A hallgatás művészete

Miért van két fülünk és csak egy nyelvünk? Azért, hogy kétszer annyit hallgassunk másokat, mint amennyit mi beszélünk

Kapcsolódó cikkek

Egyetlen cél hozott Afrikába: szerettem volna európai egocentrizmusunk szemszögén kívülről látni a világot. Választhattam volna Ázsiát vagy Dél-Amerikát is. Azért lyukadtam ki Afrikában, mert ide szólt a legolcsóbb repülőjegy.

Jöttem, és maradtam is. Kisebb-nagyobb megszakításokkal már csaknem huszonöt esztendeje élek Mozambikban. Nem teljesen vertem gyökeret itt, fél lábbal afrikai homokon állok, a másikkal európai hóban, a svédországi Norrland mélabús vidékén, ahol fölcseperedtem, s ez a kettős kötődés azzal függhet össze, hogy szeretném tisztán látni, megérteni a dolgokat.

Az életről Afrikában tanultakat legegyszerűbben egy példázattal magyarázhatnám, amely arról szól, miért van az embernek két füle, de csak egy nyelve. Miért is? Alighanem azért, hogy kétszer annyit hallgassunk másokat, amennyit mi magunk beszélünk.

Afrikában a figyelmes hallgatás alapvető vezérelv. Olyan elv, amely az örökösen locsogó nyugati világban mára feledésbe merült, és ott mintha soha senki nem érne rá, meg kedve se lenne hozzá, hogy bárki másra figyeljen. Jómagam azt tapasztaltam, hogy manapság sokkal gyorsabban kell válaszolnom egy tévéinterjúban elhangzott kérdésre, mint tíz vagy talán akár öt esztendővel ezelőtt kellett. Olyan ez, mintha teljesen elveszítettük volna a figyelmes hallgatás képességét. Megállás nélkül jártatjuk a szánkat, és a végén megijedünk a csendtől, azok menedékétől, akik nem találnak szavakat a válaszra.

Elég öreg vagyok, hogy emlékezzem arra, amikor a dél-amerikai irodalom bekerült a köztudatba, s visszavonhatatlanul megváltoztatta az emberi lét jellegéről és értelméről alkotott elképzeléseinket. Azt hiszem, most Afrikán a sor.

Az afrikai földrészen mindenfelé írnak és mesélnek történeteket. Afrika irodalma valószínűleg nemsokára berobban a nagyvilág színterére – olyasformán, ahogy annak idején a dél-amerikai irodalom tette, amikor Gabriel García Márquez és mások viharos, érzelmektől túlfűtött lázadást indítottak a belénk rögződött igazságok ellen. Az afrikai irodalom kiáradása rövidesen új szemléletmódot kínál az ember mibenlétéhez. Mia Couto mozambiki szerző például olyan afrikai mágikus realizmust alakított ki, amely az írott nyelvet a nagy múltú afrikai szájhagyománnyal vegyíti.

Aki képes kinyitni a fülét, fölfedezheti, hogy sok afrikai elbeszélés egészen másként épül fel, mint ahogy megszoktuk. Mindenki tudja, hogy van igazság abban, ha azt mondom (még ha a kijelentésem természetesen túlzottan leegyszerűsítő is): a nyugati irodalom rendszerint lineáris szerkezetű, jelentősebb tér- vagy időbeli kitérések nélkül halad a bevezetéstől a befejezésig.

Afrikában nem ez a helyzet. Itt az egyenes vonalú elbeszélésmód helyett az a féktelenül burjánzó meseszövés dívik, amely előre-hátra ugrándozik az időben, egybeolvaszt múltat és jelent. Valaki, aki réges-rég meghalt, minden további nélkül beleavatkozhat két nagyon is eleven ember társalgásába. Csak hogy egy példát említsek.

A mindmáig a Kalahári sivatagban élő nomádok – úgy hírlik – meséléssel szórakoztatják egymást egész napos vándorlásaik során, amelyeken ehető gyökereket és elejthető állatokat keresnek. Gyakran egyidejűleg több történetet adnak elő. Néha három-négy is fut párhuzamosan. Ám mielőtt visszatérnek éjszakai szálláshelyükre, úgy intézik, hogy vagy egybefonják a történeteket, vagy végleg elválasszák őket egymástól, külön-külön fejezzék be mindet.

Jó néhány évvel ezelőtt egy kőpadra telepedtem le a mozambiki Maputóban, a Teatro Avenida előtt. (Művészeti tanácsadóként dolgozom abban a színházban.) A rekkenő hőségben próbaszünetet tartottunk, és kimenekültünk a szabadba, abban reménykedve, hátha valami hűs szellő téved arrafelé. Két afrikai öregember ült azon a padon, de nekem is helyet szorítottak. Afrikában nem csak a vízen osztoznak testvériesen, az árnyékot illetően is nagylelkűen viselkednek.

Hallottam, hogy a két öreg egy nemrégiben elhunyt harmadikról beszél. – Meglátogattam a lakásán – mondta az egyikük. – Belefogott egy elképesztő történetbe valamiről, ami fiatalkorában esett meg vele. De hosszúra nyúlt a mesélés. Beesteledett, és úgy döntöttünk, másnap visszamegyek, hogy meghallgassam a folytatást. De mire odaértem, meghalt.

A férfi elhallgatott. Elhatároztam, hogy addig nem tágítok a padról, amíg meg nem tudom, mit válaszol a másik a hallottakra. Végül ő is megszólalt. – Nem jó így meghalni... anélkül, hogy az ember befejezné a mondandóját.

Ahogy azt a két férfit hallgattam, rádöbbentem, hogy a Homo sapiens helyett jobban illene fajunkra a Homo narrans, ’elbeszélő ember’ megnevezés. Az különböztet meg bennünket az állatoktól, hogy meg tudjuk hallgatni mások álmait, félelmeit, örömét, bánatát, vágyait és kudarcait – ők pedig meghallgathatják a mieinket.

Sokan követik el azt a hibát, hogy összekeverik az értesülést a tudással. A kettő nem ugyanaz. A tudás az értesülés értelmezését is magában foglalja. A figyelmes hallgatás is hozzátartozik.

Ha tehát nem tévedek abban, hogy elbeszélő lények vagyunk, és ha nem röstellünk időnként egy darabig csöndben maradni, az örökös elbeszélés folytatódik.

Sok szót szórnak még a szélbe, vetnek a homokba vagy zárnak valami rejtett, digitális széfbe, de a mesélés addig folytatódik, amíg az utolsó ember is meg nem szűnik másokat hallgatni. Azután majd elküldhetjük az emberiség nagyszerű krónikáját a világmindenség végtelenjébe.

Ki tudja? Talán akad ott valaki, aki hajlandó meghallgatni...
 

Henning Mankell svéd író számos detektívregénye jelent meg a 90-es évek óta magyarul.

Vote it up
250
Tetszett?Szavazzon rá!