bar Stories nevű zsúfolt klub fehér falait művészi fotográfiák díszítik, valamint egy kockás polipot ábrázoló nagyméretű festmény. Az emberek hangosan vitatkoznak, vázlatokat készítenek, és Macintosh laptopokon gépelnek.

Kenótól, a Bar Stories barátságos csaposától kérdezem meg, aki gin fizzt kever nekem kardamomkeserűvel, hová menjek független szingapúri zenét hallgatni. – Mi sem egyszerűbb – feleli a lány. – Ide, a szomszédba, ma este. – Átadja nekem a számlát, és ezzel megkapom az első leckét Szingapúr kulturális világából. Ez a menő klub nem a csóró kezdő művészeknek való: a koktélom 24 amerikai dollárba (bő 5 ezer forint) került.

Az élőzene előtt megkeresem Szingapúr joggal híres szabadtéri étkezde-komplexumait. A szingapúriak körében kultusza van az ilyen nagyméretű, egyszerű, sokpultos létesítményekben való olcsó étkezésnek, és a weboldalakról megtudható, melyik árusnál kapható a legjobb currys leves vagy sült tészta. Kézzel tépek le darabokat a pratából (leveles, serpenyőben sült lepénykenyér), fűszeres dahlba (lencsecurry) mártogatom, és teh tarikkal (habos, fűszeres chai tea sűrített tejjel) öblítem le. A körülbelül 2,50 amerikai dollárba (600 forint) kerülő ízletes étel bőségesen kárpótol a méregdrága koktélért.

Ahogy a délután fényei halványulnak itt, a Haji Lane-en, a környék még nyüzsgőbbé válik. Hamarosan székek és asztalok lepik el az utcát. Rengeteg fiatal érkezik, Tiger sört isznak, és hallgatják a zenészeket, akik a saját szerzeményeiktől kezdve nyugati popdalok feldolgozásáig sokféle muzsikát szólaltatnak meg. A város fényeitől narancsosra színeződött égbolt alatt, a gitárok és a nevetés hangzavara közepette Szingapúr elevennek mutatkozik.
 

Egy tengerparti védőgátról csodálom meg a városállam lenyűgöző sziluettjét, amelyből kiemelkedik a déli parti belváros, ahol csillogó üveg toronyházak szegélyezik a Szingapúr folyó torkolatát.

Mögöttem emberek áramlanak a 2002-ben megnyitott, Esplanade Theatres nevű előadó-művészeti központba. A tojásdad fénykupolát, mely egy 1600 férőhelyes koncertteremnek és egy kétezer férőhelyes színháznak ad otthont, úgy tervezték, hogy a duriánra, a nagy, tüskés héjú, átható bűzéről ismert trópusi gyümölcsre emlékeztessen. A központ számos színháza elsőrangú eseményeket kínál az alternatív színdaraboktól a népzenén át a gyermekelőadásokig. Ma hagyományos kínai zenét fogok hallgatni, de holnap a népszerű New York-i rockbanda, a The National lép itt fel.

A legnagyobb koncertterem negyedik karzatán – amint felcsendülnek az első hangok a szingapúri Kínai Zenekar és a sanghaji csellista, Li-Vej Csin előadásában – azonnal megértem, miért rajonganak a kritikusok az itteni különleges akusztikáért. Amikor Maj La Szu bemutatja a mongol torokéneklést, azt az egyedülálló éneklési stílust, amikor az előadó egyszerre több hangot harmonizálva énekel, egészen elvarázsolódom.

Az Orchard Road magas fái

Másnap a Szingapúri Művészeti Múzeumot keresem fel egy ragyogóan fehér, csodásan helyreállított, 1855-ben katolikus fiúiskolának emelt épületben. Az egyik világos és szellős teremben a kiváló performanszművész, Amanda Heng fotóinstallációját veszem szemügyre. A fotók azt szemléltetik, hogy Szingapúr milyen sok kulturális élményt kínál egyszerű, hétköznapi helyeken – egy hagyományos faluban, egy kínai gyógynövényboltban.

– Drasztikus változásokat éltünk át itt – magyarázza Heng, a 60-as éveiben járó, vékony, szemüveges és rövid hajú nő. – Az én életem egybeesik a független Szingapúr építésével, ezért számomra nagyon fontos az identitás. Miközben fejlesztettük Szingapúrt, az örökségünk háttérbe szorult.

Ínyencségek Tiong Bahruról, amely élelmiszerközpont és piacA tény, hogy Heng kiállítása egy kiemelt intézményben kapott helyet, alapvető változást jelent ahhoz képest, ahogy a Nagy-Britanniától függetlenné válást, 1963-at követő évtizedekben korlátozták a művészi kifejezés szabadságát. Mindez 1994-ben csúcsosodott ki, amikor egy performanszművészt letartóztattak, amiért hozzászólt egy vitatott kérdéshez, a kormány visszavonta a támogatást, és Heng műveinek a többségét csak más országokban állították ki.

A múzeum előcsarnokában elveszem a szingapúri művészeti galériák programfüzetét. Ebben több tucat kiállításmegnyitót és más kulturális eseményt, többek között külföldi balett-társulatok előadásait, batikoló műhelyfoglalkozásokat sorolnak fel.

Heng elmondja, hogy ismét kapnak támogatást, és a művészeti iskolák virágoznak, s kis független galériák bukkantak fel a Tanjong Pagar Distripark, a város legújabb művészeti központja raktárépületeiben.

Miután eljövök a múzeumból, új, érdekes részletekre figyelek fel: egy boltban eladásra kínált színes szárikra, egy hindu templom lábánál otthagyott virágfüzérekre, egy halom élénkzöld színű zöldségre egy kordé mellett.

Az Orchard Road, a város egyik legforgalmasabb bevásárlóutcája felé tartok, és a régi Szingapúr nagy, gyarmati stílusú épületeit impozáns üzletházak váltják fel. A Blackmarket ruházati áruházat keresem, hogy megnézzem Szingapúr a hírek szerint eleven, független divatiparának egyik fő színhelyét. De ha Kampong Glam energiától lüktető színes utcái szöges ellentétben állnak Szingapúr hírnevével, a Blackmarket helye épp az ellenkezője. Rájövök, hogy a videoreklámokban bemutatott szürke acélmonolit az úti célom. Odabenn az üzletek többsége bárhol megtalálható multicégeké.

A befektetések látványos eredménye az Esplanade Theatres előadó-művészeti központ

A bevásárlóközpontok nem a kulturális turizmus számomra élvezetes színterei, ezért taxit fogok, és négy kilométert utazom a kínai negyedig. Az ízlésemnek jobban megfelelő kis divatüzletek sorát találom egy macskaköves utcán, egyszerű állóbüfék, elegáns éttermek és kínai gyógynövényboltok eklektikus keveréke között. Egy Stevie General Store nevű üzletben (amely azóta új néven – World Savage – áttelepült a Kampong Glam környékére) megismerkedem a társtulajdonossal, Bridgettel, akinek mohawk frizurája van, amely látni engedi a koponyáján lévő tetoválásokat, slampos fiúruhát visel, és ehhez illően szarkasztikus a humora.

A kis üzlet faltól falig tele van az 1960-as évekbeli Japánból származó ruhákkal, antik tárlókban retró brossokkal, egy ruhaállványon egyedi tervezésű új ruhákkal, valamint olyan kuriózumokkal, mint a szarvasagancsok és szemüvegkeretek. – Filozófiánk a tartós dolgok gyűjtése – mondja Bridget. Két nagyon csinos ruha megvásárlása után távozom az üzletből.

Ha útnak indul
Mikor érdemes utazni? Szingapúrban nem különülnek el az évszakok, és általában egész évben napos, kivéve a novembertől januárig tartó monszun idején. Kerülje a főbb ünnepeket, mint a kínai újév napját, amikor szinte minden zárva van.

Étkezés A helyi jellegzetességek közé tartoznak a különféle kínai, maláj és indiai ételek. Az East Coast Seafood Centre-ben megkóstolhatja Szingapúr leghíresebb ételét, a csilis rákot. Próbálja ki a csirkés rizst, a laksát és a szatét (pálcikára tűzött, parázs felett sütött húsdarabok) is, amelyek az étkezdékben és kávézókban kaphatók.

Látnivalók A Gardens by the Bay egy 101 hektáros park, ahol két üvegházban mutatják be a trópusi hegyvidék növényzetét és a mediterrán Marine Life Park, a világ legnagyobb oceanáriuma, amelyben 800-nál több tengeri faj látható, lehet együtt úszkálni a halakkal és vizes csúszdán lecsúszni. A Night Safari közvetlen közelbe hozza az éjszaka teremtményeit a világ első éjszakai vadrezervátumában.

Közlekedés A Mass Rapid Transit (MRT) tömegközlekedési rendszer a város felfedezésének olcsó és kényelmes módját kínálja. A legtöbb látnivaló és épület rövid gyalogútnyi távolságra van az MRT-megállóktól.

Bridget szerint nem szabad kihagynom a Books Actually könyváruházat. Metróval hárommegállónyira nyugatra a csekély forgalmú, tágas Tiong Bahru Roadon találom magam, melyet gondosan ápolt park szegélyez, ami a kellemes nyitottság érzetét nyújtja.

Amikor belépek a forgalmas boltba, a bennem lévő könyvrajongó örvendezik a friss papír illatától és a mennyezetig érő, telepakolt polcok látványától. Az első könyv, amelyet felveszek, az Urban Sketches Singapore (Városi vázlatok, Szingapúr), szingapúri művészek a várost ábrázoló érdekes rajzainak gyűjteménye. Renée, az üzlet vezetője segít nekem kiválasztani a szingapúri irodalom két művét, a befutott író, Colin Cheong Polite fiction (Udvarias fikció) című regényét és kezdő írók rövid műveinek Ceriph (Betűtalp) című gyűjteményét, amelyet a Books Actually kiadói részlege jelentetett meg.

– Úgy érzi, hogy a Books Actually bármit szabadon kiadhat? – kérdezem Renée-től, mert kíváncsi vagyok arra, vajon ez a kulturális reneszánsz milyen mértékig oldotta a szólásszabadság korlátozottságát.

– Nem, dehogy – vágja rá habozás nélkül. – Mindig igyekszünk elkerülni minden túl politikait és túl szókimondót. Szingapúr engedékenyebb lett, de nem erőltetjük. – A Books Actually így is rendszeresen tart szerzői felolvasásokat és beszélgetéseket könyvekről.

A Helix gyalogoshíd alkonyatkor, háttérben a Marina Bay Sands Hotel, a kaszinó és a bevásárlóközpont

Aznap este leülök egy külső asztalhoz a Blu Jaz nevű étterem előtt a Kampong Glamon, és elkezdem olvasni a novelláskötetet. Ráakadok R. Somaiah egy versére, amely Szingapúr korábbi, zordabb hírnevére utal. Az első két sor:

Szingapúrban nagyon nehéz olyan fát találni,
amelyet nem nyirbáltak meg.

Körülöttem az asztaloknál ülő sok vendég nevetésben tör ki, amikor hozzálátnak a púpozott tálakon kihozott mee goreng (sült tészta) és a sambalos (csiliszószos) tenger gyümölcsei elfogyasztásához. Felharsan a trombitaszó, miközben a kiöltözött öttagú banda lágy dzsessz-számokat és szelíd souldallamokat játszik. Nézem a fesztiválszerű jelenetet, igyekszem az emlékezetembe vésni a bársonyos este bizsergető hangulatát, és észreveszem, hogy az utat szegélyező facsoporton átszűrődik az utcai lámpák fénye. Gondosan megnyirbálták őket. És csodaszépek.

Vote it up
204
Tetszett?Szavazzon rá!