A jó szív az igazi támasz

Apa többet segített abban, hogy megőrizhessem egyensúlyomat, mint gondoltam

Kapcsolódó cikkek

Kamaszkoromban bizony röstelltem apámmal együtt mutatkozni. A papa súlyos mozgássérült volt és nagyon alacsony, s amikor úgy mentünk az utcán, hogy kezét a karomra téve igyekezett megőrizni egyensúlyát, az emberek megbámultak bennünket. E nem kívánt figyelem mindig belső remegést váltott ki belőlem. Nem tudom, észrevette-e a papa és zavarta-e őt, mindenesetre soha nem hozta szóba.

Nehezen tudtuk egymáshoz igazítani a lépteinket – ő bicegett, én meg futottam volna – , s ezért aztán ritkán beszéltünk útközben. Induláskor mégis mindig azt mondta: – Te diktálod az iramot, én majd próbálok lépést tartani veled.

A szokásos útvonal a metróállomáshoz vezetett vagy onnan haza, mert a papa metróval járt dolgozni. Bement betegen és ítéletidőben is. Talán egyetlen napot sem mulasztott, ott volt az irodában olyankor is, amikor senki más nem tudott bemenni. Erre büszke volt.

Amikor hó vagy jég borította az utat, még segítséggel sem tudott járni. Ilyenkor a testvéreim vagy én szánkón húztuk el a brooklyni utcán a metrólejáratig. A korlátba kapaszkodva bicegett le a lépcsőn addig, ahol a bentről kiáramló melegebb levegő az alsó fokokat már jégmentessé tette. A manhattani megállóból már közvetlenül feljuthatott az irodaépület alsó szintjére, tehát legközelebb csak akkor kellett kimennie az utcára, amikor hazafelé tartva Brooklynban kiszállt, ott viszont mi vártuk.

Most már csodálattal gondolok vissza rá, milyen hősiesen és méltósággal viselte el, hogy felnőtt ember létére rá van utalva másokra. Ráadásul minden keserűség és zokszó nélkül tette.

Soha nem tekintette önmagát sajnálatra méltó embernek, soha nem adta jelét, hogy irigyelné a nála szerencsésebbeket. Az emberek közül azokat választotta ki magának, akikben „jó szív” lakozik, s az ilyet meg is becsülte.

Az évek múltával rájöttem, hogy valóban ez a legmegbízhatóbb mérce az emberek megítélésében, bár még mindig nem tudom pontosan, mi az a „jó szív”. Azt viszont tudom, hogy az enyém nem mindig jó.

Apám sokféle tevékenységből kirekesztődött, ám a maga módján mégis részt akart venni bennük. Amikor az egyik helyi amatőr baseballcsapat vezető nélkül maradt, ő vitte tovább az ügyeket. Igen tájékozott baseballrajongó volt, és rendszeresen elvitt a Brooklyn Dodgers meccseire. Szeretett társaságba járni, már abban is örömét lelte, hogy elüldögélt és nézte, mások hogyan ropják a táncot.

Emlékezetes eset volt, amikor egyszer a tengerparton néhányan összekülönböztek, majd egymásnak estek, és bunyóvá fajult a dolog. Apám nem érte be a tétlen szemlélődéssel, ám a puha homokon segítség nélkül nem tudott felállni. Tehetetlenségében kiáltozni kezdett: – Én megmérkőzöm azzal, aki hajlandó ideülni mellém! Én megmérkőzöm azzal, aki hajlandó ideülni mellém!

Ezt senki nem tette meg közülük, de másnap azzal ugratták: először fordult elő, hogy egy bunyós a földre kényszerült már az első ütés előtt.

Ma már tudom, hogy bizonyos dolgokban általam, egyetlen fia közvetítésével vett részt. Amikor én fociztam (pocsékul), ő is „játszott”. Amikor én beálltam haditengerésznek, ő is „beállt”. Amikor pedig hazajöhettem szabadságra, úgy intézte, hogy bemenjek hozzá az irodába. Ahogy bemutatott a többieknek, azzal valójában azt mondta: – Ez a fiam, de én magam is, és én is megtehettem volna ugyanezt, ha a dolgok másként alakulnak. – Ám ezek a szavak soha nem hangzottak el.

Már sok éve annak, hogy meghalt, de gyakran gondolok rá. Máig nem tudom eldönteni, vajon észrevette-e, mennyire zavart engem, ha együtt láttak bennünket. Ha igen, nagyon sajnálom, hogy soha nem mondtam meg neki, mennyire szégyellem magam emiatt. Rá gondolok, amikor apróságok miatt háborgok, amikor irigylem a mások jobb sorsát, amikor nem a „jó szív” vezérel.

Ilyenkor kezemet a karjára teszem, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, s azt mondom: – Te diktálod az iramot, én majd próbálok lépést tartani veled.

Vote it up
7
Tetszett?Szavazzon rá!