A jégmező lovagja

Az eszkimó vadász motoros szánja lerobbant, ő pedig rájött: ha viszont akarja látni a családját, gyalogosan kell segítséget keresnie

Brian Koonoo az ötödik napját töltötte magában, amikor elállt a hóesés, és a nap melengetni kezdte az arktiszi levegőt. A férfi kimerészkedett vászonsátrából, belebújt szőrmecsuklyás kabátjába, és megigazgatta fókabőr nadrágját. Körülnézett. Ameddig csak ellátott, körös-körül mindent hó borított.

2015. május 17-e volt, és a 36 éves Brian 13-a óta a hálózati lefedettségen kívül eső sarkvidéki területen rekedt. Már biztosan keresik, gondolta magában, de vajon mennyi az esélye, hogy megtalálják őt és lerobbant motoros szánját, túl a sarkkörön, ezen a kietlen, hófödte vidéken?

Brian a rádió adó-vevőjével felmászott a hevenyészett tábor melletti dombra, hátha sikerül valami jelet befognia. Aztán kevés főzőolaj segítségével tüzet rakott a szemétből, ám a lángok tisztán, szinte füst nélkül égtek. Brian ekkor visszanézett abba az irányba, ahonnan érkezett. A szán nyomait hó takarta. A keresésére indult repülőnek nehéz lesz észrevennie a bajba jutott inuit vadászt. Aprócska színes folt volt csupán a végtelen fehérségben.

Brian először nem érzett mást, csak rettentő elkeseredettséget. Feleségére és öt lányára gondolt, akik odahaza, Pond Inleten – az észak-kanadai Nunavut tartományban – már biztosan aggódnak miatta. Aztán sírva fakadt. A távolban felvonyított egy farkas, mire Brian visszaüvöltött neki. A férfi elhatározásra jutott: ha viszont akarja látni a családját, mindenképpen gyalogolnia kell.
 

Brian eredetileg vadászexpedícióra indult a Baffin-sziget északi részén fekvő 1500 fős faluból, Pond Inletből. Ezen a területen az állatok fogyatkozó száma miatt az utóbbi években erősen korlátozták a rénszarvasvadászatot, azonban magán a kontinensen még mindig bőséges a vadállomány.

Brian nagyratörő terve az volt, hogy 500 kilométert utazik a tundrán át motoros szánján, amelyhez egy ötméteres, felszereléssel megrakott utánfutót csatlakoztatott. Valahol Hall Beach déli részén, 450 kilométerre Pond Inlettől találkozott volna a barátaival, hogy néhány napig együtt vadásszanak, majd a megélhetést jelentő rakománnyal hazatérjen a családjához.

Május 10-én Brian elköszönt a feleségétől és a lányaitól, és húsz órán át hajtott délkeletnek a behavazott jégen. Aludt egy kicsit, majd folytatta útját az otthonától közel 400 kilométerre fekvő Igloolikig. Május 12-én éjjel gyerekkori barátjánál, Perry Atagootaknál aludt, majd ismét nekivágott az útnak Hall Beachen át.

Brian a Kanadai Nemzeti Parkok alkalmazásában állt, és hároméves kora óta vadászott, így tapasztalt természetjárónak számított. Ám ahogy elhagyta Hall Beach határát, balszerencse szegődött mellé útitársul. Azt tervezte, hogy a helyiek által használt egyszerű kalyibákban alszik majd, és kunyhóról kunyhóra járja a vadont. Úgy volt, hogy SSB rádiója segítségével – amely elég nagy távolságú összeköttetést tesz lehetővé – pontosan tudni fogja, merre vannak a vadásztársai.

Amikor azonban megállt az első kunyhónál, kiderült, hogy a táska, amelyben a rádió meg a hálózsák volt, lezuhant a szánról a hepehupás úton. Azóta bizonyára maga alá temette a hó. Briannek mindössze egy kis rádió adó-vevője maradt, amelyen olyan gyenge volt a jel, hogy alig jutott távolabb a láthatárnál. A férfi megaludt a kunyhóban, majd úgy döntött, legjobb, ha az egynapi útra eső Repulse Bay felé veszi az irányt.

Délebbre a sík terepet dombok-völgyek váltották fel, és sziklás talaj, valamint hóbuckák nehezítették a szán haladását. Délutánra a sebváltó meghibásodott, és a járgány felmondta a szolgálatot. Brian úgy vélte, a legjobb lesz, ha vár, míg érte jönnek. Felállította a sátrát, és hálózsák híján a kemping gázfőző lángjánál próbálta melegen tartani magát.

Amikor Brian útnak indult, a felesége, Samantha nem tudhatta pontosan, mikor hall róla legközelebb. Északon a vadászat során kiszámíthatatlan a kommunikáció, és az útiterv gyakran változik. A 34 éves Samantha óvónőként dolgozott, és öt lányukat nevelte, akik közül a legfiatalabb három-, a legidősebb tizenhárom esztendős volt. Bízott benne, hogy a férje tud magára vigyázni.

Ám május 15-én, egy pénteki napon Perry Atagootak a Facebookon azt kérte ismerőseitől, jelentkezzen, aki látta a barátját, mert három napja, amióta Brian megszállt Igloolikban, nem hallott felőle. Amikor Samantha elolvasta a posztot, a gyomra összerándult az idegességtől. – Felhívtam az anyósomat, és elmondtam neki, hogy aggódom Brian miatt – meséli az asszony. A férfi édesanyja kapcsolatba lépett a parkfelügyelettel, amely elrendelte a vadász keresését.

A következő négy napban, miközben Brian igyekezett megóvni magát a hidegtől, mentőcsapatok gyülekeztek Észak-Kanada minden tájáról. Az ország e ritkán lakott, zord vidékén egyetlen apró hiba is végzetes lehet.

2011 novemberének egyik délutánján a Baffin-szigeten lévő Kimmirut polgármestere rénszarvasvadászatra indult, és eltűnt a vadonban. Teste csak a következő év nyarán, olvadáskor került elő.

Pond Inletről is nekivágott az útnak három motoros szán, de elakadt a hófúvásban. Hall Beachből négy és Repulse Bayből is jó pár önkéntes indult saját szánján az eltűnt vadász keresésére. A trentoni mentéskoordinációs központ kiküldött két repülőt, hogy cirkáljanak a Repulse Bay és Igloolik közti terület felett. Otthon Samantha szinte megőrült az idegességtől. Szálljon ő is repülőre, és fürkéssze a tájat a férjét kutatva? Mit mondjon a lányoknak? Összekuporodott a hitvesi ágyban, és igyekezett nem nézni oda, ahol Briannek kellett volna feküdnie. Miért nem találják?
 

Május 17-én Brian úgy döntött, kihasználja a derült időt, és útra kel. Volt ugyan nála GPS, de már lemerült az akkumulátora. Rákötötte az adóvevő akkumulátorára, és a műszer életre kelt. Kiderült, hogy 60 kilométerre van a legközelebbi településtől, Repulse Baytől. Kemény menet lesz elgyalogolni odáig a havas dombokon át, ám nem volt más választása.

Vizet forralt, és megtöltötte a termoszt. Összerámolta a gázfőzőt meg a sátrat, de aztán rájött, hogy nem bírná el a súlyos csomagot, ezért csak a legszükségesebbeket pakolta a hátizsákba: a maradék sonkát és kenyeret, néhány gyertyát, műanyag zacskót, egy vadászkést, az adóvevőt meg a GPS-t és lőszereket. A zsákot körültekerte ponyvával, majd jól átkötözte. Még egyszer megnézte a koordinátákat, és tekintetét a láthatárra szegezte. Vállára akasztotta a puskáját, és elindult.

Széllel szemben, egyenletes tempóban gyalogolt a dűnék közt, miközben folyamatosan próbálta tartani az irányt. Megfontoltan lépkedett a félméteres friss hóban: nem akart túlságosan leizzadni vagy elfáradni. Időnként kortyolt egyet a termoszban lévő meleg vízből.

Ilyenkor május közepén a sarkkörön túl nem nyugszik le a nap. Ha kicsit melegebb lett volna, hamar megindul az olvadás, de a hőmérséklet még mindig fagypont alatt maradt, és ha a szél feltámadt, az idő csak még hidegebbnek tűnt.

Brian egész délután és este gyalogolt, ám éjjel, miután 25 kilométert megtett, már nem bírt tovább menni. Egy patakmedernél talált egy sziklát, amelynek egyik oldalán kupacba gyűlt a hó. Késével nekilátott, hogy kicsiny barlangot vájjon a hóba éjszakai menedékül, ahogyan az apja tanította. Amikor az üreg akkora lett, hogy beférjen, Brian bebújt, a nyílást pedig befedte a ponyvával. Összegömbölyödött, és nyomban álomba zuhant.

Pár órával később felfrissülten ébredt, készen rá, hogy ismét nekivágjon a gyaloglásnak. Ám a következő útszakaszon mind magasabbak lettek a dombok, és Brian egyre nehezebben haladt. Fejtörőket, játékokat talált ki, hogy elterelje figyelmét a kétségbeesésről. Gyerünk felfelé – mondta magának –, a dombtetőről már látni fogod a következő kalyibát! Ám amikor felért, megint csupán dombokat látott maga előtt.

Aznap déltájban Brian a távolban megpillantotta a repülőket. Először azt hitte, hogy az északon lévő kicsiny közösségek felé tartanak, de aztán látta, hogy megfordulnak, és rájött, hogy bizonyára őt keresik. Meglengette a puskáját, remélve, hogy a fegyver csövén megcsillan a fény, és észreveszik. Amint közeledtek felé, bekapcsolta az adóvevőt, de hiába, a gépek máris távolodtak.

Aznap éjjel már nem volt annyi hó, hogy menedéket tudjon ásni magának. Ami havat sikerült összehúznia, abból téglákat tapasztott, és egymásra rakva falat épített belőlük egy szikla közelébe. Ezután kifeszítette a ponyvát a szikla és a hófal közé. Meggyújtott egy gyertyát, majd megtöltötte hóval a termoszt, és a láng fölé tartotta, hogy inni tudjon. Reszketve húzta össze magán a parkát egész a feje búbjáig. Kisvártatva kimerülten elaludt.
 

Másnap reggel Brian még mindig remegett. Éjszaka a leheletétől teljesen bepárásodott a kabátja. Csúnya idő volt, a hófúvásban csak pár méterre lehetett látni, a 60 km/órával száguldó széltől az átnedvesedett kabát páncéllá fagyott. Brian pánikba esett. Testhőmérséklete folyamatosan esett: elkezdett kihűlni. Tudta, meghal, ha nem mozog elég gyorsan.

Sietve dobálta a hátizsákba a holmiját, közben a cipzár eltörött, így hát hagyta a táskát, ahol volt. A kést, a GPS-t és a rádiót a zsebébe tette. Megtöltött hóval egy visszazárható zacskót, és a kabátja alá rakta olvadni, hogy majd szomját olthassa a vízzel. Megragadta a puskát, a ponyvát a vállára terítette, és elindult.

Harmadik napja vándorolt, igen csekély élelemmel, vízzel és alvással. Kínszenvedés volt. Ötven méter gyaloglás után lerogyott a hóra, s ott feküdt, míg össze nem szedte az erejét, hogy újra vánszorogni tudjon. A szél belekapott a ponyvába, és kiszakította Brian kezéből. Próbált utánaeredni, de hiába. Elcsigázva, gyötrődve nézte, amint a hasznos holmi tovarepül. Vize is alig volt már, kezdett kiszáradni. Miután egyik lába görcsöt kapott, Brian halkan imádkozni kezdett. Sántikálva ment tovább. Amikor újra mozgatni tudta fájó végtagját, a másik lába görcsölt be.

Megint összerogyott, de ezúttal már nem bírt felkelni. Ilyen hát, amikor az ember feladja – gondolta, és az égen kavargó havat bámulta. Lábizmai elernyedtek. Brian hagyta elkalandozni az elméjét.

Ahogy ott feküdt, a családjáról álmodott. Az élet odahaza, Pond Inleten szerényen, egyszerűen zajlott: otthon tévét néztek, odakint, a jégen fókára vadásztak. Álmában hallotta, amint legkisebb lánya, Alina – az izgága óvodás, aki folyton-folyvást kacagott, mintha a boldogságtól alig férne a bőrébe – hívja őt: Ataata! Ez inukitut nyelven annyit tesz: apa.

Brian hirtelen magához tért. Nem messze tőle egy hófajd rikácsolt, és mintha a madár fülsértő kotyogása egyre közelebbről hangzott volna.

Feltápászkodott. Jól van, megyek tovább. Viszont akarom látni a feleségem. Találkozni akarok a gyerekeimmel. Látni szeretném, ahogyan felnőnek.

Vánszorgott tovább. Egyik-másik emelkedő olyan meredek volt, hogy a kését kellett használnia a megmászásukhoz. Nyolc kilométernyire Repulse Baytől megpillantotta a rádiótornyot – az ember közelségének első jelét. Botorkált előre, míg meg nem látott egy kalyibát egy dombtetőn. Végső erejével felmászott a viskóig, és bezuhant az ajtaján.

Odabent beüzemelte a gázfőzőt, felmelegített egy kis havat, majd azonmód nyelni kezdte a meleg vizet. Talált egy zacskós zöldséglevest, hamarjában elkészítette, és megette. Lehúzta a csizmáját. Egy hét óta először pillantotta meg a lábujjait: majdnem hófehérek voltak, és furcsán begörbültek. Brian magára húzta a kunyhóban talált takarót, azzal lekuporodott a heverőre. Álomba merült, és tizenkét órán át fel sem ébredt.

Szinte könnyű léptekkel sétált be másnap, május 20-án a falucskába. Hajnali 5 óra 30 perc volt, amikor megérkezett, még mindenki aludt. Brian hirtelen elszégyellte magát. Senkit sem ismert Repulse Bayben, és úgy sejtette, biztosan őrült vadembernek néz ki.

Észrevette, hogy az egyik házból kigurul egy taxi. A lakók ezek szerint ébren lehetnek. A vadász odasétált a bejárathoz, letette a kést és a puskát, majd kinyitotta az ajtót.

A kanapén egy asszony feküdt. Brian kopogott a falon, majd zavartan magyarázni kezdte, ki ő és hogy került ide. Nem kellett sokáig beszélnie. A nő rábámult, és egyszer csak félbeszakította Briant: – Maga az a fickó, akit keresnek! – kiáltotta. Az asszony férje az egyik mentőcsapat tagja volt, és odakint kereste a férfit, aki most besétált az ajtajukon.
 

Ma otthona biztonságában Brian elérzékenyülten emlékezik vissza a fogadtatásra. – Bármerre mentem, az emberek boldogan üdvözöltek – meséli. Az asszony és a férje forró italokkal kínálták, az iskola tornatermében pedig összegyűltek a falu vénei, hogy lássák a férfit, aki megmenekült a vadon fogságából. Eljöttek, hogy megnézzék maguknak az embert, aki nem adta fel.

Amikor Brian hazatért Pond Inletre, a parton várta az egész közösség. Ő magához szorította a feleségét meg a gyerekeit, és sírva fakadt. A tömeg vele együtt sírt, de csakhamar tapsolni és éljenezni kezdett. Ahányan voltak, mind elkísérték Briant, egészen a háza kapujáig.

Vote it up
159
Tetszett?Szavazzon rá!