A halál árnyékában

Lesújtó diagnózist kapott a fiatal író, filmrendező, mire úgy döntött, hogy írni kezd betegsége előrehaladásáról és életszeretetéről

Kapcsolódó cikkek

Vidéki angol tájon autózom át. Az emelkedő tetején hatalmas tölgyfa áll. Mielőtt odaérnék, csörög a telefonom. A producerem izgatottan beszél. Most hívták a Sundance filmfesztivál szervezői, hogy levetítenék The Sound of People (A nép hangja) című filmemet.

Ekkor valami megmozdul bennem. A producerem hadar, örömünknek adunk hangot, majd elbúcsúzunk. Vezetek tovább, de megváltoztam.

Jártam már fesztiválokon. A dublini University College filmképzésén vettem részt, aztán meghívtak, hogy vetítsem le az első filmemet a New York-i Egyetem Filmiskolájában. Miközben a második munkámat készítettem, egy hirdetési ügynökségnél dolgoztam. A Sundance nagy előrelépés. Sokat jelent nekem. A fesztivál házigazdája Robert Redford, a legendás színész és rendező.

Nem vagyok benne biztos, de utólag sokszor gondoltam arra, hogy motoneuron-betegségem (MND) vagy másik nevén az amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) ekkor lángolhatott fel. Évekig szunnyadozott, aztán egyszer csak feltámadt. Talán éppen ezt a pillanatot választotta.
 

Dublinban sétálok a Rialtótól a Stephen’s Greenig. Az éjszakát egy barátomnál töltöttem, a földön aludtam. Csattogó hangot hallok. A lábam csattog a járdán. Fura, mintha a lábam elaludt volna, petyhüdten lóg. Nem engedelmeskedik. Biztos a cipő miatt, villan át az agyamon, a barna-piros lábbelinek semmi tartása nincs. Az is lehet, hogy tavaly hegymászás közben megsérült a lábam.

Bemegyek egy túraboltba a Grafton utca közelében, felkapaszkodom a cipőrészleghez, és felpróbálok egy futócipőt, abban bízva, az majd tartja a lábam.

Segítségért fordulok az eladóhoz. Hegymászók boltjában vagyok, biztosra veszem, hogy megérti, mire van szükségem, el is magyarázom neki, ebben a vacak csukában másztam meg tavaly a Himaláját, nincs semmi tartása, a lábam csak fityeg benne, látott már ilyet?

Az eladó rám néz. Értetlenül figyelem aggódó pillantását. Nem, még nem láttam ilyet, mondja. A tekintetétől összerándul a gyomrom.

Ez a cipőárus volt az első diagnosztám.
 

Feleségemmel vettünk egy kétszáz éves házat, napokig bajlódom a kifestésével. A felújítás alatt Ruth szüleinél lakunk. Ha meg akarsz ismerni egy házat, fesd ki. Amikor négykézláb járod végig minden szoba összes zegzugát, a ház feltárulkozik előtted.

A ház Louth és Monaghan határán áll. Közel félhektáros telkünkről minden irányba csodaszép kilátás nyílik. Nyolc almafa és egy túlburjánzott gyógynövénykert található benne, meg egy melléképület, egy garázs és egy pajta.

A hűvös garázsban állok. Ezért költöztem ide. Betonfalai üresek. Ideális dolgozószoba. Vagy házi mozi.

A fürdőszobát festem a főépületben. A mennyezetet. De valami nem stimmel a karommal. Nehezemre esik felemelni. Nem engedelmeskedik. A hálószobában állok, a dupla ajtó a kertre nyílik. Befejeztem a festést. Nem hallok semmit, csak a szél zúgását. Elém tárul a mező meg a kék ég. Északháznak nevezzük el, és beköltözünk.
 

Nyolc órát repülünk a tengerentúlra, majd még ötöt Salt Lake Citybe. Izgatott vagyok. Estére Sundance-be érünk. Havazik, szaporán vesszük a fagyos, magaslati levegőt. Sundance-be a film szerelmesei járnak. Az itt látott filmek magukkal ragadnak. A játék- és dokumentumfilmek felkavarók, s mivel magam is filmmel jöttem, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: vajon az én művem is megérint majd valakit?

Meghívást kapok Robert Redford hegyi otthonába. A fesztivál minden filmrendezője buszra száll. Redford kijön elénk, elmondja, mit jelent neki a fesztivál, miért tartja fontosnak a filmezést. Később is összefutok vele, Dublinról beszélgetünk, majd Quentin Tarantinóval találkozom, adok neki egy kópiát a filmemből.

Levetítik a filmem, utána kimegyek a hóesésbe sétálni. Úgy érzem magam, mint egy elsőfilmes, akinek megvalósult az álma. Ajándékot akarok venni az otthoniaknak, a város szélén lévő boltokhoz megyek. Beállok egy kapualjba, és felhívom a szüleimet. Anyám veszi fel, hallgatom a hangját, miközben a behavazott úton haladó autókat nézem. Elmondom, hogy fáj a lábam, valami baj van vele. Tárgyilagosan megbeszéljük a dolgot, nem esünk kétségbe. Aztán visszamegyek a városközpontba.
 

Két kisgyerekünk van, Jack és Raife. Miután hazaérek Sundance-ből, Ruth elvetél. Le vagyunk sújtva. Másnap elektromiográfiára (EMG) megyek, az izomzat és az idegrendszer kapcsolatát értékelő vizsgálatra. Szüntelenül a lábamra gondolok, ezért fordulok ideggyógyászhoz. Nagy nyomás nehezedik ránk, szorongás, stressz gyötör minket.

Az M1-es autópályán haladok egyedül, és közben azon dühöngök, milyen fájdalmat okozott Ruthnak a vetélés. Talán még soha nem voltam ilyen mérges, mégis távolinak érzem a feleségem fájdalmát. És ekkor kimondok valamit. Azt mondom, remélem, fájni fog. Remélem, meggyötör majd a rám váró vizsgálat. Mert azt akarom, hogy fájjon. Szenvedni akarok Ruthért, magamért, a minket ért veszteségért.

Ostobaság volt. Soha semmi nem fájt még annyira, mint ez a vizsgálat.

Közvetlenül az idegekbe szúrják a tűket. Olyan érzés, mint mikor a fogorvos véletlenül ideget ér a fúróval. Csakhogy ez nem véletlen, és nem is csak érintik az ideget, hanem mélyen belenyomják a tűt. Nem alkalmaznak fájdalomcsillapítást, mert a vizsgálat lényege maga a fájdalom. Karom, lábam tele tűvel. És amint egy tű belemélyed egy idegbe és engem szinte megvakít a fájdalom, az orvos arra kér, mozgassam az ideghez kapcsolódó végtagot. A fájdalom olyan erős, hogy arra vágyom, bárcsak elájulnék.

Ahogy felkelek a vizsgálóasztalról, a verejtéktől testemhez tapad a ruha.

A húgom márciusban férjhez megy. Gyönyörű az esküvő. A zoknim alatt merevítő tartja a jobb lábamat. A lakodalom alatt érkezik az sms: a filmem díjat nyert a belfasti fesztiválon. Táncra perdülök – életemben utoljára.

A szüleimmel és a nővérem családjával elutazunk nyaralni. Senki nem beszél a lábamról, de mindnyájan érezzük, hogy valami fenyegető közeledik. Szándékosan menekülünk a tudatlanságba.

Persze tudjuk, amit tudunk; teherként nehezedik ránk, de hallgatunk róla. Nem akarjuk elfogadni.

Egyik nap esik, s felemelem Jacket, úgy viszem. Hozzám bújik, a fák ágai között hullanak ránk a cseppek. Vékony határ húzódik az erő és a gyengeség között, vagy tartani tudom a fiam, vagy elejtem. Gyötrő érzés. Nem lesz többé részem benne. Az idő lelassul. Szandálban futok a sáros avarban, arra összpontosítok, ki ne csússzon a kezemből Jack. Nincs más velünk. A fiam rám bízza magát. Szaladunk a fák alatt. Hazaérünk.
 

A rendelőben közlik velem a hírt. A szobából kiszökik a fény és a levegő. Ott ülök a székben, mégis távol vagyok. Elmerülök magamban. Mint egy akna mélyéről nézek fel, amikor elhangzik a mondat: – Három, négy éve lehet hátra.

Nem hallgatom. Rólam van szó? Kimegyek a rendelőből, és megállok a feleségem előtt a várószobában. Elfehéredik az arca. Mellette az apja. Bemennek a rendelőbe, és nekik is elismétlik. Nem figyelek oda. Ruth sírva fakad. Tíz perc, és kint vagyunk az utcán. Jobb ötlet híján ebédelni megyünk.

Úgy vonulunk az utcán, mint egy katasztrófa túlélői. Sápadt, porlepte kísértetek. Belépünk az étterembe, helyet foglalunk, mint a többi vendég. Ülünk az asztalnál, nem tudjuk, mit tegyünk, mit mondjunk. Odajön a pincér. Ruth sírva fakad. Az étterem víz alatt áll, nem hallom a pincért. Ruth a harmadik gyermekünket várja.

Odakint állok a kapualjban, a szüleimet hívom. Elhadarok mindent, hallom a hangomban a pánikot. Később a szüleim átjönnek hozzánk. Úgy néznek rám, mintha nem volnék normális. Ekkor jövök rá, hogy minden megváltozott.

Halál a vállamon, a fejemben, a munkahelyem ajtaján. Feleségem minden pillantásában. Új társam: az életem vége. Északházban lakunk két gyerekünkkel. Azért költöztünk ide, hogy úgy élhessünk, ahogy nekünk tetszik. Filmeken dolgoztam. Terveket szőttünk. Megvalósultak. Boldogok voltunk.

Azelőtt. Most azután van. Szakadást érzek, hasadékot, amely a múltunk és a jelenünk között nyílt meg, és amelyen nincs átjárás. Életünk körülményei nem változtak, de mi elvesztünk. Éjszakánként Ruth és én az ágyban zokogunk.

Úgy döntöttünk a családdal, hogy téves a diagnózis, és találunk gyógymódot. Minden lehetőséget megvizsgálunk. Utánajárunk minden megtévesztő tünetnek, alternatív vérvizsgálatnak, kísérleti kúrának.

Ruth és én Letterkennybe autózunk egy gyógyítóhoz, akit anyám ajánlott. Hetente háromszor reiki kezelésre járok Drogheda mellé. Könyveket olvasok arról, hogy a betegség valójában az elfojtott érzelem következménye, és pszichiáterhez kezdek járni. Feltérképezem lelkem legeldugottabb zugait, hátha használ. Hetente egyszer járok terápiára, de a járásom egyre lassabb. Túl lassú. Mindennek az az eredménye, hogy nincs nálam lelkileg, spirituálisan egészségesebb ember a földön, aki motoneuron-betegségben szenved. Csak épp a betegségre nem hat semmi. Az halad a maga útján, betartja a menetrendet.
 

Hívást kapok. Ész nélkül hajtok át a városon. Az éjszaka közepén járunk. Leparkolok a Coombe Kórháznál. A parkoló messzebb van, mint gondoltam. Meg tudom csinálni. Meg kell csinálnom. Nem eshetek el. Ha elesem, nem tudok felmenni. Ruth fent van.

Felérek. Végigmegyek a folyosón Ruth szobájáig. Összeszedem magam, próbálom kisimítani eszelős ábrázatomat. Bemegyek. Ruth mosolyog, pedig alig kap levegőt egy-egy fájás közben. Leülök az ágya mellé, megfogom a kezét, mosolygok. Úgy érzem, megmásztam egy hegyet.

Megszületik Arden. Gyönyörű, tökéletes kisfiú. Háborús gyerek, ahogy Ruth meg én hívjuk. A kanapén ölbe veszem, és cumisüveget adok neki.
 

Csúnyán sántítok. Mindenre árnyékot vet a betegségem, és egyre komorabbak vagyunk. Mindennap talpra állítom magam, és kétszer végigkopogok a botommal a folyosón. Igyekszem talpon maradni. Aztán egy nap elvágódom. A testem összecsuklik alattam, a hátam meghajlik, közelít a lábamhoz. A padlót csempe borítja, nagy zajt csapok, Ruth odaszalad. Tekintetéből kiolvasom, nagy a baj. Ezután nem sétálok.

De az élet megy tovább. Építem a stúdiót. Házi mozit veszek, négykézláb csúszva helyezem el a kábeleket, hangszórókat. Japánból rendelek monitort, 2,7 méter hosszú és 1,8 méter széles. A könyvespolcokat és az íróasztalt az ablak alá teszem, hogy kilássak a kertre. Tökéletes.

Amikor a gyerekek elalszanak, Ruthtal lemegyünk a stúdióba. Tolószékben ülök, a ház körül rámpa vezet a stúdióig. A sötétben Ruth segít kiszállni a tolószékből, ülünk a saját vetítőtermünkben, és filmet nézünk.

Begurulok a stúdióba, átcsúszom a karosszékbe, és az íróasztalnál ülök. A fiúk a kertben játszanak. Elkezdem az új film forgatókönyvét.

Ám az MND nem nyugszik. Egyre kevesebbet hagy meg nekem az életből. Ha lélegzetvételnyi szünethez jutunk, elönt minket a halál fenyegető dagálya, a kétségbeesés, hogy lemondhatunk az álmainkról. Gyászolom a lábam elvesztését annak minden következményével.

Egyre gyengébb vagyok. Tolószékem már elektromos, mert arra sincs erőm, hogy kézzel hajtsam. A kertben kergetőzöm a fiúkkal. Esténként mozizunk a stúdióban. Átadom a fiúknak a film iránti rajongásomat, amely apámról ragadt rám.

Nagyon szeretünk Északházban élni, de ahogy súlyosbodik a betegségem, nehezen viseljük az izolációt. Úgy döntünk, költözünk.

Szeptemberben tüdőgyulladást kapok. Ez az első jele annak, hogy az MND kihat a légzésemre. A legtöbb MND-s beteg légzőszervi bénulásban hal meg. Ismét egy hetet kórházban töltök.

A szüleim házában lakunk, míg nem találunk magunknak új otthont. Eladjuk Északházat. Greystonesban veszünk másikat.

Egyre nehezebben lélegzem, hangom suttogássá halkul. Újabb tüdőgyulladás, kórházi kezelés. Ruth a kórteremben alszik egy heverőn. Megrémülök. Alig kapok levegőt.

Romlik az állapotom. Átvisznek az intenzív osztályra. Úrrá lesz rajtam a pánik. Fuldoklom. Ruth felé fordulok, pumpálni kezdi a mellkasomat, segít levegőt venni. Ne hagyd abba, suttogom kétségbeesve. Találkozik a tekintetünk, osztozunk az iszonyatban. Ruth, segíts, könyörgök, és látom a szemében a tehetetlenséget. Tovább pumpálja a mellkasomat. Segíts, sóhajtok, és minden elsötétül.
 

A légzőrendszerem összeomlott, elvesztettem az eszméletemet. Lélegeztetőgépre raktak. Tubust vezettek be az orromba, torkomba. Az egyikkel táplálnak, a másikkal lélegeztetnek. Mindkettő akadályozza a beszédet. Megbénul a karom és a lábam. A családommal sms-üzeneteket váltunk.

Besétál az ajtón az intenzív részleg aneszteziológusa. Közli velem, hogy a biztosító nem támogatja az MND-s betegek gépi lélegeztetését. Itt az ideje, hogy meghozzam a fájdalmas döntést. Anyám és Ruth a kórterem sarkában sírva fakadnak. A férfira nézek, de nem tudok válaszolni.

Miközben az orvos rám néz, úgy érzem, élni akarásom töretlen. Nem akarok meghalni. Állom a férfi tekintetét. Megtudjuk, hogy a betegbiztosításom mégis fedezi az otthoni lélegeztetést.

Másnap egy neurológus keres fel. Előadja, hogyan zajlik le a motoneuron-betegség, majd megkérdezi, miért ragaszkodom a lélegeztetéshez. Az állapota csak rosszabbodni fog, mondja. Most még tudja használni a kezét, de a bénulást nem lehet leállítani. Miért ragaszkodom hát a lélegeztetéshez?

Ezeknek az embereknek a szemében a kérdés költői. Ők már meghozták az ítéletet az életem minőségéről. Számukra felfoghatatlan, miért akarok élni. Ám számomra nem az. Több okom is van rá, hogy életben maradjak. Élni akarok a feleségem, a gyerekeim miatt. A barátaim, a családom miatt. Az élet miatt. Az MND gyilkos betegség. De az élet is az. Mindenki belehal. De azért, mert egyszer majd meghalunk, még nem kell megölnünk magunkat.

Írországban az MND-s betegek általában nem részesülnek gépi lélegeztetésben. Amennyire lehetséges, kényelmes körülményeket teremtenek számukra, tanácsokkal látják el őket, és nem állják útját a haláluknak. Nem beszélhetek az összes ilyen beteg nevében. Csak a magaméban. Én élek a döntés jogával. És élni akarok, érezni, látni, hallani – szeretni a családomat.

Négy hónapos kórházi kezelés után készen állok arra, hogy hazatérjek, és Írországban az elsők között részesüljek otthoni gépi lélegeztetésben az egészségbiztosító támogatásával. Bejön hozzám egy aneszteziológus konzulens, akivel hosszú bent tartózkodásom alatt megismerkedtem, hogy elbúcsúzzon. Az érzelmeivel küszködve áll előttem, láthatóan valami fontosat szeretne mondani. Megható pillanat, férfiak között ritka. Végül így szól: – Menjen haza, és tanítsa meg a gyermekeit, amire lehet.

Aztán bejön az aneszteziológus, aki korábban azt javasolta, hogy kapcsoljuk le a lélegeztetőgépet. Hosszú utat tettünk meg, mondja, és sokat tanult az utóbbi időben.

Nem érzem tragikusnak a helyzetet. Nincs szükségem szánalomra. Reménykedve tekintek előre. Nem abban reménykedem, hogy meggyógyulok, csak abban, hogy élhető életben lesz részem. Gyakran azt hisszük, olyan élet jár nekünk, mint egy Coca-Cola-reklámban. Pedig az élet nem juss, hanem kiváltság. Kiváltságosnak érzem magam, hogy élhetek. Ez élteti bennem a reményt.

Itthon vagyok. Az ágyamban. Magamhoz térek, bár továbbra is minden változóban. A kezem gyenge. Az okostelefonomat használom egérnek, így tudok írni a laptopomon. Gyenge a hangom, de beszélek. Lélegeztetőgépen vagyok, a mellettem lévő kis doboz segít levegőt venni, oxigénnel tölti meg a tüdőmet, amire gyenge izmaim már nem képesek.

Éjjel-nappal nővér vigyáz rám. Egy idegen az otthonunkban. Segítség Ruthnak és a családomnak a túlélésért folytatott küzdelemben. Ezentúl nem kell felkeltenem a feleségemet az éjszaka közepén. Ruth nyugodtan alhat éjszaka, nappal pedig elhagyhatja a házat. Élhet.

Újrakezdem az írást, mivel a kórházból való hazatérés óta folyamatosan jön vissza belém az erő. Egy játékfilm forgatókönyvén dolgozom. Átjön a nővérem, átbeszéljük a jeleneteket. Kinyomtatom a vázlatokat, szegény Ruth már kívülről fújja a forgatókönyvet.

Aztán nem mozdul a kezem. A beszédem értelmezhetetlen. A szemem még ép, néhány arcizmommal egyetemben. Szemmel irányítom az új számítógépet, amely beszélni is tud. A bal kezem egyik apró izma még meg-megmozdul. Egy picit. Ruth és a fiúk szeretik fogni a kezem, én meg alig érezhetően mozgatom az izmot. Ez is fizikai kapcsolat.

Négy éve diagnosztizálták a betegségemet. Az akkor jósolt három-négy éven túl vagyunk, hála a lélegeztetésnek. Ismeretlen időzónába értem, én akartam így. De előre számolok, nem visszafelé. Ha meghallom valaki életkorát, levonom belőle az enyémet. Hatvanhét? Harminccal több, mint én. Csodálattal adózom az időseknek. Megcsinálták.
 

Egy kávézóban ülök. A levegőt a vállamon átvetett csövön kapom. A helyiség tele emberekkel, kettesével-hármasával ülnek, ebéd közben beszélgetnek.

Ruth visszasétál az asztalunkhoz, meghozta a kávénkat. A negyedik gyerekünket hordja a szíve alatt. Meg az ötödiket. Életem szerelme terhes. Élünk.

A cerkám működik. Ilyen egyszerű. A nap, amikor rájöttem, hogy az MND nem érinti a péniszemet, piros betűs ünnep lett a naptárunkban.

A betegség nem engedi, hogy mozgásra serkentsem az izmaimat. Ám a pénisz nem izom, ezért nem bénul le.

Ruth és én megbecsüljük fizikai kapcsolatunkat. És titokban úgy döntünk, akarunk még egy gyereket. Mi fejezhetné ki szebben, hogy élünk?

A szülészeti klinikára megyünk az első ultrahangra. Ruth hasára zselét kennek, vizsgálják. – Tudják, hogy ikrek? – hangzik a kérdés. Ruth meg én egymásra meredünk. Nem tudtuk, feleli Ruth. Akarják tudni a nemüket? Igen. Talán én mondtam a számítógépen keresztül, talán Ruth, de lehet, hogy csak gondoltam. Nos, az egyes számú lány.

Elbőgjük magunkat.
 

Ruth hatalmas hordóhasán megtart egy csésze teát. Karácsonykor lemegyünk az éjféli misére. Ahogy a sötét, hideg éjszakában a templom sárga fénye felé haladunk, az jut eszembe, hogy ennél távolabb nem is kerülhettem volna a kórháztól. Megcsináltam. Kint vagyok.

Írtam néhány betlehemes versikét. Ülök a hideg márványon, és majd elolvadok, amikor a gyerekek életet lehelnek a strófáimba.
 

Ezúttal anyám vezet. Mint egy eszelős. A kórházba tartunk. Tizenkettőkor kezdik meg a császármetszést. Húsz perc múlva tizenkettő. Ideges vagyok. Jártam már ezen az úton, nem változott semmit.

Várnak minket, felsegítenek az emeletre. Megáll az idő. Bemegyünk a műtőbe.

Ruth már az asztalon. A személyzet elképesztő, ide-oda tologatnak, hogy megtalálják nekem a legjobb helyet Ruth mellett. (Később Ruth elmondja, ha még egyszer helyet változtattam volna, megöl.) Elkezdik. Ruth a kezemet fogja. Sadie lábbal előre jön a világra, lilán sikít. Aztán Hunter emelkedik a levegőbe. Némán. A feleségemmel egymásra nézünk. Miután leteszik Sadie mellé, fiunk felmordul. Elsírjuk magunkat.

Sadie és Hunter, a két vitamingolyó, hat hónapos. A kezüket nyújtják, hogy megérintsék az arcomat. Az MND belehúzott az elmúlt hónapokban, rémülten kapkodok levegő után.

Végül beadom a derekam, és kórházba vonulok.

Nem tudom, mások miként viselik ezt a betegséget, de engem olykor annyira lesújt, hogy el sem tudom képzelni, hogyan tovább. Minden pillanatom gyötrődés, ezer apró döfés. Szüntelen késztetést érzek dolgok iránt, amelyekre képtelen vagyok. Ki szeretnék ülni a kertbe Jackkel, hogy felolvassak neki, miközben átkarolom. Próbálom összeszedni magam, de a fájdalom nem enged a szorításából. És ekkor az egyik fiam jelenik meg az ajtóban, szia, apu, mondja. És én emlékezem.

És írok. Az írás a fegyverem.
 

Küzdelem az életünk. Ruth és én aggódunk egymásért, a gyerekekért. Másként élünk, mint a sokaság, magunkra maradunk. Éjjel gyakran felébredünk, és azon töprengünk, hogyan történhetett ez meg velünk. Szomorkodunk, és jobb, könnyebb életünkre emlékezünk, mint egy szép álomra. Aztán megrázzuk magunkat, és visszazökkenünk a mába, ahol a gyerekeink élnek. Örülök, hogy élek.

Súlyos veszteségeket szenvedtem el. Ám még mindig itt vagyok. Hagyhatom, hogy legyűrjön az élet, és szenvedhetek a halálomig. Vagy elfogadhatom a nehézségeket és élhetek a magam módján. Tétlenségbe süppedhetek, vagy megpróbálhatok tevékenyen élni.

Befejezem a forgatókönyvet, és nekilátok producert keresni. Találok kettőt is. Elkezdődik a munka. A film címe My Name Is Emily (Nevem Emily), és egy 16 éves szökevény lány hányattatásairól és boldogulásáról szól. Nem azért készítem el a filmet, hogy kiálljak egy ügy mellett vagy bármit bizonyítsak. Egyszerűen imádok filmet csinálni, és imádom a forgatást. A munkát.
 

Egy este Ruth meg én elmegyünk a Wexford operafesztiválra. Szmokingot viselek, Ruth pedig egyszerű fekete ruhát. Büszke vagyok a társaságára. Apám visz minket kocsival. Ám amikor mennénk be az épületbe, a tolószékem megmakacsolja magát, nem indul el. Meg se tudok moccanni.

Feladom, mennék haza. Nem úgy Ruth.

Szmokingos férfiak jönnek ki az operából, felajánlják a segítségüket. Ruth meghúz egy kart a tolókocsi alján, én meg legurulok a rámpán a macskaköves utcára. Kezek ragadnak meg, és áttolnak az úton. Ruth mellettem sétál.

Aztán már bent is vagyok az épületben, a helyemen, és becsukódnak a terem ajtajai. Be kéne kapcsolni a számítógépemet, de véletlenül bent maradt a táskában, túlmelegedett, és felmondta a szolgálatot. Némaságra kárhoztattam.

Ruth felélénkült a zűrzavarban. Az arcán látom, fel van villanyozva. Fülembe suttog, semmi sem számít, csak te és a zene. Megcsókol.

Kialszanak a fények, a zenekar belekezd a nyitányba. Ülök a sötétben a sok ember között, élek, mint bármelyikük. Az emberiség része vagyok, itt a közönség soraiban nem segít technika, senki sem figyel rám. Érzékeimet elárasztják az élő muzsika hangjai. A sötétben nincs más, csak én és a zene.
 

Simon Fitzmaurice Írországban él feleségével és gyermekeivel. My Name Is Emily című filmjét, amelynek címszerepét Evanna Lynch alakítja, 2015 nyarán mutatták be.

Vote it up
166
Tetszett?Szavazzon rá!