A gondoskodás örömei

Ezek a családok megtapasztalják, hogy a jutalom sokszorosan kárpótol az esetleges nehézségekért

Kapcsolódó cikkek

A modern orvostudomány évekkel meghosszabbítja az életünket, így aztán a világ fejlett országaiban fokozatosan elöregedik a társadalom. A fejlett világ lakosságának több mint 17 százaléka legalább 65 éves, pedig ez az arány 2000-ben még alig haladta meg a 14 százalékot. Minél többen vannak az idősek, annál nagyobb szükség van az őket gondozókra. A hagyományoknak megfelelően, amikor az idős szülők segítségre szorultak, beköltöztek felnőtt gyermekeikhez. A nagyobb rugalmasságot kereső modern családok saját megoldásokkal állnak elő. Bemutatunk négy családot, amelyek tagjai elmesélik, miként nőttek fel a feladathoz – és kaptak érte váratlan jutalmat.

A legjobb dolog
– Jól hallottam, azt mondta, osztriga? – kérdezi apósom a pincérnőtől. – Az osztrigára sohasem mondok nemet!

Rendel magának, később édességnek csokoládémousse-t kér, amely úgy érkezik, hogy a tányéron az öntetbe beleírták: „Boldog születésnapot!”, a krémben pedig egy szál hosszú gyertya ég az eddigi 93 évéért.

Három tinédzser lányom sokat nevet a mostohanagyapjuk történetein. – Mesélj nekünk Jimről, amikor még hosszú haja volt! – kérik egyszerre.

Jim összerezzen a több évtizedes történeteket hallva, de tudom, örül, hogy boldognak látja az édesapját.

A gyerekeim által csak „Don nagyapá”-nak hívott apósom az után költözött hozzánk, hogy meghalt a felesége, akivel 65 évig élt. Autót nem vezethet, a járókerete nélkül nem jut messzire. Gondok vannak a szívével, a látásával, az ízületeivel, és az egyik fülére nem hall. Mégis: derűs, szellemes, és mindent mindig megköszön.

Jimmel vegyes családban élünk, a hat gyermek közül a legfiatalabb 15, éves, a legidősebb 26, és tudjuk, hogy egy nap a fiatalok kirepülnek a családi fészekből. Ezért is furcsa, hogy most az idősebb évjáratból bővült az otthonunk. De nagyon erős bennünk az indíttatás, hogy visszaadjunk valamit abból, amit kaptunk.

Ennek talán biológiai oka van, véli William Haley, a tampai Dél-floridai Egyetem öregedéskutatója. – Ugyanaz a beleérzés segít a gyermeknevelésben, mint ami arra ösztönöz, hogy gondoskodjunk a szüleinkről vagy jót tegyünk másokkal – magyarázza.

Mind több kutatás bizonyítja, hogy jelentős hozadéka van ennek a gondoskodó szerepnek. – Amikor segítünk egy számunkra fontos embernek, akkor több pozitív érzelmet is átélünk. Ilyen az együttérzés, az elégedettség vagy a másodkézből tapasztalt boldogság, amiért képesek vagyunk segíteni – mondja Michael J. Poulin pszichológus, aki a New York-i Buffalói Egyetemen foglalkozik idősellátással és -gondozással.

Egy hat évig tartó vizsgálat, amelynek eredményeit az American Journal of Epidemiology közölte le, arra jutott, hogy a másokon segítés csökkenti a stressz okozta fizikai tüneteket. Két nemrégiben megjelent közlemény szerint az időseket gondozók valószínűleg tovább élnek. A Stroke folyóiratban publikált kutatás során a gondozók arról számoltak be, hogy szélütést szenvedett rokonuk ápolásának köszönhetően jobban megbecsülik az életet, nagyobb az önbizalmuk, és szorosabbak a kapcsolataik.

Persze aggódom, mi lesz velünk, ha az apósom egészsége tovább romlik, és még inkább segítségre szorul. De valahányszor mosolyt varázsolunk az arcára, úgy érzem, mintha a szívem nagyobb lenne kicsit.

És lehet, hogy tényleg nagyobb. – Ha valaki megtalálja a pozitívumokat a gondozásban, az nem jelenti azt, hogy rózsaszín szemüveget visel, vagy tudomást sem vesz a problémákról – mondja Haley. – Ez inkább a stresszkezelés jótékony formája.

Aggódhatunk állandóan, hogy az általunk gondozott idős ember mikor esik el vagy kap infarktust, de összpontosítunk az emlékezetes pillanatokra is. Hiszen rossz dolgok nem csak akkor történhetnek az emberrel, amikor 93 éves.

– Apa, mit szeretsz a legjobban Kaliforniában? – kérdezte tőle nemrég Jim. Az apósom elgondolkodott, majd nagyot sóhajtott. – A családot – mondta elérzékenyülve. – A család a legjobb dolog a világon.
Paula Spencer Scott, AARP Bulletin

Másoktól függetlenül élni
A Lyon külvárosában egyedül élő, korábban bolti eladóként dolgozó 75 éves Adélheid (a nevet megváltoztattuk – a szerk.) tavaly elesett a lakásában, és eltörte a bokáját, aztán pár hónappal később a csípőjét is.

Heteket töltött kórházban. Bár aggódott, hogyan boldogul majd odahaza, idősek otthonába nem szeretett volna menni. – Számomra nagyon fontos az a szabadság, hogy másoktól függetlenül élhetek. Szeretem azt tenni, amihez kedvem van, és akkor, amikor akarom – mondja.

Szerencsére a lánya, az 51 éves Anne-Claire és férje, Guy tíz percre laknak tőle. Bár mindketten sokat dolgoznak, gyakran elviszik Adélheidet vásárolni, de az idős asszony egyedül is elmegy a boltba. A járáshoz még botot használ, de egyre biztosabban áll a lábán. Takarítónő heti egyszer megy hozzá, rendszeresen foglalkozik vele gyógytornász.

– Ő biztosan nem ül otthon tétlenül egész délután – meséli nevetve Anne-Claire. – Mindig elfoglalja magát. Imádja az internetet, és nagyon érdekli a családfakutatás.

Azért Anne-Claire éjjel-nappal figyeli a telefonját. – Minden szerdán felhív, és elmeséli, mi történt vele. Nem élünk egy fedél alatt, de úgy tűnik, ez eddig remekül bevált nekünk.

Egy másik családtagról is gondoskodniuk kell. Guy édesapja, a 89 éves Maurice idősotthonban lakik, ugyanabban az utcában, ahol a fiáék. Múlt év végéig boldogan élt a saját lakásában. – Néha elfelejtette bevenni a gyógyszereit, s egyre többször okoztak nehézséget a mindennapi dolgok – idézi fel Guy. Aztán februárban elesett, beütötte a fejét, és nem tudta mozgatni a lábát. Az orvos azt javasolta, hogy keressenek egy bentlakásos otthont, Maurice pedig nem ellenkezett.

– Belátta, hogy nem élhet tovább egyedül – mondja Anne-Claire. – Felmerült, hogy magunkhoz vesszük, de annyit mindent kellett volna átalakítani a fürdőszobában és az ő leendő szobájában, hogy ez egyszerűen nem volt lehetséges.

– Mindannyian egyetértünk abban, hogy ez a legjobb megoldás számára. A kedvenc bútorai, könyvei és festményei között élhet, és sok emberrel beszélgethet – mondja Guy.

A házaspár gyakran meglátogatja az „öregeket”. – Nem tudjuk, meddig élvezhetjük még a szüleink társaságát, és amennyire csak lehet, szeretnénk kihasználni ezt az időt – mondja Anne-Claire.
Lisa Donafee

A leghőbb vágy
A 43 éves, egyedülálló, gyermektelen Frieda Bolduan a németországi Norderstedtben, a Harksheide SOS-Gyermekfaluban dolgozott. Akkor találkozott a hétéves Marinával és három testvérével, amikor a gyermekjóléti szolgálat 1972 júniusában áthelyezte ide a gyermekeket.

Friedát kérték fel a négyük nevelőanyjának. Nagy szíve volt, melegen fogadta őket. Marina és a mamának hívott nő között egyre szorosabb lett a kapcsolat, és ez akkor sem szakadt meg, amikor Marina felnőtt, belsőépítészként kezdett el dolgozni, majd saját családot alapított.

Ma ismét egy fedél alatt laknak, de a szerepek felcserélődtek: az 50 éves Marina gondoskodik a 86 éves Friedáról. Az idős asszony 2010-ben költözött a lányáék tágas boostedti otthonába. Marina férje, az 51 éves Ronald orvoslátogató, lányuk, a 12 éves Viviane még iskolás.

– Mindig is a leghőbb vágyam volt, hogy magunkhoz vegyem a mamát és együtt éljünk a nagy házunkban. Szeretnék visszaadni neki valamit abból, amit tőle kaptam.

Frieda kényelmes szobában lakik, amelyben helyet kaptak a régi fényképei és könyvei, illetve a barátságos kanapéja. Azonban a legfontosabb, hogy az idős asszony a család része, és amennyire csak tud, részt vesz az életükben. Egy ideje egyre feledékenyebb – demenciától szenved. Marina mindennap igyekszik bevonni őt az otthoni teendőkbe, hogy Frieda hasznosnak érezze magát. – Segítenél nekem a vasalásban? – kérdezi tőle, és odaad neki pár konyharuhát.

Marina éppen ebédet főz, amikor Viviane hazaér az iskolából, hogy otthon ehessen. Szívélyesen megöleli szeretett nagymamáját. – Hogy vagy, nagyi? – kérdezi tőle. Friedának már nehezére esik szavakkal is megfogalmazni, mit érez, de szélesen a lányra mosolyog. Később érdeklődve hallgatja, amikor Viviane beszámol az iskolai úszásról.

– Fáradt vagy, mama? – kérdezi Marina az étkezés után. Az idős asszony bólint, úgyhogy a lánya felsegíti a székről. – A szobádba kísérlek, hogy pihenhess kicsit. Később elmehetnénk a kieli jachtklubba. Tudom, hogy szereted nézni a tengert.

Frieda megszorítja a lánya kezét, és azt feleli: – Igen, az remek lenne.

Miközben az idős asszony alszik, Marina elmosogat. – A mamám és az ő végtelen szeretete nélkül nem jutottam volna el idáig. Megtanított rá, hogy sohase adjam fel, és bízzam magamban – mondja. – Fogalmam sincs, mi lett volna belőlem nélküle.
Annemarie Schaefer

Csodás társaság
A macska esténként odagömbölyödik a 83 éves Silvia Combi lábához, és mindketten mélyen alszanak. – Örülünk, hogy ennyire békésnek látjuk őt azok után, hogy a fájdalmai miatt sokáig pánikrohamok kínozták, főleg éjjelente – mondja Silvia menye, az 51 éves Magdalena Combi. Az idős asszony Bukarestben él fiával, a 61 éves Florinnal és Magdalenával.

Silvia három éve még egy közeli garzonban lakott, amióta 15 éve megözvegyült, de az idő múlásával egyre többet szenvedett betegségektől, köztük reumás ízületi gyulladástól.

Magdalena és Florin naponta meglátogatta, ennivalót vitt neki, bevásárolt helyette, és napi ötször felhívta telefonon. – De gyakran elfelejtette bevenni a gyógyszereit, és nem volt hajlandó enni – meséli Magdalena.

Nem sokkal az után, hogy betöltötte a nyolcvanat, Silvia annyira rosszul érezte magát, hogy egy hét alatt háromszor kellett hozzá mentőt hívni. Ezek után döntött úgy a házaspár, hogy magukhoz veszik háromszobás lakásukba.

Mivel a házaspár két lánya már elköltözött otthonról, Silviának saját szobája lehetett, ahol elfértek az emlékei és a neki fontos egyéb tárgyak. Magdalena és Florin elkezdett főzni rá, és gondoskodtak róla, hogy bevegye a gyógyszereit. Kenőcsöket vásároltak a fájós ízületeire, és esténként rendszeresen benéztek hozzá. Az asszony három héten belül sokkal jobban érezte magát.

Jó döntésnek bizonyult, hogy magukhoz vették Silviát. – Mindannyian nyugodtabbak és vidámabbak vagyunk, amióta beköltözött hozzánk – mondja Magdalena. – Silvia csodás társaság. Sokat anekdotázik a fiatalságáról, és vicceket mesél. Néha, amikor azon nevetünk, hogy a nagyothallása miatt kiragadja a jelentést a szövegkörnyezetből, megdorgál minket, hogy egyszer még hiányolni fogjuk a vicceit.

Silvia azt mondja, már nem hiányzik neki, hogy külön éljen. Eljár sétálni a házaspárral, ők pedig rendszeresen elkísérik a felülvizsgálatokra.

A két unokája esténként vagy hétvégenként gyakran meglátogatja őt. – Akkor vagyok a legboldogabb, amikor hazajönnek a gyerekek, és mindannyian együtt vagyunk – mondja Silvia. – Csodálatos érzés, amikor az ember maga mellett tudhatja az összes családtagját, és látja, hogy nincs egyedül.
Ada Bucur

Vote it up
165
Tetszett?Szavazzon rá!