A kétszer született kislány

Azt hitték, hogy Elin súlyos fogyatékossággal jött a világra. Nevelőszülei szeretetétől azonban minden megváltozott

Kapcsolódó cikkek

Svédország északi részén, Piteå városában találkozunk egy szállodában, ahol egy nevelőszülők számára rendezett találkozón veszek részt. Idén vagy száz család – nevelő-, örökbe fogadó szülő és gyermeke – érkezett a Balti-tenger partján fekvő kedves kis központba, hogy tapasztalatot cseréljen egymással és előadásokat hallgasson.

Viselkedéskutatóként értelmi fogyatékos szülőkkel felcseperedő gyermekekkel foglalkozom. Előadásomon a saját gyermekkoromról fogok beszélni, amelyet értelmi fogyatékos édesanyámmal töltöttem. Szeretnék ezen a rendezvényen olyan emberekkel találkozni, akikben megvolt a bátorság ahhoz, hogy kapcsolatot alakítsanak ki az emiatt érzelmileg sérült gyerekekkel. Olyanokkal, amilyen valaha én is voltam. Szeretnék megismerni embereket, akik második esélyt nyújtanak a gyerekeknek. Van egy saját fiam és egy lányom, de az örökbefogadáshoz sosem éreztem magamban bátorságot. Az ilyesmihez hatalmas szívre és lelkierőre van szükség, hogy az ember képes legyen megbirkózni azzal a fájdalommal és szenvedéssel, amelyet ezek a gyerekek átéltek.

A konferencia első napján a hotel előcsarnokában meglátok egy nyolcévesforma kislányt. Boldogan szökdécsel, ragyogó arca körül csak úgy röpködnek hosszú, szőke fürtjei. Egyik kezével a mellette lépdelő asszony kezét fogja, a másikban hatalmas fürdőlepedőt szorongat. Anya és lánya: ugyanaz a göndör haj, ugyanazok a gesztusok. Messziről is látszik az az erős kötelék, amely összefűzi őket. Nyilván nem a rendezvény miatt érkeztek, gondolom magamban, bizonyára csak itt nyaralnak.

A kislány hirtelen megtorpan, amint rám pillant. Pontosabban nem is rám, hanem az én rózsaszínű, apró virágokkal meg egyéb izgalmas mintákkal díszített cipőmre.

– Jaj, néni, de gyönyörű a cipőd! Én is szeretnék ilyet! – kiáltja a kislány, és bátran elindul felém. – Téged hogy hívnak? Én Elin vagyok. Pezsgőfürdőzni megyünk az anyukámmal! – csicsergi egy szuszra.

Alig köszönhetek vissza, már indulnak is. Ám a csillogó tekintet és a vidám kis hang velem marad és elkísér, ahogy felliftezem a szobámba. Elin és a mamája nem megy ki a fejemből. Honnan érkeztek és mit keresnek a fürdőhotelben?

Később, amikor újra belebújok a rózsaszín cipőbe, hogy elinduljak vacsorázni, megint eszembe jut Elin vidám hangja. Vajon lesz-e még alkalmam találkozni vele?

Ahogy kilépek a liftből az étterem emeletén, megpillantom a szőke fürtöket meg a kék szempárt. Elin arca felragyog: – Szia, szép cipős néni! Szeretnél ideülni hozzánk? – harsogja, és sietve áthúz egy széket a szomszéd asztaltól a sajátja mellé.

Izgatottan várom, hogy miként került hozzájuk és hogyan vált családtaggá Elin

Így ismerkedem meg Elinnel és a családjával: anyukájával, Marie-val, apukájával, Jonasszal, és tizenkét esztendős bátyjával, Oscarral. Vacsora alatt Elin végig csacsog. – Hol vetted a cipődet? Nagyon drága volt?

A kislány megállás nélkül faggat és mesél. Elárulja nekem, hogy most lesz kilencéves, imádja a lovakat, a kutyákat és a cicákat, klarinétozni tanul, ami pedig a táncot illeti, nos, abban verhetetlen.

Tudni szeretné, van-e gyerekem. Erre elmesélem neki, hogy a lányom, Jonna maga is borzasztóan szereti a lovakat, amitől Elin rettentő izgatott lesz. Marie olykor figyelmezteti, hogy egyen is, mert kihűl a vacsorája.

Kilenc felé jár, amikor Jonas szól Elinnek, hogy ideje ágyba bújni. Oscar jó éjt kíván a felnőtteknek, de Elin még maradni szeretne egy kicsit, hogy beszélgethessen a „nénivel”.

– Elin, őt Lisbethnek hívják – szól rá szelíden Marie.

– Jól van, akkor szeretnék még maradni és beszélgetni Lisbethtel!

– Figyelj, Elin, holnap is láthatjuk még egymást – javaslom. – Itt leszek egész hétvégén.

Elin elhallgat, a tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. – Ígérd meg, hogy holnap is velünk vacsorázol… és velünk is reggelizel! Ígérd meg!

Nevetek, és megfogadom, hogy csatlakozom majd hozzájuk, csak most gyorsan menjen aludni, nehogy holnap fáradt legyen.

Elindulnak az apjával, Elin hangját lassan elnyeli a felvonó. A csend hirtelen hatalmasnak tűnik az asztal körül. Egymásra nézünk Marie-vel.

– Szervusz – mondjuk egyszerre, és nevetni kezdünk. Marie megkérdi, nem iszunk-e meg egy pohár bort, én pedig örömmel fogadom a javaslatát. Átsétálunk a szálloda társalgójába, hogy elbeszélgessünk róla, mit is jelent nevelőszülőnek lenni.

Jutott neki a szeretetből
– Elmeséljem, hogy került hozzánk Elin?

– Elin? – kérdem megrökönyödve.

– Azt hittem, Oscar az, akit befogadtatok.

Meg voltam róla győződve, hogy Oscar, a csendes fiúcska az, aki nem vér szerinti gyermeke a házaspárnak. Ez volt az egyetlen logikus következtetés azok alapján, amit a velük elköltött vacsora alatt láttam. Nem mintha előfeltételezéseim lennének azzal kapcsolatban, milyen is egy befogadott gyerek viselkedése. Csak hát Elin annyira öntudatosnak és magabiztosnak tűnt! Látszott, hogy biztos tudatában van a szeretetnek, amely körülveszi. Nem beszélve a Marie-vel való hasonlóságról: ugyanazok a szőke fürtök, egyforma gesztusok, még a farmernadrág is ugyanolyan. A vak is láthatja, milyen közel állnak egymáshoz.

Döbbent arcom láttán Marie kacagni kezd. Aztán mélyen a szemembe néz, és megkérdi, miért gondoltam, hogy Elin az édesgyermeke. – Az volt az érzésem, hogy Elin a te véred, akit a pocakodban hordtál.

– Hát, ha nem is a pocakomban – nevet Marie –, de a pocakomon rengeteget hordoztam!

Megkérem, mesélje el, hogyan történt. Kényelmesen elhelyezkedem a székemen, kezem ügyében a pohár borral, és izgatottan várom, hogy megtudjam, miként került a kislány Marie-hez, Jonashoz és Oscarhoz. Nem sejtem még, milyen szívszorító történetet fogok hallani.

– Elin édesanyja Észak-Svédországban él, értelmi fogyatékos. Öt gyermeke közül Elin a legfiatalabb. Amikor megszületett, kiderült, hogy a nő képtelen ellátni egy gyermeket is, nemhogy ötöt, ezért Elin hét hónapos korában az öt testvért állami gondozásba vették – meséli Marie. – A nagyobbaknak találtak otthont, de Elin bonyolultabb eset volt. 1997 tavaszán felhívtak a szociális jóléti hivataltól. Szerepeltem a nyilvántartásukban, mert korábban már befogadtunk rövid időre egy kisfiút, aki ideiglenesen gyermekvédelmi státuszba került. A saját apja jelentett rá halálos veszélyt – magyarázza Marie, és pohara mélyére bámul.

Elin tiszta erőből sírni kezdett. Képtelen voltam rájönni, mi baja

– Gondolom, a szociális hivatal ezek után alkalmas nevelőszülőként vett jegyzékbe benneteket…

– Valószínűleg – bólint Marie. – Behívtak minket az irodába, ahol két szociális munkás leültetett egy asztal mellé, és elmondta, bekerült hozzájuk egy hét hónapos kislány, akinek otthonra van szüksége. Egymásra néztünk Jonasszal, és elképzeltük, milyen csodálatos volna, ha újra gondoskodhatnánk egy kisbabáról. Ahogy azonban Elinről beszéltek, volt valami a szociális munkások viselkedésében, amitől rossz érzésem támadt. Mintha titkolnának előlünk valamit. Nem igazán tudtam figyelni arra, amit mondanak. Egyfolytában arra gondoltam, mivé alakulhatnak az ilyen helyzetek… mint a legutóbb is, amikor titkolnunk kellett a lakcímünket, hogy az agresszív és veszélyes apa rá ne találjon a gyermekére. Nem voltam benne biztos, hogy újra végig szeretnék, végig tudnék élni egy ilyen kemény időszakot.

– A férjem ekkor oldalba bökött – folytatja Marie –, mire én visszatereltem elkalandozott gondolataimat. Elnézést kértem, és kimondtam, amit gondolok: „Úgy érzem, van még valami, amit tudnunk kellene. Valami, amit nem mondanak el.” Az irodában hirtelen csend lett. Végül beszélni kezdtek, és kiderült, attól tartanak, hogy Elin súlyos értelmi fogyatékossággal született. Valószínűleg nem lát és nem hall. Nem gügyög, nem néz az ember szemébe, nem tud ülni, egyszóval „olyan, mint egy növény”, mondták. „Nem tudjuk, hogy mindez veleszületett vagy szerzett rendellenesség.”

– Csönd telepedett a helyiségre, jó darabig senki sem szólt. Rá sem mertem nézni Jonasra. Az első gondolatom az volt, képesek lennénk-e gondoskodni egyáltalán egy ilyen gyermekről. Mit szólna Oscar, hogy minden időmet a kisbabával töltöm? A fiunk ekkor még ötéves sem volt.

– Amikor végül rápillantottam Jonasra, tudtam, hogy meghoztuk a döntést. Mindketten éreztük, hogy jut elég a szeretetünkből. Azt mondtam: „Rendben, meg fogjuk oldani!” Egyetértése jeléül Jonas bólintott, és én abban a pillanatban úgy éreztem, bármilyen akadályt képesek vagyunk legyőzni.

Mindketten kortyolunk egyet a borunkból. Azt hiszem, értem, miért érezte úgy Marie, hogy meg tudnak birkózni a feladattal. Csupán egyetlen estét töltöttem velük, de látszott, hogy a kapcsolatuk rendkívül erős és harmonikus. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon szeretik és semmiben sem korlátozzák egymást.

Bátorítón bólintok Marie felé, jelezve, hogy várom a folytatást.

– Elin akkor egy sürgősségi otthonban lakott, és mi még azon a héten meglátogathattuk. Rettentő ideges voltam, hogy miként fogok érezni és viselkedni a baba láttán. Még azt sem tudtam, látszik-e rajta egyáltalán a fogyatékossága.

– Jól emlékszem az első találkozásra. Hogy milyen volt a kezemben tartani vékonyka, merev kis testét. Mintha nem lettek volna ízületei. Olyan volt, mint egy apró fadarab.

A tekintete élettelen, nem is tekintet igazán, a szemében nem láttam mást, csak ürességet. Rémítő volt ekkora űrt látni egy kisbaba arcán.

– Nemsokára elérkezett a nap, amikor hazahozhattuk. Kilenc hónapos volt. Június harmadik hetében jártunk, egy héttel a Szent Iván-éjt megelőző gyönyörű napok egyikén.

A szél kissé hűvös volt, de a nap melegen sütött. Kiemeltem Elint a babakocsiból, megsimogattam lágy haját, és beszélni kezdtem hozzá. Elmondtam neki, hogy ezentúl velünk fog élni, s hogy berendeztünk neki egy szobát a felső szinten. Szép világos színekkel festettük ki, és vettünk neki egy új ágyikót… Semmi reakció. Csak bámult tovább a semmibe.

– Akkor elbizonytalanodtam egy picit – mondja Marie. – Meg tudjuk csinálni, nyugtatgattam magam. Csak érezze magát biztonságban nálunk, akkor minden rendben lesz.

Ahogy ezeket a szavakat kiejti, látom a szilárd elhatározást Marie mosolya mögött.

– Oscar türelmetlenül várta a babát. Az óvodában mindenkinek elújságolta, hogy kishúga lesz. A többi gyerek csúfolta, hogy hazudós, mert a mamájának nem is volt nagy a pocakja. Oscar felvilágosította őket, hogy az embernek nagy has nélkül is lehet kistestvére.

Magamon tartottam, míg csak fel nem töltődött szeretettel. Ekkor született meg újra

– Amikor hazajöttünk, rohant hozzánk, hogy végre találkozhasson a húgával. Sokáig nézegette Elin arcát, majd így szólt: „Nagyon aranyos!”, azzal homlokon puszilta a babát. Rögtön egymásra találtak. Elin ennek persze semmi jelét nem adta, még annak sem, hogy egyáltalán látná Oscart, de a fiunk szeretete mindannyiunk szívét átmelengette.

– Az első hetek gondtalanul, boldogan teltek, akár egy nászút. Elin rendesen evett és aludt, sosem sírt… sőt, semmilyen hangot nem adott ki. Egyszerűen csak ott volt. Úgy éreztem, hogy menni fog minden, rendbe jönnek a dolgok, hiszen keményebb feladatoknak is meg tudtunk már felelni.

– Miután ezt így szépen elrendeztem magamban, egyszerre minden a feje tetejére állt. Éppen egy hónapja volt nálunk Elin, amikor a rettenet bekövetkezett. Jonas elment dolgozni, és bevitte Oscart az óvodába. Én feltettem a kávét, és elindultam a teraszra, hogy elolvassam az újságot a napon. Ekkor Elin hirtelen sikítani kezdett. Nem sírni, szabályosan sikítani: hangosan, velőt rázón.

– Azt hittem, megcsípte egy darázs, vagy valami ilyesmi történt. Rohantam a szobájába, felkaptam, de képtelen voltam kideríteni, mi baja.

Testközel
– Mindenféle módszerrel próbáltam vigasztalni – meséli Marie –, semmi nem segített. Egyre hangosabban sikítozott. Fülsiketítő volt. Négy órán keresztül ordított, megállás nélkül, majd álomba zuhant a kimerültségtől a mellkasomon. Ám nem telt bele sok idő, felébredt, és ismét rákezdett. Szívszaggató visítását visszhangozták a falak. Végül hányt is. Megpróbáltam megetetni, álomba ringatni, énekeltem neki, lefeküdtem mellé csukott szemmel, fel-alá tologattam az utcán a babakocsiban, de semmi sem vált be.

– Nem maradhattunk sokat odakint, mert a szomszédok úgy néztek rám, mintha kínoznám a gyereket. Bezárkóztam a házunkba. Amikor Jonas és Oscar délután megérkeztek, a sírás határán álltam. Oscar átvette tőlem a kicsit, de neki sem sikerült lecsitítania. Elin egész éjjel sírt, egyikünk sem aludt. Másnap reggel felhívtam a gyermekorvosi rendelőt, és időpontot kértem. „Fájdalmai vannak? – kérdezték. – Érte bármilyen trauma?”

Marie nagyot sóhajt. Együttérzésem jeleként sűrűn bólogatok, és közben próbálom elképzelni, hogy a baba, akiről Marie mesél, ugyanaz az eleven, csupa vidámság Elin, mint akivel az imént találkoztam.

– Másnap kijött a védőnőnk, de ő sem tudta eldönteni, mi lehet a baj, ezért azt találtuk ki, hogy lecseréljük a cumiját. Nem használt. Három napon át tartó, szüntelen sírás és sikítozás után felhívtam a gyermekkórházat, és segítséget kértem, mert már komolyan attól tartottam, hogy belehal a sírásba.

– A telefonközpontos közölte velem, hogy a csecsemők bizony szoktak sírni – mondja Marie keserű arccal. – Mintha én nem tudtam volna! De nem adtam fel, amíg nem kapcsolt egy orvost. Bementem Elin szobájába a telefonnal együtt, hogy az orvos is hallhassa a sikítást. Ez a hang képes lett volna feltámasztani a holtat is. A doktornő azt mondta, máris indul hozzánk. „A babák nem sikítanak így, csak ha fájdalmaik vannak”, jelentette ki, miután megérkezett és megvizsgálta Elint. Két hétre befeküdtünk a kórházba, de az orvosok alapos kivizsgálás után sem tudták megállapítani, mi baja lehet. Valóságos roncs voltam addigra.

Csak bólogatni tudok Marie szavai hallatán. Az én gyerekeim keveset sírtak, de ha mégis, akkor szörnyű anyának éreztem magam, hogy nem tudtam azonnal megnyugtatni őket. Napokon át vigasztalni egy üvöltő csecsemőt… elviselhetetlenül nehéz, emberpróbáló feladat lehetett.

– Végül nem tudtam tartani magam tovább – meséli Marie. – Úgy éreztem, hasznavehetetlen, alkalmatlan vagyok. Felhívtam a férjemet a munkahelyén, és megmondtam neki, hogy feladom. „Azt hiszem, mégsem vagyok képes ellátni egy súlyosan fogyatékos gyermeket, Jonas. Vissza kell adnunk Elint. Már három hete, hogy megállás nélkül ordít.”

– És akkor az én szerető férjem a következőt javasolta: „Marie, próbálj megnyugodni egy kicsit!” Ha nem a munkahelyén lett volna, nyomban nekiesek és megölöm. Hogy én? Én próbáljak megnyugodni? Minden erőm elhagyott. Árnyéka voltam önmagamnak. „Vagy adnak neki valamit – jelentettem ki –, vagy feladom. Nem hiszem, hogy Elin jól érezné magát velünk, Jonas.” „Miért nem őt kérdezed meg erről?” – vetette fel a férjem. „Megkérdezni? Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem lát és nem hall. Hogy értessem meg vele magam?”

– Jonas egy pillanatra elnémult, majd így szólt: „Tedd, amit mondok. Menj és vedd az öledbe! Magyarázd el neki, hogy segíteni akarsz, de ehhez meg kell értetnie veled, mi a baja. Ő tudja. Próbáld meg, kérlek!”

Marie ajkán mosoly jelenik meg. – Megtettem, amire Jonas kért. A karomba vettem Elint, és leültem vele a kedvenc fotelomba. Belenéztem abba az üres szempárba, és így szóltam: „Elin, meg kell mondanod, mi fáj! Segíteni akarok neked, kicsi Elin, de fogalmam sincs, mit tehetnék érted. Próbálj megérteni, kérlek!” Ekkor történt valami. Olyan volt, mintha egyenesen az agyamba érkeznének a válaszai. Rámeredtem: „Biztosan ezt akarod? Tényleg ez az, amit szeretnél?” – kérdeztem tőle hangosan, aztán körülnéztem a helyiségben, attól tartva, hogy valaki lát bennünket, és egész biztosan azt gondolja, hogy elgurult a gyógyszerem. Egy értelmi fogyatékos babához beszéltem, aki vak és siket.

– Akárhogy is, tisztán hallottam Elin válaszát, és megtettem, amire kért. Félmeztelenre vetkőztem, és róla is levettem a ruhát, csak a pelenkát hagytam rajta. Óvatosan magamhoz emeltem, és meztelen mellemre tettem kicsiny testét. Mintha megérkezett volna a földre, landolt volna az aprócska űrhajó, hirtelen csend lett. Még mindig merev volt, mint egy fadarab, de abbahagyta a sírást. Sétálni kezdtem vele.

– Róttam vele a kórház folyosóit, kigombolt blúzzal, nap nap után. Meztelen bőrünk állandóan összeért. Amikor letettem, hogy bepelenkázzam, azonnal sírni kezdett, de ahogy újra magamhoz öleltem, elcsendesült. Éjszaka a mellkasomon aludt.

– Csuda izmos lett a karom. Elin meg, mintha kicserélték volna a sírással töltött hetek után. Persze továbbra is magamon kellett tartanom. Egy hónap után felengedett a teste,

a tekintete azonban még mindig kifejezéstelen volt. Telt-múlt az idő, és Elin úgy csüngött rajtam, mint egy kengurubébi. Aprócska volt, inkább hasonlított egy féléves babára, mint kilenc hónaposra. A fejecskéje folyton ugyanúgy, kissé jobbra döntve, felfelé fordulva pihent a két mellem közt. Hogy miért mindig így, azt később értettem meg, amikor megtudtam a történetét.

– Egy nap aztán, körülbelül három hónap múlva, megmozdította a kis fejét, és elkezdte forgatni. Körülnézett. A tekintete már nem tűnt olyan üresnek. Reménykedni, hinni kezdtünk abban, hogy Elin megtalálja a visszautat az élethez.

Életében először rám mosolygott, és a szívem csordultig telt boldogsággal

Amikor Jonas és Marie rájött, hogy Elinnek állandó testközelségre van szüksége, megállapodtak abban, hogy Marie otthon marad, és állandóan magán tartja a kislányt. Elinnek szüksége volt rá, hogy összekapcsolódhasson valakivel. Egyvalakivel. Ez adott neki biztonságérzetet.

– Rengeteget voltam egyedül Elinnel ezekben a hónapokban. Mintha még meg sem született volna. Mivel a nyitott blúzom alatt hordtam, nemigen mehettem ki a házból.

– Négy hónapja hordtam már a testemen, amikor egyik nap letettem a pelenkázóasztalra, hogy tisztába tegyem. Mint mindig, most is mókáztam vele, és belefújtam a pocakjába, hogy vicces hangot adjon ki. Vagy százszor csináltam már ezt korábban, de ezúttal – életében először – rám mosolygott, majd gyöngyöző-gurgulázó kacagásban tört ki. Azt hittem, menten összeesem a rám törő boldogságtól.

– Felkaptam Elint, és szaladtam a telefonért, hogy felhívjam Jonast. „Elin visszajött, Jonas! – mondtam levegőt kapkodva, amikor végre felvette. – Elin megtalálta az utat az élethez!” Aztán csak zokogtam és zokogtam.

Az élet szeretete
Marie csillogó tekintettel folytatja Elin történetét.

– Ettől kezdve minden megváltozott. Már nem kellett éjjel-nappal a testemre tennem. Feltöltődött. Készen állt az életre, és sietett megismerni. De hisz magad is láthattad az előbb! Valaha azt hittük erről a csupa vidámság, csupa energia, csupa mondanivaló lánykáról, aki egy hónap múlva tölti be a kilencedik életévét, hogy sosem lesz képes meglátni, megismerni és élvezni az életet.

Ülök a kényelmes fotelban, és a könnyeimmel küszködöm. Marie azt mondja, szeretné még elmesélni nekem, mi mindenen ment keresztül Elin, mielőtt hozzájuk került. Neki ugyanis annak idején fontos volt, hogy kiderítse a történetét.

– Tudnom kellett, mert azt akartam, hogy ha egy nap Elin rákérdez, válaszolhassak neki. Azt hiszem, lényeges dolog, honnan jövünk, mi történt velünk – magyarázza Marie. – Elinnek tudnia kell ezt, hogy egy nap felnőtté, teljes emberré válhasson.

– Az első hónapok meghatározók egy gyermek életében – teszi hozzá Marie. – Elin két mentálisan sérült szülő ötödik gyermeke. Saját lelkierejének köszönhetően maradt életben, mert nem adta fel, akkor sem, amikor hajszálon függött az élete, több ízben is.

Ezen a ponton egy kissé elbizonytalanodom, hallani akarom-e egyáltalán, meg tudok-e birkózni Elin történetével, de rögtön rádöbbenek, hogy ha a kis Elin képes volt mindezt végigcsinálni, akkor nekem is meg kell tudnom emészteni.

– A szociális munkások nem tudták, hogy az anya várandós az ötödik gyermekkel – folytatja Marie. – Talán maga az anya sem volt tudatában annak, hogy babát vár. Aztán egyszer csak ott volt, megszületett egy kislány, és elnevezték Elinnek. A szociális intézmények éveken át próbálták elérni, hogy a család végre elfogadja a segítségüket, de a szülők csupán ideig-óráig mutattak hajlandóságot az együttműködésre. Világos volt, hogy csak úgy-ahogy képesek ellátni a gyerekeket, de a szociális munkások jogilag semmire sem kényszeríthették őket.

– Elin napokig ugyanabban a szennyes pelenkában feküdt, nem akadt, aki tisztába tegye. Amikor bekerült a sürgősségi intézménybe, hatalmas fekélyek voltak a popsiján. Kiderült, hogy az anya csak berakott négy-öt cumisüveg tápszert a kiságyba, gondolván, hogy a baba majd megeteti magát. Elin az élete első hét hónapjában jóformán egyszer sem hagyta el a kiságyat.

Marie arca felragyog. – De Elin szerette az életet. Feküdt a kiságyban, és ránk várt! Szóval nem, Lisbeth – mondja Marie meleg mosollyal –, én nem a szívem alatt hordtam Elint, de a szívemen tartottam mindaddig, míg fel nem töltekezett érintéssel, melegséggel és szeretettel. Ez volt az ő második születése.
 

Elin továbbra is jól van, sikerrel fejezte be a gimnáziumot. Hamarosan jelentkezik egy svédországi egyetemre, hogy szociális munkás lehessen és gyerekeken segíthessen.