A hó fogságában

Drámai beszámoló arról a rendkívül heves hóviharról, amely miatt több száz autós rekedt egy kanadai autópályán

Kapcsolódó cikkek

2010. december 3-án több száz autós rekedt az úton a heves hóviharban, amely egy 30 kilométeres szakaszon teljesen megbénította egy dél-ontariói autópálya forgalmát. Íme, egy autós története arról a nagyon hosszú napról

Kathy Glezner jól haladt. Reggel 8 óra volt, s a 25 éves ápolónő nemrég fejezett be egy 12 órás éjszakaiműszak-sorozatot az ontariói London egyik kórházában. Rettenetesen fáradt volt, csak az a gondolat éltette, hogy a 402-es autópályán hamar hazaér Sarniába. A kanadai Meteorológiai Szolgálat az éjszaka hóviharriasztást adott ki – ebben nem volt semmi szokatlan. A Huron- és Erie-tavak között futó, az elemeknek kitett autópályán elég gyakoriak a heves havazások. De a nyugodt, szürke égboltra pillantva Kathy úgy vélte, nekivághat.

– Azt gondoltam, egy óra múlva már ágyban leszek – meséli.

Félúton járt, amikor zuhogni kezdett a hó, s a szélvédőre tapadt. Egy árokba csúszott hóeke és rendőrautó volt az első jele annak, hogy „az út kezd nehézzé válni”. Kathy lelassított. A Forest felé vezető leágazás után aztán – Sarniától alig 20 kilométerre – álló kocsisorhoz érkezett. Megállt, akárcsak a mögötte és mellette haladók, így már semerre sem mehetett.

A rádiót hallgatva derült ki, hogy az autópályát lezárták, mert egy nyerges vontató az árokba csúszott, de már dolgoztak a mentésen. Kathy sms-ben nyugtatta meg néhány barátját és az édesanyját, aztán megpróbált várakozás közben nem elaludni. Mély alvó lévén attól tartott, nem ébredne fel, amikor a sor elindul.

Az első sms-ét a délelőtt közepén kapta Cris Lapointe-tól. A férfi – Kathy unokatestvérének a férje – volt az, akihez a családban mindenki fordult, ha dugóba került. Sarniában egyáltalán nem havazott, ezért Cris úgy gondolta, az autópálya nem sokáig lesz lezárva.

Néhány óra elteltével azonban a helyzet tovább romlott. A heves széllökések nagyokat taszítottak Kathy autóján. Semmit sem látott odakint, és a szél fútta hó már a kocsi ajtajáig ért. Minden egyöntetű fehér volt, emlékezik vissza.

Kathy a nagy forgalmú szívgyógyászati osztályon dolgozott, így nem volt könnyű felidegesíteni. Unatkozott és kimerült volt, de úgy vélte, nem lehet közvetlen veszélyben. Volt az autóban egy doboz sós keksz, abból majszolgathatott. Nála volt a mobilja autós töltője, s mivel nemrég tankolt, egyelőre hagyta üresben járni a motort. A barátaival sms-ezgetett, a rádióban pedig figyelemmel kísérte a viharról szóló híreket.

Késő délután megállt mellette az ontariói tartományi rendőrség egy hórobogón közlekedő tagja. Az úton rekedt autósokat járta sorra, s tőle is megkérdezte, van-e valami problémája. Kathy azt mondta, jól van. Aztán megkérdezte, nincs-e mód arra, hogy túljussanak a vontatón.

– Nincs, hölgyem – felelte a rendőr. – Innen nem megy sehová.

Sötétedés után Cris úgy döntött, tennie kell valamit. Megírta Kathy-nek, hogy beül négykerék-meghajtású kisteherautójába, és a környező mellékutakon próbál eljutni az autópályához és őhozzá. Egy óra múlva azonban vissza kellett fordulnia.

– Minél távolabb kerültem Sarniától, annál nagyobbak voltak a hótorlaszok – mondja.

Este negyed hétkor végre elindultak az autók, de fél nyolcra Kathy mindössze öt kilométert araszolt előre, aztán a rendőrök egy lehajtóra terelték. Korábban már hallotta, hogy a rádióban átmeneti szállást emlegetnek, de egészen addig remélte, hogy hazajuthat. – Ekkor döbbentem rá – mondja –, hogy itt kell töltenem az éjszakát.

Nem sokkal később Cris ismét nekivágott, ezúttal egy barátja hórobogóján. Vitt magával pár szendvicset meg öltözéket Kathynek a hazaútra.

Ahogy lassan végighajtott az elakadt autók és teherautók sora mellett, sokan leengedték az ablakot, és segítséget kértek. – Hat órája én voltam az első, akit láttak. – Mindenkinek elmondta, hogy a felesége unokatestvéréért jött. – Azt mondtam nekik: „Bújjanak össze. Senki sem fog jönni, én meg nem tudom elvinni magukat.”

Este 9 körül találta meg Kathy autóját. Egy rendőr, örülve annak, hogy az autósok közül legalább egy hazamegy, azt mondta Kathynek, húzódjon le a padkára. Miközben Kathy beöltözött, Cris felhívta egy hórobogós barátját Sarniában. Aggasztotta a hótorlaszok nagysága, és úgy gondolta, ha netán bajba kerülnek, nem árthat egy kis segítség.

Tíz óra felé indultak el – és ekkor kezdődött a neheze. Vagy öt kilométer megtétele után Cris hibázott – amit sekély ároknak vélt, az mély gödörnek bizonyult. Az árok fenekén aztán könnyű, finom pelyhű, a fejük fölé érő hóban találták magukat.

– Szinte úszva kellett kijönnünk belőle – emlékezik vissza Kathy. Az egész olyan gyorsan lezajlott, hogy megijedni sem volt ideje. Őt is és Crist is mind jobban aggasztotta, hogy a lábai már teljesen átfagytak. Cris rossznak ítélte a magával hozott csizmákat is: – Inkább tánccsizmák voltak, mint hórobogózáshoz való csizmák. – Kathy azon morfondírozott, nem fagyott-e el a lába.

Kievickélésük után egy órát töltöttek azzal, hogy megpróbálják kihúzni a hórobogót az árokból – Cris este 11-kor vonakodva bár, de felhívta a barátját.

Megkértek egy kamionost, hadd várakozzanak a vezetőfülkéjében. Kathy már alig érezte átfagyott lábait. Amikor aztán lassan kezdtek átmelegedni, fájdalom áradt szét bennük.

A kamionos örült a társaságnak. A hóviharról beszélgettek. Cris hálából a sofőrnek adta a magával hozott szendvicseket.

Másfél óra múlva megérkezett Cris két barátja. A három férfinak sikerült is kiásnia a hórobogót, de Kathy lába ekkor már nagyon sajgott. Nem kockáztathattak meg egy újabb elakadást, ezért úgy döntöttek, hogy Kathyt Cris barátja viszi haza nagyobb teljesítményű járművén.

Kathy nem sokra emlékszik az utazás ezen utolsó szakaszából. Lüktetően fájt a lába. Félelmében behunyta a szemét, miközben az útpadkán száguldva maguk mögött hagyták az elakadt autókat. Attól rettegett, hogy a sötétben nekimennek valaminek.

Cris döbbenten nézelődött, elképedt a vihar hevességétől. Azóta is újabb hatalmas hótorlaszokat emelt a szél, hogy néhány órája erre járt. – Az egyikre fel is hajtottam a hórobogóval – emlékezik vissza. – Jó két méter magas és öt-hat méter széles lehetett. És teljesen tömör.

A hórobogó végül Cris barátjának háza előtt állt meg. Amint Kathy leszállt róla, rögtön el is esett: nem tartotta meg fájós, fagyos lába. Úgy kellett bevinni, ahol aztán a férfiak segítettek lehúzni a csizmáját. Gyötrelmesen hosszúnak tűntek a várakozás percei, amíg élénkvörös lábfejébe lassan visszatért az élet.

– Eléggé meg voltam ijedve – mondja. De szerencséjére nem szenvedett maradandó károsodást.

Majdnem hajnali 3 óra volt már, amikor Cris kitette Kathyt az otthona előtt. Az édesanyja ébren várta. Leültek a konyhában, kekszet ettek, és ittak egy kis szíverősítőt. Mielőtt Kathy ágyba dőlt volna, arról beszélgettek, talán ideje lenne Londonba költözni, amivel elkerülhetnék a téli ingázást.

Aznap összesen hatszázan rekedtek az úton – volt, aki 48 órára. Hét településen hoztak létre átmeneti szállásokat, és sok helybéli az otthonát is megnyitotta a bajba jutottak előtt.

A 2010. december 13-án este 9 óra 45 perckor kihirdetett szükségállapot december 16-án reggel 8 óra 15 perckor ért véget, amikor a helyi hórobogóklubok tagjai és a kanadai fegyveres erők három helikoptere az utolsó autósokat is kimenekítették.

A vihar egy áldozatot is követelt. Az első éjszakán a 41 éves Neeland Rumble autója elakadt egy hóátfúvásban. A férfinál nem volt mobiltelefon, ezért gyalog indult el egy közeli farm felé. Fel akarta hívni a szüleit, és egy hóálló nadrágot is kölcsönkért volna, hogy tovább tudjon menni az onnan 250 méterre lévő naperőműhöz, ahol biztonsági őrként dolgozott. De nem jutott el a farmig. Testét másnap találták meg egy hókupacban. Kihűlt.

Vote it up
158
Tetszett?Szavazzon rá!