A gyász illemtana

Nem könnyű segíteni annak, akit veszteség ért. Íme néhány hasznos tudnivaló

Húsz évvel ezelőtt, egy forró júliusi este meghalt a férjem. Mark 24 éves volt, okos és derűs, sűrű barna haja mindig a homlokába lógott, és szeretett engem – ebben sohasem kételkedtem. Minden fényképén olyan, mint aki épp viccet mesél. Kilenc és fél hónapot éltünk házasságban.

A halotti bizonyítványban rögzített pillanatban kicsúszott a lábam alól a talaj. Felkészületlenül ért, ahogy mindenki mást is. A gyász nem utazás, a szükséges holmit nem lehet előre bepakolni. Egyedül kell megbirkózni vele.

– Miben segíthetnék? – kérdezgették tőlem az emberek. – Köszönöm, semmiben – feleltem, mert nem tudtam, mit mondjak. Az igazság az, hogy a legfontosabb dologban senki sem tud senki: hogy ne legyen halott az, aki meghalt.

– Miben segíthetnék? – tettem fel én is a kérdést nemrég, amikor váratlanul egy barátom haláláról értesültem. Telefonáljak vagy írjak? Menjek oda? Vigyek virágot? Vagy ételt? Mit mondjak?

Mivel én igen korán szembesültem ezzel a problémával, sokat töprengtem rajta. Rájöttem, hogy a gyásznak is megvan a maga illemtana. Ez azonban nem szabályokat jelent, inkább a létezés egy formáját, melyben teret kell kapnia a megtörténtek felett érzett bánatnak. Következésképp számos bevett szokást el kell felejtenünk.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindig újrakezdhetjük. A gyászt egyfajta állapotnak tekintjük, melyet csöndben, a világtól félrevonultan, heti 50 perces foglalkozás keretében egy rendelőben és gyógyszeresen kell kezelni. Mintha a gyász a foggyökér betegségéhez volna hasonlatos: eleinte szörnyen fáj, majd egyre kevésbé, végül elmúlik a kín. A kötelező stációkat magunk mögött hagyjuk, és mindenki megkönnyebbülten fellélegezhet. Ha az özvegy új házasságot köt, ha a házaspárnak másik gyermeke születik, ezt jelzésnek vesszük: a gyász véget ért. Legalábbis a szappanoperákban mindez így történik.

Az együttérzés szinte elfojthatatlan segítő szándékot szül. Ilyenféléket mondunk: „Ki kellene mozdulnod!” vagy „Menj el moziba, ebédelj az egyik barátoddal, vegyél magadnak új ruhát!” Többet segít, ha tanácsadás helyett az ember a társaságát ajánlja fel, elhívja magával az illetőt.

Többet segít, ha tanácsadás helyett
az ember a társaságát ajánlja fel

A gyászhoz kapcsolódó közhelyek emlegetése egyszerűen rossz modorra vall. – Az idő minden sebet begyógyít – mondta nemrégiben valaki közös barátunk temetésén. Ám ha végiggondolnánk a „gyógyulás” szó valódi jelentését, tudatára ébrednénk, mennyi fájdalommal és kétséggel jár ez a folyamat. Ha két évvel egy görkorcsolya-baleset után még mindig nem tudom jól mozgatni a hüvelykujjamat, vajon mit lehet elmondani egy barátom vagy a férjem elvesztése utáni lelkiállapotomról?

Megpróbáljuk kisebbíteni a veszteséget. – Legalább nem szenvedett – mondjuk gyakorta. – Legalább nem vegetál magatehetetlenül. – Valahányszor kikívánkozik belőlünk a „legalább” szó, gyorsan szívjuk vissza! Az elképzelt még rosszabb helyzet felvázolása nem könnyíti meg, csak köznapivá silányítja a fájdalmat. – Te legalább fiatal vagy – mondogatták nekem. – Legalább még előtted az élet. – Micsoda? Szóval ami történt, nem is számít? Amikor azt hallottam, hogy előttem az élet, csak arra tudtam gondolni, hogy igen, úgy 50 éven kell átvergődnöm Mark nélkül. A hátramaradottaknak tudomásul kell venniük a gyász fontosságát, fel kell vállalniuk, nem pedig megpróbálni eltüntetni.

Fontos a hangnem. A fecsegés és a kenetteljes beszédmodor egyaránt kerülendő. Mark halála után úgy éreztem, az emberek tragikus hősnőnek tekintenek. Miközben velem beszéltek, főleg a kezüket nézték, a hangjuk bársonyossá halkult, hogy kifejezzék együttérzésüket. Ám így a rólam alkotott képükhöz szóltak. Magamra maradtam, rám senki sem volt kíváncsi.

A gyász illemtana útmutatóul szolgál ahhoz, hogy mi a teendő. El kell menni a temetésre, a gyászmisére, ezzel is jelezvén, hogy abba a közösségbe tartozunk, mely számára pótolhatatlan a veszteség. Azzal is segíthetünk, hogy fogadjuk a telefonhívásokat, az özvegynek küldött virágot, ételt. Vezethetjük az autóját, átnézhetjük a postáját, s jelenlétünkkel kialakíthatunk valamiféle rendszert, melyben különválik a nappal és az éjszaka.

Feltétlenül írjon levelet! Ne kezdje azzal, hogy „Nem tudom szavakba önteni...” Ne a gyász elködösítésére használja a szavakat! Szabatosan írja le, miként él emlékezetében az elhunyt. Ezt a szavakból kirajzolódó fényképet ajándéknak is szánhatja. Sohasem késő, tehát ne keressen kibúvót azért, mert időközben eltelt egy-két hónap. Mindenképpen írjon!

Főiskolai évfolyam-találkozónkon odajött hozzám egy nő, aki az iskolából ismerte Markot. Alig néhány percet beszélgettünk, de csodálatos érzés volt hallani, hogyan emlékszik vissza Markra 17 év múltán. Én magam ugyanis ennyi idő elteltével néha már azt gondolom, Mark csupán egy fantom. Már nem tudom felidézni a hangját, a simogatását.

Általában ódzkodunk attól, hogy érdemleges dolgokat mondjunk, mert félünk, hogy fájdalmat okozunk vele. Ez persze így is van, de nem a fájdalom a legrosszabb a világon és nem is a zavar. Aki segíteni szeretne, annak ezt észben kell tartania. A téma kerülése rosszabb. A feledés is rosszabb.

A vigasz adása és elfogadása az ember legmélyebbről fakadó megnyilvánulásai közé tartozik. A gyász illemtanának abban kell segítenie, hogy együtt tudjunk élni azzal, amivel nagyon nehéz – és osztozzunk abban, ami szívből jön.