A futás szabadsága

A tizenöt éves Amarist sok szenvedéssel járó betegsége, a Tourette-szindróma hihetetlen sportteljesítményre sarkallja

Kapcsolódó cikkek

Derűs novemberi nap volt. Az észak-karolinai Charlotte-ban, a déli államok legjobb 13–14 éves hosszútávfutóinak versenyén Jordan van Druff messze maga mögött hagyta a társait. Az öt kilométeres táv vége felé, ahogy lefelé futott a dombon, megjelent mögötte egy hosszú szőke hajú alak. Tekintetét Jordan hátán tartva egyre közeledett. – Egy lány! – kiáltotta az egyik edző.

A tizenhárom éves Amaris Tyynismaa karcsú volt, ruganyos, és rózsaszín-narancssárga mezt viselt. Minél gyorsabban futott, annál hosszabbá és könnyedebbé váltak a lépései. A legkülönösebb az volt, hogy – habár a hosszútávfutás gyötrelmes erőpróba – Amaris mosolygott. Ahogy elhaladt a fiúk mellett, sokan megtapsolták.

Miután átfutott a célvonalon – 12 másodperccel Jordan mögött és jóval mindenki más előtt –, ránézett az órára: 16:57. Ez volt az egyik legjobb idő, amelyet 2014-ben főiskolás lányok futottak az országban – de Amaris még csak középiskolába járt. Versenyszerűen pedig csupán egy évvel azelőtt kezdett futni.

Edzői szerint Amarisban, aki ma tizenöt éves, minden megvan ahhoz, hogy főiskolai bajnok legyen, sőt talán olimpikon. Tisztában vannak vele, hogy egy futó esetében ez meglehetősen kockázatos kijelentés. Eltörhet a boka és a lábszár, elszállhat a motiváció, a test pedig még átalakulóban van. Ám Amarisnak még egyéb nehézségekkel is meg kell küzdenie.
 

Hároméves korában a szülei néha a padlón fekve találták Amarist, görcsbe rándult izmokkal, tágra nyílt szemmel és a visszatartott lélegzettől kivörösödött arccal. Pár perc elteltével a kislány felállt, és folytatta a játékot, mintha mi sem történt volna.

Évekig jártak konzultációkra, kivizsgálásokra és terápiákra, mire egy orvos megállapította, hogy Amaris Tourette-szindrómás.

Noha a TS a köztudatban mint „káromkodós betegség” él, a Tourette-szindrómások 90 százaléka nem kiáltozik sértő szavakat. Amaris a „rohamaiban” sosem káromkodik, ám a testrészei akaratlan, furcsa mozgásokat végeznek, torkából önkéntelen, furcsa hangok törnek elő. Ahogy mondani szokták, tikkel. Néhány éve a tikkelése még annyira erős volt, hogy olyankor kizuhant az iskolapadból. – Mintha gonosz kis ördögök ültek volna a vállamon, és olyasmikre kényszerítettek volna, amiket nem akartam megtenni. Minden erőmmel küzdeni próbáltam ellenük – mondja Amaris.

Amikor az iskolában nem látta senki, Amaris újra meg újra rándított a csípőjén, tágra nyitotta a száját, amennyire csak tudta, vagy oldalra rántotta a fejét. Az idő nagy részében azon igyekezett, hogy példamutatóan viselkedjen. Ám a nap végére mindig veszített a harcban. – Kimerülten és feldúltan ültem be anya autójába – meséli Amaris. – Hisztiztem, tikkeltem, sírtam.

A dolgok akkor változtak meg, amikor harmadik osztályos korában Amaris apját, Mike-ot, aki pilótaként szolgált a légierőnél, áthelyezték a Királyi Légierő bázisára az angliai Lakenheathbe. A Feltwell általános iskolában Amaris, amennyire csak tudta, leplezte tikkelését.

Egy nap az édesanyja, Kristen javaslatára csatlakozott a falu focicsapatához. Amaris élvezte a játékot, és elég jól is ment neki, de ami a legfőbb, sport közben valahogy elmaradtak a tikkelései. Miután az edző középpályásként játszatta, vagyis folyamatosan futnia kellett, szinte teljesen megszűntek a tünetek.

Az, hogy ellenőrzés alatt tudja tartani a betegségét, annyira új és pezsdítő érzés volt számára, hogy le sem akart jönni a pályáról. – Megtapasztaltam a szabadság érzését.
 

Néhány TS-es sportoló szinte varázserőt tulajdonít az állapotának. Tim Howard, a magyar származású amerikai futballkapus azt mondja, hogy a TS-nek rendkívüli látást és reflexeket köszönhet. Ennek egyik oka az lehet, hogy a Tourette-szindróma gyakran – így Amarisnál is – obszesszív-kompulzív zavarokkal (kényszerneurózissal) jár együtt. Az ilyen személy mindaddig kényszeresen ismétel bizonyos cselekvéseket, amíg azokat a legjobban nem végzi.

A Nottinghami Egyetem kutatási eredményei arra utalnak, hogy a TS-es személyek agya fizikailag különbözik a többi emberétől, mert az évek során az átlagosnál jóval inkább meg kell tanulniuk kontrollálni magukat, s így jobban tudják irányítani a testüket.

A futball elcsendesítette a hangokat Amaris fejében, és a pályán kívül is ritkultak a tikkelései. Jobban teljesített az iskolában

A Tourette-szindróma Egyesület egyelőre nem mondja ki, hogy kapcsolat áll fenn a TS és a kimagasló sportteljesítmény között. Óvatosabban fogalmaznak: a TS-es emberek gyakran észlelik azt, hogy a tüneteik enyhülnek sport vagy egyéb olyan elfoglaltság közben, amely eltereli a figyelmüket a tikkelésről.

A futball elcsendesítette a hangokat Amaris fejében, és a pályán kívül is ritkultak a tikkelései. Jobban teljesített az iskolában. Utolsó angliai meccsén három gólt lőtt, és a társai a vállukon hordozták körbe-körbe. Azután a család Alabamába költözött.

Tikkelései intenzívebbé váltak az új otthon és az új iskola miatti stressz és szorongás hatására. Anglia azonban megtanította valamire. A lány elhatározta, hogy beáll két helyi focicsapatba is, ráadásul úszóedzésekre is fog járni.

Mike és Kristen hamarosan hihetetlen sportteljesítményekről értesültek. Hatodikos lányuk jóval hat perc alatt futott le egy mérföldet (1,6 km).

A bázison volt egy szabványpálya, ezért egy nap elvitték oda futni Amarist. Az első kört igen jó iramban tette meg. – Nem voltam biztos benne, hogy tartani tudja a tempót – mondja Mike –, de aztán egyre gyorsabb és gyorsabb lett, míg végül 5:36-tal fejezte be a távot. Ekkor döbbentünk rá, mennyire jó futó.

Jobb nem is lehetett volna az időzítés. A futball kezdett túl sok lenni Amarisnek. Jóval fiatalabb volt a csapattársainál, és annyira aggódott, hogy mit szólnak a teljesítményéhez, hogy kezdte elveszíteni a játékkedvét. A foci jótékony hatásai csökkentek, az úszás pedig túlságosan magányos sportnak tűnt számára: nehéz kapcsolatokat építeni, ha az ember folyton víz alatt van.

A futás azonban nagyon tetszett neki. – Ez az én világom – szokta mondani Amaris. Az igyekezet, hogy gyorsabban fusson, soha nem látszik rajta. Ahhoz, hogy az ember felmérje, micsoda iramban győzi le Amaris a távolságot, a mögötte elmaradó tájat kell figyelnie. A teste mindig egyensúlyban van: mindkét oldala egyenlő mértékben dolgozik a precízen váltott szakaszokban. Nem is a talajon fut, inkább a levegőben.

Amaris mesélt nekem egy lélekemelő edzésről. – Nagyon kemény volt – mondta –, és a végén még le kellett futnunk két 400 méteres távot. Csak futottam, futottam, és boldog voltam. Nem tudom, miért, de könnyen ment. Futás közben azt kiáltoztam: Kegyelmi állapotban vagyok!
 

Amaris 56 kilométert fut hetente, méghozzá emelkedőkön való terepfutással, sprintekkel és erőnléti tréninggel kombinálva a hagyományos hosszútávfutást. – Épp csak befejezte az első évét, de már tizennégy államban bajnok – mondja Kevin Madden, a lány edzője a Montgomery katolikus előkészítő iskolában. – Ez elképesztő eredmény.

Találkozásainkkor Amarist mindig társaságban találom. Korábban is voltak barátai, de még sosem tartozott ilyen nagy létszámú közösséghez. A csapattársai úgy bánnak vele, mint bárki mással.

Csak futottam, futottam, és boldog voltam. Azt kiabáltam: – Kegyelmi állapotban vagyok!

Pedig Amaris különbözik a többiektől. Ő az egyik legjobb ifjúsági futó az Egyesült Államokban, ami azt jelenti, hogy egyre többet törődnek vele, egyre gyakrabban vizsgálják. Az egyik országos versenyen egy edző szólt, hogy valaki hozzon Amarisnek szendvicset – a Tourette-szindróma következtében ugyanis a lány szervezete több energiát igényel az átlagosnál, jobban oda kell figyelnie az étkezésére.

Ez a fajta figyelem az átlag tinédzsert bizonyára feszélyezné. Vizsgálatok igazolják, hogy ha a TS-ben szenvedők szoronganak, izgatottak vagy egyedül érzik magukat – s ez mind a hírnév és az élsport lelki velejárója –, tikkelésük súlyosbodik. Amaris ezt úgy próbálja kivédeni, hogy igyekszik a lehető legtöbbet együtt lenni a kortársaival. A legnagyobb félelme, hogy furcsának, másnak tekintik. Rengeteg sminktanácsadó videót néz az interneten, és feltűnően – de bájosan – érdeklődik a fiúk iránt.

Hónapok óta nem voltak súlyosabb rohamai, és Amaris úgy véli, sikerült legyőznie a Tourette-szindrómát. Ám az agy nem változhat meg varázsütésre. – A TS-t a kényszeres viselkedés váltotta fel nála – mondja Kristen.

Amaris ma is hosszasan – bár már valamivel ritkábban – mossa a kezét, hogy a bőre szinte kirepedezik. Miután kiolvasta Elie Wiesel Az éjszaka című könyvét, hetekig csak a holokausztról tudott beszélni. Kristen szerint olykor túlságosan emészti magát.
 

Amikor megkérdeztem Amarist, hogyan viseli a növekvő elvárásokat, a rá jellemző vidámsággal válaszolt: – Egyes emberek teste nem változik, másoké viszont igen… egyedül Isten a tudója, velem miként lesz. De úgy lesz jó, ahogy lesz.

Amaris tavaly sokat, több mint tíz centimétert nőtt, és közel hét kilóval lett nehezebb. A szülők sem aggódnak amiatt, hogy miként alakul Amaris atlétikai karrierje, inkább attól tartanak, nehogy az országos bajnoki lét túlzott megterhelést jelentsen számára.

A 2015-ös szezon első szabadtéri találkozóján Amaris 1600 méteres távon megmérkőzött egy csapat futóval, köztük Kaitlin Yorkkal, az egyetlen nővel az Egyesült Államokban, aki tartani tudja vele a lépést. Az első két körben Kaitlin és Amaris szinte fej fej mellett haladt. Az utolsó körben Kaitlin 9 másodperccel lemaradt, és hátránya a célig csak nőtt. Amaris arcán semmiféle erőfeszítés nem látszott. Elemében volt. Előző trénere a Montgomery katolikus iskolában, John Terino, a következőképp fogalmazott: – Az arcára kiült a boldogság, hogy saját erejéből szelheti át a Földet. Amaris a legtehetségesebb futó, akinek valaha az edzője lehettem.

Hazafelé elhaladtunk egy áruház mellett, és Amaris megkérdezte Mike-ot, körülnézhetnének-e az üzletekben. Odabent egyenesen a női ruhák felé vette az irányt. Kinézett magának egy sajátos szabású mélyzöld kötött felsőt, amelyet hatalmas lyukak tarkítottak. – Ez olyan fura… tetszik nekem.

Mike mutatott neki egy pólót, felcicomázott, bajuszos koponyával az elején. – Jaj, ne – húzta el a száját Amaris. És így tovább, csak rázta a fejét az előtte sorakozó ruhák, szoknyák, blúzok láttán. Minduntalan visszatért a lyukacsos felsőhöz. Végül kezébe vette, és így szólt: – Ez annyira furcsa. Annyira én vagyok!
 

2016-ban, fedett pályán országosan első helyre rangsorolták Amarist az elsőévesek csoportjában. Júniusban, a New Balance Freshman Mile országos versenyen második lett. 5:06,01 perc alatt tette meg az 1600 méteres távot. – Nagyon jó időt futott – mondja Madden, az edzője –, és a kimagasló képességeiről árulkodik, hogy az egyéni csúcsa még ennél is jobb. Kislány még, hosszú az út előtte. Van ideje lefutni.”

Vote it up
136
Tetszett?Szavazzon rá!