A jóság hullámai

Egy önmagát kereső világutazó véletlen találkozása a Gangesz partján egy egész család életét jobbra fordította. Megható történet!

Kapcsolódó cikkek

Sárga motorral Indiába jönni nagy furcsaság – szólt rám egy alacsony férfi, ahogy a Gangesz-parton sétáltam. Nem messze tűz égett, benne egy elhunyt földi maradványai. Nem elírás, a szabad ég alatt halottat égettek, majd a hamvait a szent folyóba szórták.

A hinduk úgy tartják, hogy ha az ember a halála után a Gangeszba kerül, nem kell újjászületnie. Ez minden hindu célja, tudtam meg.

Aznap nem ütköztem több elutasításba, miután a tömeggel sodródva eljutottam a Gangesz partjára. A jóságot kutattam Föld körüli utamon, így kerültem Indiába.

Hónapokkal korábban elhagytam Los Angeles-i otthonomat, és rozoga (gyakran lerobbanó) sárga motorkerékpáromon járom a világot. Ételt, pénzt nem hoztam magammal, szállást sem foglaltam – kizárólag mások jóságára hagyatkozhatok. Alapszabályként azt szögeztem le, hogy ételt és szállást elfogadok, de pénzt nem. Nem adományra vágytam, hanem befogadásra. Valójában azt terveztem, új ismerőseim közül pénzzel támogatok majd néhányat, miután hazatértem. A végső célom az volt, hogy kapcsolatba lépjek a világgal, és a magam lehetőségei szerint másokat is segítsek kapcsolódni.

Idáig úgy jutottam, hogy elhajtottam New Yorkig, egy konténerhajóval átkeltem az Atlanti-óceánon, majd tovább motoroztam. Akadtak rázósabb napjaim, heteim, amikor senki sem akart segíteni.

Most pedig itt ültem a Gangesz partján, és olyan kimerült voltam, hogy még a saját nevemre is csak homályosan emlékeztem. Csak bámultam a vizet, a füstöt és a bennem kavargó világot.

Idős férfi sétált el mögöttem, megállt, és megkérdezte, mit csinálok. Nem tudtam, mit feleljek. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy segítséget kérjek és esetleg megint kudarcot valljak. – Fogalmam sincs – nyögtem ki.

– Egy nap maga is így végzi – mondta az öregember a körülöttünk égő halotti máglyákra célozva. – Élje meg a pillanatot, nehogy elveszítse.

Azzal tovább is állt. Hamar felszívódott a tömegben, de a szavai velem maradtak. Az ilyen pillanatok – mint a naplemente egy nebraskai farmon vagy a kávézás egy új baráttal Törökországban – örökre velem maradnak.

Felálltam. Indiát már nem fenyegető fenevadnak láttam, inkább apró lépések, végtelen történetek meg a zűrzavarban felbukkanó varázslatok kavalkádjának. Az a dolgom hát, hogy megéljem a pillanatot.

Továbbsétáltam a Gangesz partján, és hamarosan összeismerkedtem Dilippel, a fiatal révésszel, aki felajánlotta, hogy elvisz megmerítkezni. Dilip alacsony volt, és vékony, ám a karján nyomot hagytak a folyón töltött évek.

A görög mitológiában Kharón, a révész viszi át a halottak lelkét a Sztüx folyón a holtak birodalmába, ahol Hadész az úr. Ahogy a Gangesz zavaros vizén ringatózó csónakba szálltam, reméltem, hogy Dilip nem Hadészhez visz majd.

Mert a Gangesz vize bizony nem olyan, mint a kristálytiszta Comói-tóé. Bár ez a világ egyik legszentebb folyója, egyben a legkoszosabb is. Útközben állattetemeket láttam a vízben. Egy kutyát. Két tehenet. És néhány azonosíthatatlan tárgyat.

Azt mondják, aki a Gangeszban fürdik, annak megtisztul a lelke a fájdalomtól és a szenvedéstől. Miközben a sötét, sivár vízen siklott csónakunk, megkérdeztem Dilipet.

– Úszott már a Gangeszban?

– Persze – felelte, s láthatóan nem osztotta aggodalmamat. – Sokan úsznak. Én sem vagyok más.

Később megtudtam, hogy Dilip India egyik legalacsonyabb kasztjából való. Nem dalit volt, „érinthetetlen”, de a rangsor aljáról indult, és számára révésznek lenni felért egy királysággal.
 

Végül Dilip megállította a csónakot. Eljött az ideje, hogy megtisztuljunk és – reményeim szerint – megússzuk a tífuszfertőzést.

– Biztos benne, hogy ez bölcs dolog? – kérdeztem, és éreztem, hogy tagjaimat átjárja a félelem, miközben alsónadrágra vetkőztünk.

– Biztos – felelte Dilip. – Amikor a Gangeszban úszik, megtisztul a karmája. – Piros kendőt nyújtott át, hogy kössem a derekamra, majd pedig a víz felé fordult. – Ő Isten. Figyelje a rezgést, a gondolatokat, az állandó változást.

Elmondtunk egy imát, majd óvatosan a hideg folyóba léptem. Dilip gyorsan alámerült, és az arcára locsolta a vizet. Kicsit beljebb mentem, majd megkérdeztem: – Mindennap megfürdik?

Bólintott, én meg követtem. – És nem szokott megbetegedni? – tudakoltam.

Dilip megrázta a fejét.

– És iszik is a vízből?

– Igen – felelte, és ivott.

Nem messze tőlünk lagzit tartottak egy hajón. A nap már alacsonyan járt, és Dilip még mélyebbre ereszkedett. Körülnéztem, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha nem is a Földön lennék. Mintha azokba a görög mítoszokba csöppentem volna, amelyeket még az iskolában olvastam. A hősök, akik Kharón ladikján átkeltek a folyón – Héraklész, Orfeusz, Dionüszosz és Odüsszeusz –, mind megújulva, bölcsebben tértek vissza az élők világába. Ha nekik sikerült, nekem miért ne sikerülhetne?

A folyóban fürödtünk, amikor így szóltam Diliphez: – Los Angelesben keltem útra, a Hollywood feliratnál – ahol a kapitalizmus virágzik –, és most itt vagyok a Gangeszban, a hinduk szent helyén egy vadonatúj ismerőssel.

Dilip felegyenesedett, és elmosolyodott. – Igen, jó az Isten.

A révész megáldott a folyóban, hindi nyelven imádkozott, én elismételtem a szavait. Ima közben megfogtuk egymás kezét – két férfi a világ két távoli pontjáról, együtt álltunk a Gangeszban, és megtisztult a lelkünk.

Amikor kimentünk a partra, Dilip megkérdezte, nincs-e kedvem megszállni náluk éjszakára. Elmentünk a házba, ahol a feleségével, Dharminnal, valamint az ötéves Amrittal és a kétéves Asissal élt.

Vacsora közben Dilip elmesélte, hogy Amrit járt iskola-előkészítőbe egy darabig, de ki kellett venniük. – Túl sok pénzbe kerül – magyarázta Dilip. – És nincs mindig elég utas.

Nyugaton az oktatás nem kiváltság, úgy érezzük, jogunk van hozzá. Ám Indiában fizetni kell érte, azoknak is, akiknek alig van mit enniük.

Én magától értetődőnek vettem, hogy iskolába járok. Utáltam, de el nem tudtam képzelni, hogy ne tanuljak. Ott szerettem meg a történelmet. Ott pörgettem meg először a földgömböt és nézegettem rajta azokat a helyeket, ahová el akartam menni. Bár megbuktam kémiából és algebrából, de megtanultam, hogyan ismerkedjem meg idegenekkel és kössek barátságokat.

Amritra és Asisra néztem, és nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy nekik mindebben nem lesz részük. Az oktatás, legyen az hagyományos vagy újító szellemű, megváltoztatja az emberek életét.

A nap lemenőben volt, amikor sétára hívtam Dilipet és a fiait a folyópartra. Dilip a karjában hintáztatta Asist, elhalmozta szeretetével. Ez a szeretet tart minket életben az után is, hogy meghalunk. Miután örökre lehunyjuk a szemünket, a gyerekeink visznek minket tovább, a végtelenbe. Dilip elmagyarázta, hogy azt szeretné, ha a fiainak jobb élete lenne, mint neki.

– Tanítom őket – mondta, szemében az elszántság könnyei csillogtak.

– Maga tanítja őket?

– Igen. Éjjelente. Hazajövök, és aztán tanítom őket. A pénz mindenütt gond – mondta. – Kinek nem gond a pénz?
 

Elcsodálkoztam. Itt ez az ember, akinek szinte semmije sincs, és elfogadja a világot, amely dúskál a javakban. Egy ember, aki a kasztrendszerből kiemelkedve azért küzd, hogy a gyermekei magasabbra juthassanak. Akkor is elfogadja a sorsát, amikor harcol ellene.

– Mert ha jó vagyok, becsületes – mondja –, Isten segítséget küld.

Köszönetet mondtam Dilipnek a segítségéért, a kedvességéért, de főképp azért, hogy megmutatta, hogyan fogadjam el a pillanatot, amelyben élek. Talán az elfogadás és a küzdelem nem is áll ellentétben egymással. Talán elfogadhatom a saját világomat, ugyanakkor meg is kérdőjelezhetem. Megkérdőjelezhetem a kényelmet, a boldogságot. Mert ha nem tesszük fel a kérdéseket, könnyen önteltté válhatunk.

Úgy döntöttem, elmagyarázom Dilipnek utazásom másik célját is, az adományozást. – Az én szememben az oktatás nem csak azt jelenti, hogy az iskolában megtanulunk sok mindent. Élni tanulunk meg. Álmodozni. Ezért, ha beleegyezik, támogatni szeretném a fiai tanulmányait tizennyolc éves korukig.

Dilip arcáról eltűnt a mosoly. – Tizennyolc éves? – dünnyögte. Attól tartottam, megbántódott.

– Nehéz felfogni – folytatta. Dilip előre-hátra ringatta magát, s közben a vizet nézte. Úgy éreztem, meg kell győznöm.

– Azt mondta, nem akarja, hogy a gyerekei azt csinálják, amit maga. Azt mondta, azért kedves, mert bármi megtörténhet, ha kedves valakihez. Nap mint nap azért fohászkodik Istenhez, hogy változtassa meg az életét. Most a gyerekei előtt megnyílik az út a műveltséghez.

Addig folytattam, amíg mosolyra húzódó szája és a szemét megtöltő könny elárulta, hogy felfogta, mit mondok. A szemembe nézett, és nevetni kezdett. – Maga segít a gyerekeimnek? Gondoskodik a jövőjükről, a tanulásukról? De boldog vagyok! Elmondom a feleségemnek, ő is boldog lesz... nagyon boldog.

Dilip izgalma ragadósnak bizonyult. Jobban tudta, mint én, hogy mit jelent az ajánlat, mert ez az adomány nem csak egy embernek szólt. Mint a közösséget tápláló energia, mint a zene, amelyen sokan osztozhatnak. Ahogy Dilip megszakította a láncot, és révész lett, a fiai is megszakítják a láncot, és iskolába mennek. Ki tudja, hány fáklyát gyújt még meg ez a láng?

Megöleltem Dilipet és a fiait, s arra kértem Amritot, minden évben írja meg egy képeslapon, hogyan boldogulnak az iskolában. Így történt, hogy végül olyasmit adományoztam, amit mindig is utáltam és amiért örökre hálás leszek: a tanulást.

Vote it up
200
Tetszett?Szavazzon rá!