A gyógyuló szív

Amikor édesapám verőerei kezdték felmondani a szolgálatot, az én felnőtté válásom felgyorsult

Talán mert még a harmincas éveim elején járok, nem tudom teljesen elhinni, hogy a hozzám legközelebb állókat is utolérheti a betegség és a halál. De 2008-ban, nem sokkal az után, hogy a szüleim Oroszországból áttelepültek New Yorkba – annak atlanti-óceáni partszakaszára, egy Brighton Beach nevű, oroszok lakta környékre –, elkezdtem attól félni, hogy a következő apák napját már nem ünnepelhetem meg.

Feltűnt nekem, hogy az apám egyre sápadtabb. Az autóbemutatók, a grillcsirke és a 3D-s filmek iránti rajongása nem hagyott alább, de amikor valaki elsütött egy viccet vacsora közben, már nem lett céklavörös a nevetéstől, mint a mamám meg én, hanem fehér maradt, akár a szemfedő. Miközben néztem, ahogy nevet, de nem tud elvörösödni, mintha egy élőhalottat láttam volna.

A szüleim azért költöztek New Yorkba, hogy hozzám közelebb élhessenek. Megelégelték a telefonálgatást és hogy csak ritkán látogatok haza Petrozavodszkba, a finn határhoz közeli szülővárosomba. Abból is elegük lett, hogy a szánalmas állami nyugdíjukból kelljen megélniük, no meg az „új” Oroszországból is, amely a gengszterek és oligarchák világa lett.

Miután megérkeztek, a mamám ragaszkodott hozzá, hogy felkeressenek egy belgyógyászt. Apám fölfortyant: – 62 éves vagyok, egészséges, mindig az voltam, és az is maradok, nem kell nekem orvos. – A mama azonban nem hagyta ennyiben. – Ha nem vizsgáltatod meg magad – mondta neki –, felszállok a gépre, és visszamegyek Oroszországba. – A papa elment orvoshoz.

Így amikor pirospozsgásból sápadt, majd hamuszürke lett, legalább azt tudtam, hogy van kit felhívnia, és kértem, hogy ezt tegye is meg.

Alighogy bement a vizsgálatra, az orvos már küldött is ki bennünket – egy kórház sürgősségi osztályára.

Miközben a papírokat töltögettem ki, két sürgősségi ápoló egy fájdalomtól összegörnyedt nőt tolt el mellettem. A nő könyörgött nekik, hogy hagyják őt meghalni. – Nem tehetjük, asszonyom – felelte egyikük, miközben az egyetlen még üres ágy felé tolta a hordágyat. Igyekeztem felkészülni az elkövetkezendő éjszakára.

Odajött hozzánk egy ápolónő, és azt kérdezte apámtól, vannak-e mellkasi fájdalmai. – Igen – felelte.

– Légszomja?

– Igen.

– Szédül?

– Igen.

Az ápolónő egy marék gyógyszert adott neki. Apám lenyelte. – Jól érzik magukat a szülei itt, Amerikában? – kérdezte tőlem az ápolónő, én meg lefordítottam a kérdést a mamámnak.

– Nem tudom – felelte anyám oroszul. – Brighton Beachen vagyunk. Amerikába nem megyünk.

– Igen – mondtam az ápolónőnek. – Nagyon jól. – Mindannyian mosolyogtunk, apám fölfelé mutatott a két hüvelykujjával.

– Már nem kell sokat várni – mondta az ápolónő.

Három óra múlva az ápolónők felvitték apámat az emeletre. Lassan múlt az idő. Éjféltájt, amikorra az adrenalin már fagyos csomóvá préselte össze az egész testem, egy zöld műtősruhás fürge indiai nő jött be a váróterembe, kezében röntgenfelvételekkel.

– Üdv, én vagyok a vezető kardiológus – mondta. – Az édesapja két koszorúere 90 százalékban elzáródott. Ez pedig – mutatott a röntgenképre – teljesen. Az ön édesapjának a szíve a szükséges vér tizedéhez jut csak hozzá. Ma majdnem meghalt.

Rábökött a röntgenképre. – De ezt nézze! A szíve növesztett egy új koszorúeret, hogy a másik kamrába vért juttasson. Ezért van életben.

– Mit csinált a szíve? – néztem rá értetlenül.

– Egy új verőeret! Nézze! – A kezembe nyomta a röntgenképet. Apám szívében egy kanyargós vonal kötötte össze a bal felső részt a jobb alsóval. Gyönyörű volt ez az alkalmazkodóképes, az élethez ragaszkodó szív. Ez az örömre vágyó, maga teremtette melankolikus láncaiba belegabalyodott szív. Egy orosz szív.

– Döntenie kell – mondta a kardiológus. – Hármas bypass vagy angioplasztika. Nincs rá garancia, hogy bármelyik eredményes lesz.

– Mi az az angioplasztika?

– Értágítás. Sztenteket, hálós falú fémtubusokat teszünk a koszorúereibe, hogy ne záródjanak el. Az édesapjának vérhígítókat kell majd szednie egész hátralevő életében. És le kell vinni a koleszterinszintjét.

– Akkor legyen angioplasztika – mondtam. A mamám egyetértően bólintott. Így történt meg tehát a felnőtté válásom, amikor a fiúból a papája apja lesz.

A beavatkozás néhány óráig tartott; apám a kórházban töltötte azt az éjszakát, és néhány nap múlva vissza kell majd térnie. De reggel a mamával taxival hazavittük Brighton Beachbe.

Miközben a papa lepihent a hálószobában, a mama ünnepi pelmenyit (hússal töltött tésztát) és töltött paprikát készített. Utána alig tudtunk elvánszorogni az asztaltól a kanapéig.

– Figyeljetek! – mondta apám mellém lerogyva. – Két orosz üldögél a tengerparton. Egyikük azt mondja: „Tudod, mivel Amerikában élünk, meg kellene tanulnunk angolul.” Eközben egy férfi a vízben kétségbeesetten kapálózik, és angolul segítségért kiáltozik. A két orosz rá sem hederít, így a férfi megfullad. – Apám elhallgatott.

– És aztán? – noszogatta a mama.

Apám huncutul csillogó szemmel nézett ránk. – Aztán a másik azt mondja: „Látod, hogy semmire sem ment az angollal?”

Apám a térdét csapkodta, harsány hahotában tört ki. A mama meg én is csatlakoztunk, de nem tudtuk, a viccen nevetünk-e, vagy őrajta.

– De papa! – vetettem ellen, amikor már kaptam levegőt. – Ez nem vicces!

– Tudom – felelte a papa céklavörös arccal, az arcán könnyek folytak végig. – Csak kedvem támadt nevetni.

Vote it up
210
Tetszett?Szavazzon rá!