A forradalmat nem kell felügyelni

Ugye, azt akarja, hogy gyermeke okos, bátor, kreatív, független egyéniség legyen? Akkor engedje játszani a tűzzel

Három fiú fel-alá futkos a fakerítés mentén, és üvöltöznek, mint a vásári kikiáltók: – A Grund! Fél óra múlva nyílik. – Amikor végül feltárul a kapu, a fiúk tucatnyi társukkal egyenesen a kedvenc helyeikhez futnak. – Mi ez? Szeméttelep? – kérdezi ötéves fiam, Gideon, akit magammal hoztam. – Nem egészen – felelem. A Grund közel félhektáros játszótér, amely Dél-Wales egyik csendes lakóövezetének határában húzódik. A pocsolyákkal tarkított terület az egyik szélén erősen lejt, s egy pataknál végződik. A játszótér közepén autógumikból álló kupac magasodik, amely egyre kisebb, mert egy vörös hajú lány és a barátnője a patakba gurítják a kerekeket. – Miért gurítjátok a gumikat a patakba? – kérdezi a fiam. – Csak – feleli a lány.

Egy bádogdobban tüzet gyújtanak. Három fiú viszonylag ép székeket hoz, s letelepszik a láng mellé. Nem messze egymásra halmozott mocskos matracokon ugrálnak a fiúk, mintha gumiasztal volna. A játszótér túlsó végében kisebb gyerekek szaladgálnak ki-be egy raklapokból emelt építményből. Olykor egy-egy raklapot lelöknek a földre – vagy csak a hecc kedvéért, vagy azért, mert új lejáratot, tornyot vagy bármit építenek.
 

A falakat díszítő graffitiket leszámítva nem látni élénk színeket vagy tárgyakat, amelyek a szokásos játszótereket jellemzik: nincs itt fénylő csúszda, gondosan kiegyensúlyozott libikóka, amelyről nem eshet le senki, sem hinta bébiülőkével. Van viszont kötélcsúszda, amelybe csimpaszkodva átkelhet a patak fölött, aki bír (aki nem, az bizony belepottyan a patakba). A mai kedvenc egy járókeret, egy idős szomszéd adománya, amely hol robogó, hol börtöncella vagy tornaszer lesz.

A Grund egy úgynevezett „kalandtér”. Nagy-Britanniában a negyvenes években terjedtek el az efféle játszóterek a hurtwoodi Lady Marjory Allen tevékenysége nyomán. A hölgy tájépítész volt, aki a szívén viselte a gyermekek sorsát, és olyan játszótereket akart tervezni, amelyeknek az elemeit a gyerekek szabadon mozgathatják, hogy saját alakzatokat hozzanak létre. Fő törekvése az volt, hogy „olyan szabad légkört teremtsen”, amely a lehető legkisebb felügyeletet igényli. Fontosnak tartotta, hogy a gyerekek „valós veszélyekkel” szembesüljenek és saját erejükből birkózzanak meg velük. Ezáltal magabiztosak és bátrak lesznek, vélte Lady Marjory. Ám ezek a játszóterek oly messze esnek a mai normáktól, hogy amikor néhány otthoni szülőtársnak megmutattam a tüzet gyújtó gyerekekről készült videót, elszörnyedtek: – Ez agyrém!

Nem meglepő tehát, hogy alig találni manapság ilyen kalandteret és hogy a Grundhoz hasonló új létesítmény megnyitása már-már lázadásnak tűnik.

A Grundot képzett felügyelők üzemeltetik, akik éberen figyelik a gyerekeket, de csak a legritkább esetekben avatkoznak bele a játékukba. Claire Griffiths igazgató „célzott lődörgés”-ként írja le a munkájukat.

A játszótér munkatársai szinte soha nem állítják meg a gyerekeket, a kalandtér megnyitása előtt azonban részletes elemzéseket készítettek az ott folytatható tevékenységek kockázatairól és előnyeiről. (A nyitás óta eltelt két évben néhány felhorzsolt térdet leszámítva a Grundon nem történt sérülés.)

A tűzgyújtás előnyeit például így összesítették: „Közösségi élmény a tűz körül ülni, barátkozni, énekelni, táncolni; az együttműködést erősíti, hogy mindenkinek megvan a feladata. A kockázat felmérése és vállalása, a tűz tulajdonságainak megtapasztalása, az emberi fejlődés átélése mind pozitív hatású.” És a kockázatok? „Égési sérülés a láng vagy a tűzrakóhely körül”, illetve „a gyerekek megégethetik egymást égő kartonlapokkal vagy fadarabokkal”. Ebben az esetben az előnyök kerültek többségbe, mivel a közelben tartózkodó felügyelő megakadályozhatja a baleseteket, miközben hagyja, hogy a gyerekek maguktól tanulják meg a tűzzel kapcsolatos tudnivalókat.

– A tűzre dobom ezt a dobozt – mondja egy fiú.

– Nagy füstje lesz, ugye, tudod? – inti Griffiths.

– Nincsen tűz füst nélkül – feleli a fiú, s már repül is a doboz. Nyomban füst lepi el a társaságot, csípi a szemüket. A tűz körül ülők köhögnek, behúzzák a nyakukat, és a társukat szidják. Logikus következmény, értenének egyet a mi játszóterünkre járó szülők, bár mi ennél jóval szelídebb eseményeket sem bírtunk volna tétlenül szemlélni. A Grundon viszont a szülők nem avatkozhatnak közbe. Ami azt illeti, nem is látni itt szülőket. Látogatásom napján a több tucat gyerek egyedül jött a játszótérre. Hét óra alatt Griffithsen és a kollégáin kívül összesen két felnőttet láttam.

Bár a hetvenes évekhez képest hosszabb lett a nők munkaideje, manapság az anyukák – és apukák – sokkal több időt töltenek a gyermekeikkel. Az én anyám például nem járt el dolgozni, mégsem foglalkozott állandóan velem. Nem szervezte meg, mikor, kivel és hol játsszam, nem fuvarozott uszodába. Hét közben tanítás után elvárta, hogy vacsorára hazaérjek, hétvégenként pedig alig látott.

Én viszont nemegyszer a teljes szombatot a gyerekeimmel töltöm: focimeccsre viszem az egyiket, színházba a másikat, a barátjához a harmadikat, vagy csak velük időzöm otthon. A lányom tízéves volt, amikor a férjem rájött, hogy a gyerek valószínűleg nem töltött tíz percnél többet őrizetlenül. Tíz év alatt!

Amikor megkérdeznek szülőket, miért óvják csemetéiket jobban, mint őket óvták a szüleik, azt felelik, hogy azóta veszélyesebb lett a világ. Csakhogy ez nem igaz, legalábbis nem úgy, ahogy általában gondoljuk. Miért hatalmasodott el rajtunk a félelem? És emiatt mit vesztettek – illetve nyertek – gyermekeink?

1978-ban a Frank Nelson nevű kisgyerek felmászott egy három és fél méter magas csúszda tetejére a chicagói Hamlin parkban, édesanyja pár lépéssel lemaradva követte.

A szerkezet úgynevezett tornádócsúszda volt, amely a végén megcsavarodott. Ám a kisfiú nem ért el odáig, mert a korlát és a lépcsők közötti résen keresztül fejjel a betonra zuhant. Egy évvel később a szülei beperelték a parkot felügyelő szervezetet és a két vállalatot, amely a csúszdát készítette, illetve üzembe helyezte. Franknek az esés következtében betört a koponyája, és tartós agykárosodást szenvedett. Állandóan sisakot kellett hordania, hogy megóvja törékeny koponyáját.

Nelsonéké volt az egyik első olyan per, amelynek nyomán akció indult a veszélyesnek bélyegzett játszótéri felszerelések ellen.

Theodora Briggs Sweeney, a John Carroll Egyetem fogyasztóvédelemmel és biztonsági kérdésekkel foglalkozó konzultánsa a játszótéri reform élharcosa lett. „A játszótereken orosz rulettet játszanak, és a gyerekek a gyanútlan áldozatok” – írta 1979-ben Sweeney, akit sok minden aggasztott a csúszdák magasságától kezdve a korlátok közötti távolságon át az S alakú tartóelemekig – de leginkább a talaj.

Sweeney azt állította: laboratóriumi vizsgálatok szerint a gyerekek belehalhatnak, ha 30 centiméter magasból betonra vagy 1 méter magasból a földre esve beütik a fejüket.
 

Egy amerikai országos felmérésből az derült ki, hogy évente több tízezer gyerek kerül a baleseti ügyeletre játszótéri balesetek miatt. Ezután 1981-ben az Egyesült Államok Termékbiztonsági Bizottságának kiadásában megjelent az első, játszótéri felszerelésekre vonatkozó irányelvek gyűjteménye, a Kézikönyv a játszóterek biztonságáról.

1985 januárjában a chicagói területi hatóság megállapodott a Nelson családdal. Frank Nelsonnak legkevesebb 9,5 millió dollár (kb. 2,5 milliárd forint) kártérítést fizettek. Országszerte a parkokból eltüntették a veszélyesnek ítélt felszereléseket. A közvélekedés kezdte elfelejteni a vállalható kockázat fogalmát, és egy idő után a kockázat szót a veszély szinonimájaként használták.

A biztonságmánia mögött álló meggyőződés – amely szögesen ellentétes Lady Allen felfogásával – szerint „a gyerekek fizikai és szellemi képességei nem teszik lehetővé, hogy saját maguk felmérjék a kockázatokat”, véli Tim Gill, a No Fear (Félelem nélkül) című könyv szerzője, a kockázatkerülő társadalom kritikusa. – Ma abból indulunk ki, hogy gyermekeinkre nem bízhatjuk rá a rázósabb fizikai, szociális és érzelmi helyzetek kezelését.

Mi vész el a túlzott védelmezés következtében? Ellen Sandseter, a kisgyermekkori oktatás professzora játszótereken figyelt meg és kérdezett ki gyerekeket. Megállapítása szerint a gyerekek igénylik, hogy megtapasztalják a veszélyes, izgalmas helyzeteket; ami nem azt jelenti, hogy veszélybe kell kerülniük, csak azt kell érezniük, hogy kockázatot vállaltak. Ettől megijednek, de leküzdik a félelmüket. Sandseter hatféle kockázatos játékhelyzetet sorol fel:

Különös módon a biztonságra törekvés nem hozott lényeges javulást a gyermekbalesetek számában

1. A magasság felfedezése, amikor valahová felmászva a gyerek félelmet élhet át. 2. Veszélyes eszközök – éles olló, kés vagy nehéz kalapács – használata, amelyeket a gyerek megtanul kezelni, bár látszólag nem valók a kezébe. 3. Játék veszélyes helyek – mély víz és tűz – közelében, ahol a gyerek tudatába kerül a veszélynek. 4. Birkózás és háborúsdi, amelynek során a gyerekek elsajátítják az agresszió kezelését és az együttműködést. 5. Sebességélmény – túl gyors biciklizés vagy síelés. 6. Egyedüllét.

Különös módon a biztonságra törekvés nem hozott lényeges javulást a gyermekbalesetek számában. 1980-ban a szabadtéri és otthoni játék közben elszenvedett sérülések miatt 156 ezer alkalommal keresték fel a baleseti ügyeletet, vagyis 1452 amerikaira jutott egy eset. 2012-ben a kórházlátogatások száma 271 475 volt, vagyis 1156 amerikaira jutott egy eset.

A halálesetek száma nem változott. Halált okozó fejsérülések, amelyekkel Sweeney évekkel korábban riogatott, meglepően ritkán fordulnak elő.
 

Sandseter listájának alighanem az a tétele rémiszti meg a mai szülőket leginkább, amely a felügyelet hiányáról szól. A magányosan csellengő gyermektől való szorongás a játszótéri félelmekhez hasonlóan a hetvenes évekre vezethető vissza.

1979-ben, kilenc hónappal az után, hogy Frank Nelson leesett a csúszdáról, a hatéves Etan Patz elindult a család New York-i lakásából, hogy egyedül menjen az iskolabusz megállójához. Soha többé nem tért haza. Etan Patz esetével kezdetét vette az eltűnő gyerekek korszaka.

Pedig az Etan Patzéhoz hasonló gyermekrablások meglehetősen ritkák voltak akkoriban, és ritkák ma is. Megváltozott viszont az amerikai családok és a szélesebb értelemben vett közösségek egyik fontos jellemzője: a válások, a csonka családok, a nők megnövekedett munkaideje és egyéb tényezők miatt meggyengült a családok és lakóközösségek összetartó ereje. A megrendülő bizalom légkörében a szülők ott erősítették az irányítást, ahol tudták: a gyereknevelésben. Kérjenek meg ma egy szülőt, hogy írja le gyermeke heti programját, és nagy valószínűséggel iskola, házi feladat, tanítás utáni különóra, szervezett látogatás barátoknál és felnőtt által irányított sportedzés szerepel majd a listán, és csak nagyon kevés felügyelet nélkül eltöltött szabadidő. Mindezek következménye: „A gyerekeknek nemigen marad lehetőségük a saját elképzeléseik szerint játszani és felfedezni önmagukat” – írja Peter Gray bostoni pszichológus.

Amikor Claire Griffiths adományokat gyűjt a Grund fejlesztéséhez, gyakran felsorolja, milyen előnyei vannak a gyerekek szabadon eresztésének: csökken az elhízás, fejlődnek a motorikus képességek. Azt is megemlíti, amit Lady Allen évekkel ezelőtt hirdetett: ha a gyerekeket kockázatvállalásra buzdítjuk, nő az önbizalmuk.

Nehezebb elmagyarázni a kevésbé nyilvánvaló előnyöket, pedig a kísérletek egyértelműen bizonyítják őket. Például 2011-ben az új-zélandi Swanson általános iskolában megszüntették a játszótéri szabályokat, a gyerekek szaladgáltak, fára másztak, legurultak a domboldalon, leugráltak a hintáról, és játszottak a változtatható építményekkel, mint egy kis kalandtérben. A tanárok tartottak a várható káosztól, de kevesebb veszekedés és bántalmazás történt, mivel a gyerekek elfoglalták magukat, és nem a bajkeverésen törték a fejüket, számolt be az igazgató.

Kyung-Hee Kim, a William & Mary Egyetem gyermekpszichológusa elemzést készített a kreatív gondolkodást felmérő Torrence-teszt alapján, és megállapította, hogy „az elmúlt egy-két évtizedben csökkent az amerikai gyerekek érzelmi kifejezőkészsége, kevésbé energetikusak, beszédesek, humorosak, képzelőerejük meggyengült, kevésbé szenvedélyesek, elevenek, nyitottak, kisebb arányban hajlamosak látszólag összefüggéstelen dolgok összekapcsolására, szintézisalkotásra és szokatlan megoldásokra”.

A legnagyobb csökkenés a „kidolgozás” terén tapasztalható, vagyis abban, hogy a gyerekek elvállaljanak és újszerű módokon megvalósítsanak egy-egy ötletet. Gyakorló pszichológusok ezenkívül a fiatal generáció sajátos identitásválságáról írnak, amelyet a felnőtté válástól való félelem jellemez, valamint – Brooke Donatone New York-i terapeuta megfogalmazása szerint – a képtelenség „az önálló gondolkozásra”.

A szakértők ma már a szülői kontroll visszaszorítására törekszenek. De az igazi áttörés akkor várható, ha a szülői hozzáállás megváltozik. El kell fogadnunk, hogy gyermekeink nem tökéletesek, és mi sem teremthetünk számukra tökéletes környezetet. Különben megtévesztjük magunkat, ami veszélyes lehet; ez jó, ha eszünkbe jut, amikor kétségbeesünk.

A nap már lenyugodni készült, amikor a Grundon észrevettem, hogy valaki egy szürke tárolóedényt – olyasfélét, amilyenben a szelektív szemet gyűjtjük – tol lefelé a lejtőn, egyenesen a patakhoz. Gyerekfej kukucskált ki a tetején. A fiam feje. Bár szabadelvű szülőnek tartom magam, ez nekem is sok volt: a lejtő meredek, és Christian, a gyerek, aki tolta, mindössze hétéves. A patak hideg lehetett, és nem hoztam Gideonnak váltóruhát. – Beleeshetsz a patakba – szólt Christian.

– Tudom – felelte Gideon.

Christian már megmutatta a fiamnak, hogyan másszon fel a legmagasabb csúszdára és csimpaszkodjon a kötélcsúszdába. Gideon láthatóan megbízott benne. – Majd finoman tollak, jó?

– Vigyázz, kész, rajt! – hangzott Gideon válasza. Végigszánkázott a lejtőn, bele a patakba. Gideon eddig ódzkodott a víztől. Ki nem állhatta, ha akár egy csepp is a karjára fröccsent fogmosás közben. Honnan szerzek váltóruhát, tépelődtem. Kopogjak be egy szomszédos házba? Vagy vegyem rá Gideont, hogy csatlakozzon a tűz körül ülő fiúkhoz, amíg meg nem szárad?

– Vizes lettem – mondta Gideon Christiannak, majd a két fiú elszaladt, hogy kalapácsot kérjen egy új torony építéséhez.

Vote it up
182
Tetszett?Szavazzon rá!