A jég bűvöletében

Négyévesen korcsolyázott először. Hatévesen elveszítette a jobb szemét. Most, 24 évesen, a világ élvonalába készül

Megjelent: 2010. november

Kapcsolódó cikkek

Zoltán könnyedén siklik a jégen. Felemeli a karját, gyorsít, irányt változtat, elrugaszkodik – elemében van. Semmihez sem hasonlító érzés ez, megmagyarázni nem tudja. Cornel Gheorghe elkezdi az edzést, és a 24 éves fiatalember minden mozdulatot újra meg újra megismétel. Jégforgácsok pattannak fel a korcsolyája alól, miközben javítani igyekszik minden ugráson, forgáson, lépésen. Kimerítő az edzésprogramja: naponta négy edzés, három a jégen, egy a teremben. Hetenként hat napon, kora reggeltől késő estig, hét éve. Ez az ő életritmusa, ezt az életet ismeri.

– Várj egy kicsit, Zoltán, mindjárt jön az edző! – mondta Csedő Ibolya négyéves kisfiának a csíkszeredai Sportklub jégpályáján. A gyerek azonban máris futott a jégre. Riadt mamája megpróbálta feltartóztatni. Zoltán lábán először volt korcsolya, de siklott a jégen, ment körbe-körbe a pályán.

Bogyó Löffler Mária edző a fiú édesanyja felé tartva nézte a jégen egyre gyorsabban haladó gyereket. – Hol tanult azelőtt? – kérdezte.

– Sehol. Most van először jégen. Beíratni hoztam. Tudja, nagyon mozgékony gyerek, arra gondoltam, talán ez jót tenne neki...

– Még soha nem korcsolyázott? – hitetlenkedett az edző.

– Nem, soha.

Bogyó Löffler Mária azonnal a jégpályára lépett, és próbálta utolérni Zoltánt. Attól a perctől kezdve ő lett az egyik kedvenc tanítványa. Nem sokkal később, 1991. március 12-én az alig ötéves kisfiú megnyerte az országos műkorcsolya-bajnokságot, a „reménységek” kategóriájában. De nem egészen két év múlva minden remény szertefoszlani látszott.
 

A három Kelemen fiú lakótelepi otthonuk hátsó udvarára ment játszani. Vidámak voltak, mert akkor kezdődött el a tanítási szünet, ráadásul előzőleg jól belakmároztak az édesanyjuk főzte finom ebédből. Húsvétvasárnap meleg tavaszi nap volt 1993-ban. Jött még egy gyerek a házból, akit a hétéves László, a hatéves Zoltán és az ötéves Lajos üdvözölt. – Ki kell vinnem a szemetet. Nem jöttök velem?

A három testvér bólintott, és együtt indultak el. Mindig füstölgött az a hely, ahová a háztartási szemetet hordták, mivel ott égették el. Amikor a fiúk odaértek, látták, hogy van ott egy kupac, amit már meggyújtottak. Ezt gyerekek állták körül, és ők is csatlakoztak hozzájuk, csak Zoltán maradt hátra. – Gyere, Zoli! Nézd meg te is, hogy ég! – hívta az egyik gyerek.

A hatéves fiú közel ment a tűzhöz. A többiek egy ideig ott álldogáltak, aztán elszaladtak. A robbanás hangjára megtorpantak. Zoltán jobb szemébe éles fájdalom hasított, és mintha ezernyi tű szúrta volna az arcát. Egy dezodor spray robbant fel a szemétben, és egy fémdarabka egyenesen Zoli szemgolyójába fúródott. A fiú arca és ruhája pillanatokon belül csupa vér lett. Két testvére, László és Lajos rémülten kézen ragadták, és siettek vele haza.
 

A tehetséges és elszánt sportoló karrierjének kezdeteCsedő Ibolya a válása óta egyedül nevelte három fiát. Soha nem panaszkodott, és olyan volt, mint egy hadseregét irányító tiszt. Csak arra vágyott, hogy a gyerekei jó nevelést kapjanak és egészségesek legyenek. Büszke volt mindhármukra, jó gyerekek voltak, de tudta, hogy a kis Zoliba szorult a legtöbb igyekezet. Egyedül ő volt az, aki az iskola mellett még sportolt is, de kizárólag azért, mert annyira élvezte.

A korcsolyázás kedvéért Zoli mindennap hajnali ötkor kelt, hogy hatkor elkezdhesse az edzést, és hétig-fél nyolcig gyakorolhasson, mielőtt iskolába megy. Eleinte, amikor még csak négyéves volt, a mamája vitte el, és segített neki megkötni a korcsolyacipő fűzőjét, de hamarosan egyedül is meg tudta csinálni. Otthonról negyedóra alatt ért a klubba, és télen sokszor metsző hideg volt ilyenkor. Zolit azonban semmi nem tarthatta vissza, annyira élvezte a korcsolyázást.

Amikor Ibolya ajtót nyitott, és meglátta, hogy Zoltán csupa vér, azt hitte, hogy egy nagyobb gyerek verte meg a fiát. – Ki verte meg így? – kérdezte, miközben terelte befelé a kisfiút.

– Nem bántotta őt senki. Felrobbant valami... – próbálta magyarázni a bátyja. A „robbanás” szó hallatán Ibolya megremegett a félelemtől.

Bevitte Zoltánt a fürdőszobába, lemosta a gyerek arcát, hogy lássa, honnan jön a sok vér. Aztán hívta a mentőket. A vér továbbra is folyt lefelé a fiú arcán. Ibolyának eszébe jutott, hogy van steril kötszere, és azzal törölgette a gyerek arcát. Levette a gyerekről a véres ruhát, és mire felöltöztette, már meg is érkeztek a mentők.

Mivel Zoltán nem tudta kinyitni a jobb szemét, úgy döntöttek, hogy a szemészetre viszik. – Reménykedtünk benne, hogy nincs komoly baj, de Zoltán azt panaszolta, hogy nagyon fáj neki. Csak akkor fogtam fel, milyen súlyos a dolog, amikor a kórházban a doktornő azt mondta, hogy a fiam szemének közel kilencven százaléka kifolyt, és nem tudni, meg lehet-e valamit is menteni a maradékból. Soha nem fogom elfelejteni azokat a rémes perceket – mondja Csedő Ibolya.
 

A műtét este kilenctől hajnali ötig tartott. A kis Zoltán jobb szemét üveg műszemmel pótolták. – Mama, azt hiszem, az orvosok kivették a szememet. Iszonyúan fájt – mesélte a mamájának a műtét után.

Ibolya másra terelte a szót. Képtelen volt erről beszélni a fiával. Nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy a fiának valami fogyatékossága van.

A többi beteg mondta el neki, hogy amikor ő nincs jelen, a kis Zoltán fölkel, a tükörhöz megy, és az arcát vizsgálgatja. Lassan megértette, hogy üveg műszemet kapott.

Zoltánt két hét múlva engedték ki a kórházból. Kizárólag az érdekelte, mikor mehet korcsolyázni. A mamáját pedig egyedül az, hogy a fiát ne tegye tönkre a fogyatékossága. Ezért a családon, a tanárán és az edzőjén kívül senki nem tudta, hogy a kis Zoltánnak csak fél szeme van. Bár az akkor Sportorvosi Központnak nevezett intézmény egy bizottsága nem járult hozzá, hogy Zoltán folytathassa az edzéseket, az édesanyja teljes körű felelősséget vállalt. Zoltánnak úgy kell élnie, mint azelőtt. Csedő Ibolya úgy érezte, hogy csakis így tud segíteni a fiának feldolgozni a balesetet. És Zoltán úgy cseperedett, mint bárki más: focizott, síelt, kerékpározott és persze kitartóan folytatta a korcsolyázást.
 

Ugyanabban az évben, 1993-ban, amikor Zoltán elveszítette a jobb szemét, Cornel Gheorghe a román műkorcsolyázás történetének legjobb eredményét érte el: 9. lett a Prágában megrendezett világbajnokságon. Ők ketten azonban csak 11 évvel később találkoztak.

Zoltán a fogyatékossága ellenére is folytatta az edzéseket Bogyó Löffler Máriával. Részt vett az országos bajnokságokon, és évenként két-három versenyen külföldön, főleg Budapesten. – Nagyon szerettem odamenni. Azt hiszem, vagy ötvenszer jártam ott – mondja Zoltán. 15-16 éves kora táján sokszor hiányzott az edzésekről. Úgy érezte, nem jut egyről kettőre, és hogy valami hiányzik az életéből, de nem tudta, mi az. Internet-kávézóba kezdett járni a barátaival, és a jégtánc a második helyre szorult az életében.

Mire Zoltán 17 éves lett, minden megváltozott. Miután Cornel Gheorghe megkezdte együttműködését a Román Korcsolyaszövetséggel, a csapattal együtt Csíkszeredába ment edzeni, és találkozott Zoltánnal. Tudott a látási problémájáról, de elszántsága meggyőzte: a fiúnak a csapatban a helye.

 

A jobb szem hiánya más sportoló számára súlyos hátrány lett volna, de Zoltánnak ez meglepő módon nem okozott gondot. Ösztönösen mindig bal felé kezdi az ugrásait. – Nem kell két szem a korcsolyázáshoz, de abba az irányba mindenképpen látni kell, amerre forogni akar az ember – mondja Zoltán.

Abban az életkorban, amikor más fiataloknak többnyire csak a szórakozáson jár az esze, Zoltán másik városba költözött, iskolát váltott, és a napi egy edzés helyett négyet vállalt.

Az édesanyja minden második héten meglátogatta Bukarestben, pedig teljes mértékben megbízott az edzőben és Sorina Mladin koreográfusban, aki ugyancsak Zoltán egyik fontos segítője lett. A fiatalember beiratkozott egy bukaresti középiskola 12. évfolyamának második félévére, azután leérettségizett, majd felvételizett a Nemzeti Testnevelési és Sportakadémiára, ahol sikerült tandíjmentes helyet biztosítania magának.

A jégtánc azonban mindennél fontosabb maradt számára, és ezért dolgozott minden erejét latba vetve. – Amit ő megtett, az bárki másnak is nagyon nehéz lett volna, hát még annak, aki az övéhez hasonló fogyatékkal él. Zoltán azonban küzdő típus, és ha ilyen tempóban folytatja, néhány éven belül komoly esélye lesz rá, hogy az Európa-bajnokság első 15, és a világbajnokság első húsz sportolója közé kerüljön – mondja Cornel Gheorghe.

Zoltán eredményei annál is inkább figyelemre méltók, mivel a versenytársainál rosszabb körülmények között edz. – Más országokban a társaimnak nem kell elviselniük a hideget a jégpályán. Nincsenek nehézségeik amiatt, hogy a pályamunkások nem jöttek be dolgozni, vagy mert a gondnok nem kapcsolja fel a világítást, és nem zavarja őket a jégpálya kipárolgásából keletkező köd. Itt ha odakinn esik az eső, esik idebenn is. Mit lehet tenni? Azért ez csak erősíti az elszántságomat – mondja Zoltán.

Az elszántságát sokan méltányolják, köztük a Román Korcsolyaszövetség támogatója, egy román cég, mely 2009 óta közvetlenül támogatja Zoltánt. Az eddig elért eredményei pedig sokakban keltik azt a reményt, hogy ez a fiatalember idővel ugyanolyan jó lehet, mint az edzője. Zoltán nyáron múlt 24 éves, és eddig már négyszer lett országos bajnok, kvalifikálták az olimpiára, 19. lett az Európa-bajnokságon, 29. a vancouveri olimpián és 32. a Torinóban megrendezett vb-n.

Mindezen eredmények mögött egy olyan fiatalember áll, aki keményen dolgozik, és egy napon talán valóban a világ legjobbjai közé kerül.

Addig pedig Zoltán könnyedén siklik a jégen. Felemeli a karját, gyorsít, irányt változtat, elrugaszkodik – elemében van. Jégforgácsok pattannak fel a korcsolyája alól, miközben javítani igyekszik minden ugráson, forgáson, lépésen. – Minden az akaraterőn múlik. Legalábbis szerintem.

Vote it up
294
Tetszett?Szavazzon rá!