A gyomlálás örömei

Csak a fizikai munkával járó izzadás olajozza meg úgy az elmét, hogy az élet problémái kezelhető részekké válnak szét

Kapcsolódó cikkek

 

To my eyes my parents’ vegetable garden was as big as a soccer field. I’d always imagined this was done to satisfy the perpetual appetites of five children. It wasn’t until I married and had two children of my own that I figured out the real purpose of such a large garden. It wasn’t the need for more vegetables; it was a need for more weeds.

My father grew up a farm boy and believed that the only way to flush a worry out into the open was by plenty of sweat. Only the juices of physical labor could lubricate the mind enough to separate life’s dilemmas into manageable chunks.

Dad could read signs of trouble on our faces. “The garden needs weedin’,” he’d say. “You go out and get started, and I’ll be out in a little bit.” Sure enough, he’d come and join us just about the time we’d weeded enough to begin talking about whatever was troubling us. As we talked, we’d yank up weeds as though they were conquered fragments of our concerns.

The weeds worked equally well for choking out the bickering and battling that increased immensely during summer months. Mom believed that vegetables eased tensions nearly as well. Picking and shelling a few rows of peas with the enemy was enough to prompt a truce.

During the weedless winter, we might have succumbed to the weight of our worries had Dad not come up with able substitutes. In the back yard, for example, he kept a pile of bricks, which he claimed he’d one day form into lampposts. For some reason that brick pile always seemed to be in the way of a growing bush or the basketball hoop.

Quite suspiciously, the mountain of firewood delivered every year faced the same fate. No matter where we stacked it, its placement called for a major shuffle. As we set out to relocate the woodpile, not only did we forget about what had ruffled us in the first place, but a solidarity developed inspired by the injustice of our common sentence.

These days I watch my own children grow increasingly concerned over the dilemmas of childhood. It would help to have a weed patch in which to work their worries over. But as I look at my suburban lot with its too tidy, too mulched, too weedless patch of garden, I know they could barely break enough sweat over it to dilute even a small concern.

So every summer we pack up our worries and haul them to my parents’ garden. It’s the one place in the world where we stand a chance of working out our worries before we run out of weeds.

A szememben szüleim veteményeskertje focipálya nagyságúnak tűnt. Mindig azt képzeltem, hogy öt gyerek állandó éhségének csillapítását szolgálja. Csak akkor jöttem rá, hogy mi a valódi célja egy ilyen nagy kertnek, mikor megházasodtam és két gyermekem született. Nem a több zöldség, hanem a több gyom.

Apám farmon nőtt fel, és hitt abban, hogy a feszültség levezetésének egyetlen módja a minél több veríték. Csak a fizikai munkával járó izzadás olajozza meg úgy az elmét, hogy az élet problémái kezelhető részekké válnak szét.

Apám látta arcunkon, ha gondunk volt. – Gyomlálni kellene a kertet – mondta ilyenkor. – Menjetek, és fogjatok hozzá, hamarosan ott leszek én is. – Persze csak akkor csatlakozott hozzánk, amikor már eleget gyomláltunk ahhoz, hogy rátérhessünk gondjaink megbeszélésére. Miközben beszélgettünk, úgy rángattuk ki a gyomokat, mintha problémáink egy-egy darabjától szabadultunk volna meg.

A gyomlálás arra is jó volt, hogy elvegye kedvünket a civódásoktól és hadakozásoktól, amelyek nyáron jóval gyakrabban fordultak elő. Anyám szerint a zöldségek is legalább annyira oldották a feszültséget. Néhány sor borsó leszedése és megtisztítása az ellenséggel elég volt a fegyverszünethez.

Télen gyomlálás nélkül összeroskadhattunk volna gondjaink súlya alatt, ha apám nem talál ki pótmegoldásokat. A hátsó udvarban például volt egy téglarakás, melyből, állította, egyszer lámpaoszlopokat fog építeni. Valahogy ez a halom tégla mindig egy bokor vagy a kosárlabdagyűrű útjában volt.

Gyanúsan hasonló sorsra jutott az évente vásárolt tűzifahegy is. Akárhova raktuk is, olyan helyre került, ahol nem maradhatott. A tűzifa átpakolása közben nemcsak azt felejtettük el, mi borzolta fel valójában a kedélyünket, hanem a közös büntetés igazságtalansága együttérzést is ébresztett.

Mostanában látom, hogy gyermekeimet egyre jobban nyugtalanítják a gyerekkor problémái. Segítene egy gazos földdarab, ahol kidolgozhatnák magukból a gondjaikat. De miközben végignézek tökéletesen rendezett, ápolt és gyomtalan külvárosi kertemen, tudom, hogy még egy apró gondot sem tudnának kiizzadni magukból.

Ezért minden nyáron összecsomagoljuk problémáinkat, és elhurcoljuk őket a szüleim kertjébe. Ez az egyetlen hely a világon, ahol van esélyünk arra, hogy kidolgozzuk magunkból problémáinkat, mielőtt elfogyna a gyom.

Vote it up
7
Tetszett?Szavazzon rá!