A halál és a lányka

A diagnózis: veszettség, a túlélés esélye: nulla – avagy hogyan került be Precious Reynolds az orvostudomány történetébe

Csak kanyargós, keskeny utak vezetnek Észak-Kalifornia hegyeibe és erdőségeibe. Itt, Humboldt megyében fekszik a kétezer lakosú Willow Creek is. A település mögött völgy húzódik, alján kis folyóval, s innen még majd egy kilométernyire, magányosan áll egy kékre festett, fehér léckerítéses ház. Négy dühösen csaholó kutya robban ki bentről, mögöttük soványka kislány szalad. Fényes sötét haja és mandulavágású szeme van.

– Maradjatok nyugton! Csendet! Viselkedjetek már! – szidja a kutyákat, miközben kinyitja a kaput.

Precious Reynolds három testvérével és egy unokatestvérével él itt, a nagyszülei, Jack és Shirlee Roby házában. Nagyanyja a vájot indián törzsből származik. A háztartást a 76 éves Jack vezeti, a kenyérkereső pedig a 61 éves Shirlee, aki kaliforniai autópályákon dolgozik karbantartóként. A gyerekek szülei különböző okokból nem élnek velük. Akármerre néz az ember, szembeötlő a szegénység, s ettől csak még inkább szívbe markoló, hogy Preciousnek (Drágaságnak) nevezték el a kislányt.

2011 áprilisában az akkor 8 éves Precious úgy gondolta, közelebbről is megnéz egy félig vadon élő, szürke macskát, amely a Willow Creek-i általános iskola udvarán iszkolt keresztül. Ahogy kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, a macska odakapott, és kicsit megharapta. Bár a seb vérzett is, valójában csak egy karcolás volt a kislány bal kezének középső ujján. A tanítója beküldte az irodába, ahol egy titkárnő sebtapaszt ragasztott rá.
 

A veszettségről szóló történetek általában így kezdődnek: valamilyen állat minden látható ok nélkül megharap egy embert, nyálával szörnyű kórokozókat juttat a vérző sebbe, amelyek hamarosan szétterjednek a szervezetben. A veszettség vírusa töltény alakú. A glikoproteinekből és lipidekből álló hengeres burkolat halálos rakományt szállít: örökítőanyagot. A vírusok zömével ellentétben nem a vérkeringéssel terjed, hanem az idegrendszerben tör előre, napi 2–10 centiméteres sebességgel, amíg el nem éri az agyat. Amikor aztán odaér, olyan gyulladást vált ki, amelynek nincs ismert ellenszere.

Van oltóanyag, amelyet a vírussal fertőzött személyeknek be lehet adni, de ha ez nem történik meg az arra alkalmas tünetmentes időszakban, azaz a harapást követő néhány napon belül, akkor csak gyötrelem vár az áldozatokra. Az elkerülhetetlen halál már szinte megváltásnak tűnik.

Preciousnél a rémálom három héttel a macskaharapás után kezdődött. Lefekvéskor a legkisebb gyerek szólt Jacknek és Shirleenek, hogy Precious hányt. Másnap még mindig rosszul érezte magát, ezért Jack elvitte az orvoshoz, aki vakbélgyulladásra gyanakodott, és továbbküldte a 40 percnyi autóútra lévő Mad River Közösségi Kórházba. Az ottani orvosok viszont úgy vélték, egyszerű influenzáról lehet szó, így Jack hazavitte a kislányt. Negyvennyolc órával később Precious az éjszaka közepén azzal ébresztette fel a nagyszüleit, hogy fáj a feje, a nyaka és a háta. Jack megint bevitte a kórházba, ahol fájdalomcsillapítókat adtak neki, és hazaküldték. Aznap este azonban már a fejét sem bírta felemelni, ezért Shirlee visszament vele a kórházba.

– Úgy feküdt a karomban, mint egy rongybaba – idézi fel tiszta, mély hangján Shirlee azt az estét. Egy csepp víz is elég volt ahhoz, hogy a kislány köhögni és öklendezni kezdjen, s ellökje a felé nyújtott poharat, noha ekkorra már hihetetlenül szomjas volt. A hidrofóbia, azaz víziszony a veszettség egyik legjellegzetesebb tünete.

Shirlee bepakolta a lányt a furgonba, és egyenesen a kórházba hajtott vele. – Márpedig ez nem valami sima kis influenza – mondta az orvosoknak, és követelte, hogy vizsgálják meg még egyszer az unokáját. Amit láttak, az őket is megdöbbentette: Precious állapota óráról órára romlott. Mentőautóval azonnal McKinleyville repülőterére szállították, ahonnan 335 kilométert repültek Sacramentóba.

A Kaliforniai Egyetem Davis Gyermekklinikájának intenzív osztályán gyermekorvosokból és intenzívellátási szakemberekből álló csoport kezdett kétségbeesett versenyfutásba az idővel, hogy kiderítsék, mi az, ami lassan, de biztosan megöli a kislányt. Epstein–Barr vírus, hepatitis B és C, tífusz, hastífusz, gyermekbénulás, Lyme-kór – sorra minden lehetőséget kizártak.

A fertőző betegségekkel foglalkozó főorvos, Jean Wiedeman több szakértőt is felhívott, és rengeteg szakmai cikket futott át. Amikor aztán megkeresett egy olyan specialistát, akinek orvosi és állatorvosi végzettsége is volt, megoldódott a rejtély. Bénulás plusz víziszony plusz vidéki környezet – vizsgálják meg, nem veszett-e a gyermek! Öt nappal Precious intenzív osztályra való felvétele után végre megszületett a diagnózis.

De ami a kezelést illeti, még ez a korszerű klinika sem kínálhatott mást, mint „komfortellátást” – azaz szenvedés nélküli halált.

Az első módszert megmart ember veszettségének megelőzésére 1885-ben dolgozták ki. Louis Pasteur vakcinát állított elő egy veszettségvírussal megfertőzött nyúl szárított gerincvelőjéből, és azzal megmentette egy kilencéves kisfiú életét: a szert nem sokkal az után adta be, hogy a gyermeket 14-szer harapta meg egy veszett kutya. Ez óriási áttörés volt az orvostudomány számára.

Azóta azonban nem sok előrelépés történt a veszettség kezelése terén.

A megoldást keresve az orvosok tudomást szereztek egy igen kockázatos, kísérleti jellegű kezelésről, amellyel ifj. Rodney Willoughby milwaukeei gyermekorvos próbálkozott először 2004-ben. A 15 éves Jeanna Giese egy apró denevérkarmolástól kapta el a fertőzést, s ő volt az első veszettségben szenvedő gyerek, akivel az orvosnak dolga volt. Willoughby kizárólag a saját tudására alapozva nem egészen egy nap alatt felállított egy hipotézist, amely szerint az emberi immunrendszer képes lenne elbánni a veszettség vírusával – ha több ideje volna rá. Páciensét ezért mesterséges kómába juttatták, lassítva az agyban zajló anyagcserét, így megakadályozva, hogy végzetes károsodások következzenek be az idegrendszerében, amíg szervezetének természetes védekező mechanizmusa a vírus ellen harcol.

Az elképzelés bevált. Hét nap elteltével Jeanna vérében már nagy mennyiségben voltak jelen veszettség elleni antitestek. Később felébresztették a kómából, de két évnek kellett eltelnie, mire az állapota lényegében újra normálisnak volt nevezhető. Ezt az úgynevezett „milwaukeei protokollt” azóta 50 alkalommal használták: öt ember életét sikerült vele megmenteni, bár a többségük maradandó idegkárosodást szenvedett.

Jack és Shirlee a diagnózis felállításának napján beleegyezett a milwaukeei protokoll alkalmazásába. Precioust kómába juttatták, és lélegeztetőgéppel tartották életben, bár a csövek és vezetékek dzsungele alatt inkább tűnt halottnak, mint élőnek. Napközben Shirlee állt őrt a kislány ágya mellett, éjjelente pedig William Reynolds, a kislány apja figyelt rá.

A 14. napon az orvosok kezdték felkészíteni Shirleet a legrosszabbra. Ő azonban kihúzta magát, és makacsul szembefordult minden orvossal vagy ápolóval, aki hangot próbált adni a kislány felépülésével kapcsolatos kétségeinek. – Ha nem képes a pozitív hozzáállásra, akkor nem akarjuk, hogy itt legyen – mondogatta. Bevitt magával a kórterembe egy indián orvosságoszacskót, és Precious nyakába kötötte.

Aztán a 16. naptól kezdve a lány immunrendszere harcolni kezdett.

Ötvenhárom, kórházban eltöltött nap után Precious a saját lábán sétált ki a kapun.

Precious csupán a hatodik ember a világon, aki túlélte a veszettséget, és mind közül ő épült fel a leggyorsabban. Shirlee esküszik rá, hogy ez az orvosságoszacskónak köszönhető.

A Willow Creek-i ház udvarán minden visszatért a rendes kerékvágásba – nos, majdnem minden. Precious újra iskolába jár, s tavaly nyáron részt vett egy birkarodeón, ahol kevesebb, mint egy perc alatt sikerült a hátára fordítania egy kost. A családtagok és a háziállatok a biztonság kedvéért mind megkapták a veszettség elleni védőoltásokat. Jack és Shirlee azonban eladósodott. Csak a mentőrepülőgép útja 53 ezer dollárba került. A költségek javát fedezte a biztosító, egy részét pedig a klinika és néhány adományozó állta. A maradékot Shirlee fizeti vissza úgy, hogy sok túlórát vállal.

Jack és Shirlee a verandán álldogálnak, miközben Precious egy kis kerékpáron száguldozik az udvaron. Régen fakitermelés folyt a környéken, mondja Jack, voltak tejgazdaságok és halgazdaságok is. De ma már semmi sincs. Nincs állás sem.

A most 11 éves Precious egy szép, központi fűtéses házban szeretne élni, és azt mondja, soha nem fog kábítószerezni. Főiskolára akar menni, hogy ápolónő legyen, vagy talán állatorvos. Semmi reménye sincs rá… Vagy mégis?

Vote it up
237
Tetszett?Szavazzon rá!