A gitáros ember

Amikor a montenegrói Miloš Karadaglić rábukkant apja régi, porosodó gitárjára, rögtön tudta, hogy élete meg fog változni

Kapcsolódó cikkek

Zártkörű hangverseny Párizs egyik divatos negyedében, a levegőt megüli a fehér liliomok súlyos illata. A közönség, amelynek soraiban Franciaország legkíméletlenebb zenekritikusai ülnek, szigorú, és kezdetben kiismerhetetlen. Az előadó, a klasszikus gitár 28 éves mestere, Miloš Karadaglić szabadkozik, amiért nem beszél franciául.

De virtuóz játékát és költői ihletettségű repertoárját elragadtatottan fogadják. Párizsi debütálásának sikere újabb óriási lépéssel vitte közelebb Milošt a nemzetközi hírnévhez. Jóleső megkönnyebbülése szinte kézzelfogható a fellépés utáni pezsgős fogadáson, ami fényévnyi távolságra van hajdani otthonától, az apró, háború sújtotta Montenegrótól, ahol felébredt benne a klasszikus gitár iránti szenvedély.

– Nagyon izgultam a mai este miatt – vallja be, miközben lenyel egy korty Taittinger pezsgőt –, de remélem, hogy mindenkinek tetszett, hiszen Párizs volt az első város, ahova ellátogattam, miután a balkáni háború végeztével végre megnyíltak hazám határai. És az élmény, amiben itt részem volt, megváltoztatta az életem.

A klasszikus zene kifinomult, elzárt világában Miloš szerény és közvetlen stílusa üdítő jelenség, és jól eladható. A jóképű, fesztelen fiatalembernek máris komoly női rajongótábora van.
 

Miloš 1983-ban született Montenegró fővárosában, Podgoricában. Felcseperedése idején a balkáni régió háborús övezetté vált, és az apró, 600 ezres lakosú Montenegró – egymással háborúzó szomszédaitól körülvéve – jórészt el lett vágva a világtól.

– Amin mi keresztülmentünk, az távolról sem mérhető a szerbiai és a boszniai bombázásokhoz, helytelen dolog lenne engem „háborús gyereknek” mondani, mintha semmibe vennénk az ő veszteségeiket – mondja. – De persze tisztában voltam azzal, hogy valami súlyos dolog történik: nem utazhattunk külföldre, a légkör feszült volt, az üzletek többnyire üresen tátongtak. De a családom engem és az öcsémet megpróbált megóvni a nehézségektől. A liszt volt az egyetlen, amihez mindig hozzá lehetett jutni, ezért a mamám állandóan sütött: a sütemények illata betöltötte a házat, és úgy éreztük, mi vagyunk a legszerencsésebb gyerekek a világon.

A szárazföld belsejében fekvő Podgorica a harcok idején mindvégig elszigetelt, kellemetlen hely maradt. Semmire nem jutott pénz. – Jó volt onnan elmenekülni a montenegrói tengerpartra. Szeretem a tengert, a mediterrán vidék hangjait – például a flamencót – meg a Kelet mindenféle, kevésbé ismert zenéjét, azét a régióét, ahonnan származom. Innen merítem a legtöbb inspirációt. A zeném elárulja, ki vagyok és honnan jövök.

Miloš szülei közgazdászok. – Bármit szerettünk volna csinálni, mindenben támogattak bennünket. Amióta az eszemet tudom, nekem mindig a zene volt a legfőbb szenvedélyem. Csakhogy Montenegróban nincs igazi hagyománya a klasszikus zenélésnek, ezért senki számíthatott arra, hogy zenész lesz belőlem.

A háború idején Podgoricában nem volt pénz zenei magánoktatásra, a feltételek sem voltak adottak hozzá. Miloš tehát egy gyerekkórus tagja lett, majd nyolcévesen beiratkozott a helyi Vasa Pavić zeneiskolába, ahol hangszeren is kellett tanulnia.

– A harcok idején általában csak a nagyon gazdagoknak volt otthon zongorájuk, mi pedig egy átlagos, zenei háttérrel nem rendelkező család voltunk. Fogalmam sem volt, milyen hangszeren játszhatnék, míg meg nem találtam apám régi, porosodó gitárját, néhány hiányzó húrral, a szekrény tetején. Ő nem tudott gitározni, ha olykor elővette, csak pengette.

Miloš a BOCA Művészeti Fesztiválon játszik Floridában– Attól a pillanattól fogva, hogy először a kezembe vettem, már tudtam, hogy ez lesz a jövőm: hogy úgy akarok játszani és előadni rajta, akár egy rocksztár – neveti el magát.

Arról azonban fogalma sem volt, hogy valójában hogyan szól a gitár, ha megfelelően játszanak rajta. Cédékhez nehéz volt hozzájutni, Miloš ezért nyaggatta az édesapját, hogy szedje elő régi, 1970-es évekbeli bakelitlemez-gyűjteményének a darabjait. A lemezek között mindenféle volt, például Beatles, Bee Gees… és Andrés Segovia. – Abban a pillanatban, hogy meghallottam Segoviát, amint az Asturiast játssza Albéniztől, azt gondoltam: Felejtsd el a Bee Geest! Ez az! Ezt fogom csinálni.

– A gitárhoz fűződő kapcsolatomban volt valami magától értetődő természetesség. Megállás nélkül gyakoroltam. A kezem kicsi volt ugyan, de az ujjaim fürgén mozogtak, úgy tűnt, szinte repülnek a húrok felett.

– Olyan tempóban haladtam előre a tanulásban, hogy a tanáraim megrémültek. Mintha azt mondanák: „Hát, valamit kezdenünk kellene vele!” Így aztán elintézték, hogy bemutatkozhassam belföldi koncerteken.

– A motivációm kezdettől belülről jött: valamiféle megmagyarázhatatlan, fékezhetetlen erő volt ez. Tudtam, hogy a lehető legmagasabb színvonalon szeretnék játszani a gitáron, ha elég tehetséges vagyok hozzá.

A túlélés iránti vágy, mely Montenegrót kicsi, szorosan összekovácsolódott közösséggé formálta, előnyökkel is járt. – Az a kedvesség és biztatás, amit akkortájt kaptam, nagyban hozzájárult, hogy ma már ritkán vagyok ideges a fellépéseken vagy ha emberekkel kell találkoznom.

Hogy napjaink Európája milyen lehetőségeket tartogat a számára, abba Miloš csak akkor nyert betekintést, amikor Montenegró határai végre kinyíltak és a 13 éves fiút meghívták, hogy lépjen fel Párizsban.

– Édesanyámmal együtt egy elegáns hotelban szálltunk meg. Közvetlenül karácsony előtt érkeztünk Párizsba, és a Disney-park élménye – meg az elegáns kirakatoké, mint a Dior – annyira más volt, mint amihez otthon hozzá voltunk szokva. Már akkor tudtam, hogy a jövőmet egy nyüzsgő nagyvárosban akarom megcsinálni.

Egy évre rá Milošt meghívták Olaszországba, ahol koraérett tehetségről tanúskodó játékával magára vonta a glasgow-i gitáros fenomén, David Russell figyelmét, aki azt tanácsolta neki, jelentkezzék a világhírű londoni Királyi Zeneakadémiára.

– Tudtam, hogy amíg a háború tart, képtelen lennék elhagyni a hazámat. De amikor 1999 vége felé a bombázások véget értek, egyre komolyabban gondoltam a Királyi Zeneakadémiára.

Miloš már évek óta tanult angolul a British Councilnál, de míg a nyelv nem jelentett gondot, arról már sokkal kevésbé volt meggyőződve, hogyan lenne képes elviselni a családjától való elválást. Mégis, egy ósdi, háború előtti felvevőkamerával titokban filmre vette, amint a nappaliban gitározik. – És el is küldtem, egy suta üzenet kíséretében, mely így szólt: „Helló, Miloš vagyok. Kérem, vegyenek fel!’”

A rákövetkező év februárjáig nem érkezett válasz, és ő elkönyvelte, hogy nem vették fel. – Mégis szerettem volna megbizonyosodni erről. Édesanyám megengedte, hogy telefonáljak Londonba. S amit megtudtam, az az egész életemet megváltoztatta.

A levél, melyben ösztöndíjat ajánlottak Milošnak, elkeveredett a postán. Így történt, hogy a fiú 16 évesen Londonba költözött – komoly próbatételnek számító, ugyanakkor felemelő élmény volt ez.

Egy Sonya nevű régi barátjuknál szállt meg, aki a Királyi Zeneakadémiától nem messze, London elegáns, Marylebone negyedében lakott. Miloš számára Sonya egyfajta pótmama lett, a kapcsolatuk azóta is szoros.

– Komoly vigasz volt nekem, hogy akinél lakom, szintén montenegrói. Mégis szörnyen hiányzott minden, ami számomra az otthont jelentette – még a verekedések is az öcsémmel! Reggeltől estig mindennap gyakoroltam, csak akkor távoztam az Akadémiáról, amikor este 11-kor bezárták.

A végletekig feszítettem a húrt, mert tudtam, hogy bár a klasszikus gitár kiment a divatból, nekem meg kell győznöm az embereket arról, hogy adjanak neki még egy esélyt.

Miloš időközben jó néhány rangos díjat nyert, köztük elsőrangú kitüntetéseket és mester fokozatot szerzett, miközben korrepetálásból tartotta el magát, olcsó, bérelt lakásban lakott, és minden fellépési lehetőséget megragadott.

– Ingyen léptem fel, mert azt akartam, hogy a világ megismerje a zenémet. És közben elképesztő emberekkel találkoztam. A csúcspontot a londoni Wigmore Hallban rendezett hangverseny jelentette 2010 elején, amelyet csodálatos barátaimmal együtt én szerveztem meg. Ezerrel hajtottunk, hogy eladjuk a jegyeket, e-maileket küldtünk, szóróanyagokat osztogattunk.

A koncert telt házas lett. – Életemben nem játszottam még olyan jól, mint aznap este, noha az igazán fontos emberek, akiket el akartam kápráztatni, nem voltak a közönség soraiban.

– De valahogy híre ment a dolognak. Alig két hétre rá több ügynökség is jelentkezett, hogy hajlandók menedzselni és mindent megadni, amire egy művésznek szüksége lehet. Úgy döntöttem, hogy ezentúl egyszerűen csak élvezem, ami következik.

Ezután nem sokkal Miloš leszerződött a tekintélyes Deutsche Grammophon lemezcéggel. Debütáló albuma, melyen a szívéhez oly közel álló mediterrán repertoár darabjai hallhatók, szinte azonnal a brit klasszikus zenei sikerlista élére szökkent, és világmegjelenését is kitűzték Meditteraneo címmel.

A zenei szaksajtó áradozott. „A klasszikus gitár új hőse!” – írta róla a brit Daily Telegraph. Lemezcégének vezetői érthető módon el voltak ragadtatva új felfedezettjüktől.

– Nála minden együtt van – mondja Louise Ringrose, a DG médiamenedzsere. – Tehetséges, jóképű, van kisugárzása, ambíciója és eltökéltsége ahhoz, hogy sokra vigye. A legnehezebben meghódítható közönséget is rabul ejti a zenéje – és ő maga. Elképesztő, hogy a klasszikus gitárt sikerült visszahoznia a reflektorfénybe!

Mindennek következtében Miloš élete gyökeresen megváltozott. Körbeutazza a világot, luxusszállodákban lakik, és a világ legkifinomultabb zeneértői előtt játszik a hangszerén.

– Az egyetlen dolog, amihez ragaszkodom, hogy a szállodának legyen tornaterme. Rengeteg időt töltök ülve, gyakorlással és fellépéssel, ezért az állóképességem megőrzése nagyon fontos dolog. Szeretek edzeni. Szeretnék ebből a pocakból kockás hasat csinálni – viccelődik, és közben megpaskolja kisportolt, makulátlan fehér ingbe bújtatott testét.

Majd komolyabbra fordítja a szót: – Ugyanaz a szenvedély hajt, amit akkor éreztem, amikor először vettem a kezembe az apám gitárját. Szeretném 21 századi hangszerré tenni. Szeretném, ha a hangjának tisztasága megérintené az emberek szívét.

Aztán megint elneveti magát: – Ami pedig hölgy rajongóimat illeti, az már csak hab a tortán…

Vote it up
213
Tetszett?Szavazzon rá!