A fiú és a macskája

Nagyon nehéz döntést kellett meghoznia gyerekfejjel

Kapcsolódó cikkek

 

I’m not sure how he got to my clinic. He didn’t look old enough to drive, although his child’s body had begun to broaden and he moved with the heavy grace of young manhood. His face was direct and open.

When I walked into the waiting room, he was lovingly petting his cat through the open door of the carrier on his lap. With a schoolboy’s faith in authority, he had brought his sick cat in for me to mend.

The cat was a tiny thing, exquisitely formed, with a delicate skull and beautiful markings. She was about the boy’s own age. I could see how her spots and stripes and her fierce, bright face had evoked the image of a tiger in a child’s mind, and Tigress she had become. Age had dimmed the bright green fire of her eyes into faded lace, but she was still elegant and self-possessed. She greeted me with a friendly rub against my hand.

I began to ask questions to determine what had brought this charming pair to see me. Unlike most adults, the boy answered simply and directly. Tigress had had a normal appetite until recently, when she’d begun to vomit a couple of times a day. Now she was not eating at all and had withdrawn from her human family. She had also lost 1/2 kilograms, which is a lot when you weigh only less than 3.

Stroking Tigress, I told her how beautiful she was while I examined her eyes and mouth, listened to her heart and lungs, and felt her stomach. My fingers found it: a tubular mass in mid-abdomen. Tigress politely tried to slip away. She did not like the mass being handled.

I looked at the fresh-faced boy and back at the cat he had probably had all his life. I was going to have to tell him that his beloved companion had a tumor. Even if it were surgically removed, she probably would survive less than a year, and might need weekly chemotherapy to last that long.

It would all be very difficult and expensive. So I was going to have to tell this boy that his cat was likely to die. And there he was, all alone. Death is something we push to the background and ignore as long as possible, but in reality every living thing we love will die. It is an omnipresent part of life. How death is first experienced can be life-forming. It can be a thing of horror and suffering, or a peaceful release.

So I would have to guide the boy through this myself. I did not want the burden. It had to be done perfectly, or he might end up emotionally scarred.

It would have been easy to shirk this task and summon a parent. But when I looked at the boy’s face, I could not do it. He knew something was wrong. I could not just ignore him. So I talked to him as Tigress’s rightful owner and told him as gently as I could what I had found, and what it meant.

As I spoke, the boy jerked convulsively away from me, probably so I could not see his face, but I had seen it begin to twist as he turned. I sat down and turned to Tigress, to give the boy some privacy, and stroked her beautiful old face while I discussed the alternatives with him: I could do a biopsy of the mass, let her fade away at home, or give her an injection and put her to sleep.

He listened carefully and nodded gravely. He said he didn’t think she was very comfortable anymore, and he didn’t want her to suffer. The pair of them broke my heart. I offered to call a parent to explain what was going on.

He gave me his father’s number. I went over everything again with the father while the boy listened and petted his cat. Then I let father speak to son. The boy paced and gestured and his voice broke a few times, but when he hung up, he turned to me with dry eyes and said they had decided to put her to sleep.

No rage, no denial, no hysteria, just acceptance of the inevitable. I could see, though, how much it was costing him. I asked if he wanted to take her home overnight to say good-bye. But he said no. He just wanted to be alone with her for a few minutes.

I left them and went to sign out the barbiturate I would use to ease her into a painless sleep. I could not control the tears streaming down my face, or the grief I felt welling inside for this boy who had had to become a man so quickly and so alone.

I waited outside the exam room. In a few minutes he came out and said that he was ready. I asked if he wanted to stay with her. He looked surprised, but I explained that it was often easier to observe how peaceful it was than forever to wonder how it actually happened.

Immediately seeing the logic of that, he held her head and reassured her while I administered the injection. She drifted off to sleep, her head cradled in his hand.

The animal looked quiet and at rest. The owner now bore all the suffering. This was the finest gift you could give, I said, to assume another’s pain so that a loved one might rest.

He nodded. He understood.

Something was missing, though. I did not feel I had completed my task. It came to me suddenly that though I had asked him to become a man instantly, and he had done so with grace and strength, he was still a child.

I held out my arms and asked him if he needed a hug. He did indeed, and in truth, so did I.

Nem is tudom, hogy jutott el a klinikámra. Jogosítványa, láttam, nem lehet még, noha gyermeki teste már szélesedőben volt, s a fiatalemberek nehézkes bájával mozgott. Arca tiszta volt, tekintete nyílt.

Mikor benyitottam a váróba, épp a macskáját dédelgette az ölében levő hordketrec nyitott ajtaján át. Kisiskolás bizalommal a mindenkori felsőbbség iránt, elhozta beteg macskáját, tenném rendbe.

Pompás, kecses kis állat volt, koponyája finom vonalú, cirmos bundácskája csudás. Nagyjából egyidős lehetett a gazdájával. Láttam, pazar csíkozása, meg miniatűr vadállatpofája csak a tigris képzetét keltheti a gyermeki lélekben, és mint kiderült, csakugyan Tigrisnek hívták. Szeme szikrázó zöldjét némiképp elfátyolozták az évek, de mozdulatainak öntudatos eleganciája nem kopott meg. Bemutatkozásul barátságosan hozzátörleszkedett a kezemhez.

Föltettem néhány kérdést, hogy kiderítsem, mit keres nálam ez a megkapó pár. A fiú, a felnőttek többségével ellentétben, egyszerű, világos válaszokat adott. Tigrisnek mindig jó étvágya volt, ám újabban napjában többször is hány. Semmit nem eszik, a családtól is elhúzódik. Fél kilót fogyott, ami nem egészen három kilós testsúlyához képest rengeteg.

Tigrist cirógatva, szépségét dicsérve megnéztem a szemét, a száját, meghallgattam a szívét, a tüdejét, kitapogattam a gyomrát. Ujjaim rátaláltak a kemény csomóra az alhas közepe táján. Tigris diszkréten ki akart siklani a kezem közül: nem tetszett neki a csomó érintése.

Ránéztem a tiszta tekintetű gyerekre, majd vissza a macskára, amelyet alighanem eszmélkedése óta ismer és szeret. Tudtam, meg kell mondjam, hogy kedves játszópajtásának daganata van. Még ha megoperálják is, jó, ha egy évet élhet még, s annyit is csak úgy, ha hetenként kemoterápiás kezelést kap.

A műtét nagyon nehéz és drága. Inkább azt kell közöljem a fiúval, hogy a macskája meg fog halni. És itt ez a gyerek, egyedül. A halál olyasmi, amit szívesen háttérbe taszigálunk, amiről a lehető legtovább nem veszünk tudomást, noha mindenki, akit szeretünk, halandó. A halál az élet mindenütt jelenvaló velejárója. A vele való első találkozás kihatással lehet az egész életre. Ettől függ, hogy iszonyodva, szenvedésként vagy éppenséggel békés föloldásként gondolunk-e rá.

Magamnak kell átsegítenem rajta a gyereket. Nem hiányzik ez a felelősség! Ha ügyetlenkedem, súlyos érzelmi sérülést okozhatok.

Könnyű volna kibújni a felelősség alól, s behívatni az egyik szülőt. De a fiú arcát nézve nem vitt rá a lélek. Látszott, tudja, hogy baj van. Nem vehetem semmibe. Úgy szólítottam meg tehát, mint Tigris jogos tulajdonosát, s a lehető legkíméletesebben elmondtam, mit észleltem, s hogy az mit jelent.

A fiú hirtelen elkapta a fejét, talán, hogy ne lássam az arcát, de bizony láttam még, hogy legörbül a szája sarka. Leültem, s hogy valamelyest biztosítsam a magányát, simogatni kezdtem Tigris kedves, öreg pofáját, és úgy ismertettem a lehetőségeket: készíttethetek szövettani vizsgálatot, hagyhatjuk otthon kimúlni, de itt, rögtön el is altathatom egy injekcióval.

A gyerek figyelmesen meghallgatott, komoly képpel bólintott. Látja, milyen rosszul van Tigris, nem akarja, hogy tovább szenvedjen, mondta. Majd’ megszakadt a szívem kettejük láttán. Fölajánlottam, mondjuk el a szüleinek is, miről van szó.

Megadta az apja számát. Míg az apával mindent végigbeszéltem, a fiú hallgatott, és a macskát simogatta. Akkor hagytam, hogy apa beszéljen a fiával. A fiú föl-alá járkált, hevesen gesztikulált, el-elcsuklott a hangja is, de mikor letette végre a kagylót, száraz szemmel nézett rám, s közölte, úgy döntöttek, altassam el Tigrist.

Semmi harag, semmi tiltakozás, semmi hisztéria, csak az elkerülhetetlen elfogadása. Látszott azonban, mekkora önuralmába kerül. Megkérdeztem, nem viszi-e haza éjszakára, hogy elbúcsúzhassanak. Nem, felelte, elég, ha egyedül maradhatnak pár percre.

Magukra hagytam őket, s kiválasztottam a barbiturátot, amivel fájdalom nélkül átsegíthetem majd az állatot. Tehetetlen könnyeim végigcsorogtak arcomon: szántam a gyereket, akinek ilyen hirtelen, s ennyire magányosan kellett férfivá érnie.

Leültem a váróban. Perc múltán rám nyitott, s közölte: készen vannak. Megkérdeztem, vele akar-e maradni. Meglepetten nézett rám, mire elmagyaráztam, általában könnyebb, ha látják, milyen békésen ment végbe a dolog, s nem kell örökké azon töprengeni, vajon milyen is lehetett.

Megértette, azonnal igazat adott, és Tigris fejét fogva, nyugtató szavakat súgott neki, miközben beadtam az injekciót. Az állat elszunnyadt, feje a gazdája tenyerén.

Az állat nyugodt volt, mozdulatlan. Immár a gazdáé volt mind a gyötrelem. Ennél szebb ajándékot nem adhattál volna neki, vigasztaltam, átvállaltad a szeretett lény fájdalmát, hogy békében nyugodhasson.

Bólintott. Megértette.

Valami azonban, éreztem, hiányzik itt még. Mintha nem vittem volna végig a feladatot. És akkor ráeszméltem: bár meg kellett kérnem, váljon egyik percről a másikra férfivá, s noha bámulatos lelkierővel tette meg, alapjában mégis csak gyerek.

Kitártam hát a karom, és megkérdeztem, jólesne-e, ha megölelném. Bizony jólesett. Nekem nemkülönben.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!