A jó válás titka

Fennáll a veszély, hogy az elvált szülők gyermekei lelkileg sérülnek. Néhány szabály betartásával csökken a kockázat

– Nagyon nehezemre esik, anyu – panaszolta remegő hangon tizennyolc éves fiam.

Nekem sem ment könnyen. Két év telt el a válásom óta, amikor úgy döntött, hogy az apjához költözik, mégis úgy éreztem, mintha lemondanék róla.

– Tudom, édesem – feleltem –, de hiányzol apádnak, és megérdemli, hogy veled élhessen.

Miután kilépett a lakásból, a bejárati ajtónak dőlve zokogtam.

Amikor 1966-ban tizenhét esztendei házasság után elváltam a férjemtől, Christől, mindketten aggódtunk akkor érettségiző lányunk és tizedikes fiunk miatt, mert a közhiedelem szerint az elvált szülők gyermekei sok esetben dühöngésre, visszahúzódásra, depresszióra hajlamosak. (E. Mavis Hetherington lélektanász nemrégiben közzé tett harmincévi vizsgálati eredményei szerint az elvált szülők gyermekeinek 75–80 százaléka normális, kiegyensúlyozott felnőtté érik.)

Saját pszichológusunk közölte: – A történtek egész életükben elkísérik önöket. A srácaik érdekében jobb, ha máris hozzászoknak ehhez.

Nem könnyen birkóztunk meg ezzel. Szakításunk minden hordaléka dacára közös, a gyermekeink számára és számunkra egyaránt méltányos döntéseket kellett hoznunk. Ebben sokat segítettek pszichológusunk alábbi útmutatásai:

Ne pocskondiázzák egymást a gyerekek előtt!
Ne használják őket üzenetközvetítésre!
Ne tárgyaljanak velük anyagi kérdésekről!
Ne zárják el őket a másik féltől! (A kutatások szerint egészségesebben fejlődnek azok a gyermekek, akik számottevő időt töltenek mindkét elvált szülőjükkel, különösen az apjukkal.)

Az én porontyaim fesztelenül beszéltek a családi állapotunkról, miután tudták, hogy nem fogom szidni az apjukat. Úgy gondoltam, ha Chrisszel négyszemközt intézzük el a nézeteltéréseinket, a fiunk minden külső befolyásolás nélkül határozhat.

Természetesen előfordultak félreértések, ingerült szóváltások és – kivált ünnepek táján – idegtépő programváltozások. A volt férjemmel rájöttünk, indulatos mondanivalónk közlésére minden személyteleségük ellenére az e-mailek és telefonüzenetek a legalkalmasabbak. Mindketten komolyan törekedtünk a megegyezésre.

Erőfeszítésünk meghozta a gyümölcsét. Chris meg én tavaly, a lányom főiskolai ballagásán közösen álltunk a fényképezőgép elé. Utána a mostani párommal (újra férjhez mentem) részt vettünk a volt anyósomék villásreggelijén. Ahogy végigpillantottam az asztal mentén, a fiam elkapta a tekintetemet. A mosolya minden szónál ékesebben beszélt: „Kösz, anyu, jól vagyok!”