A könyvtár nagyasszonya

Az elegáns nő sehogy sem illett a poros könyvkupacok közé. De a kötet, amelyet a kezembe adott, elindított az utamon

Kapcsolódó cikkek

Tízéves voltam, amikor a könyvtárból kikölcsönöztem egy könyvet, amelynek a címében szerepelt a szerető szó. Igaz, a címlapján Hamupipőke hintójára emlékeztető aranyozott kocsi pompázott, s a küllőkön szikrák villogtak.

A mamám nem szúrta ki a könyvet a többi húsz között, csak akkor tűnt fel neki, amikor olvasni kezdtem. Elvette a regényt, és visszamentünk a könyvtárba. Rém kínosan éreztem magam, amikor anyám elmagyarázta, hogy más olvasnivalóra van szükségem, mint, ööö – megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét –, amit visszavittünk.

A könyvtárosnő nem hasonlított a kolléganőire. A magas, vékony asszony keskeny arcából hátrafésülte rövid, gesztenyebarna haját. Nagy, zöld szeme volt. Arisztokratikus orrán (elég volt egy pillantás, hogy előkelő ősöket gyanítson az ember) nem ült szemüveg, ám a nyakában, fonott aranyláncon negyeddolláros nagyságú vékony keretes nagyítólencse lógott.

Elegáns mutatóujját a magasba emelve rám nézett, elmosolyodott, kijött a pultja mögül, és intett, hogy kövessem. Kikerültük a jókora, zöld képernyővédős számítógép-monitorokat, végigmentünk a csempés folyosón a szőnyeggel borított részlegig, ahol a felnőtteknek szóló szépirodalmat tárolták. A könyvtárosnő egyszerű mályvaszínű pantallót és bő, virágos blúzt viselt, s olyan kecsesen lépdelt, hogy szerepelhetett volna egy Fred Astaire-musicalben.

Elmentünk az S betűs szerzők soráig, ahol a nő – körmével szép fehér fogsorát kocogtatva – megállt. – Tessék – mondta. A külseje alapján azt hitte volna az ember, hogy szabályos brit akcentussal beszél majd. Ám inkább bársonyos, határozottan déli kiejtése volt, egyenesen a gyapotövezetből. – Enyém a vár, Dodie Smith könyve. Ő írta a 101 kiskutyát is.

De hát én már kinőttem a kutyatörténetekből, amelyekben az ördögi Szörnyella de Frász gonoszkodik, gondoltam. – Teljesen más, mint a 101 kiskutya – tette hozzá, látva csalódottságomat.

Hinni akartam neki, de gyanakodtam. Már a cím is rémes volt. Enyém a vár? Csak nem ostoba kölykök lökdösődnek benne a dombtetőn?

Hazavittem a könyvet, befészkeltem magam az ablakmélyedésbe, és olvasni kezdtem. „A konyhai mosogatóban ülve írok. Mármint a szárítópulton ülök, amelyet a teababával béleltem ki, és a lábam lóg a mosogatóba. Nem mondanám, hogy kényelmes, és a mosogatószappan is büdös, de ez a konyha egyetlen pontja, ahol még van fény. Különben is rájöttem, hogy inspirál, ha olyan helyre ülök, ahol még nem tanyáztam – a legjobb versemet a tyúkól tetején alkottam. Bár az se valami jó vers. Valójában olyan rossz verseket írok, hogy úgy döntöttem, felhagyok a poézissel.”

Levett a lábamról. Nálunk is volt tyúkól. Író akartam lenni. Szerettem új helyeken írni, és nem tudtam, érdemes-e a költészettel bajlódnom.
 

Soha nem mondtam el a könyvtárosnőnek, mennyit jelentett nekem ez a könyv. Hogy szárnyakat adott írói ambícióimnak, és ezután magammal vittem a naplómat az erdőbe, és egy tiszta vizű patak partján álló fa ágán ülve róttam a sorokat.

Két éve, karácsonykor elindultunk, hogy a kislányom és én együtt ebédeljünk anyámmal egy ósdi teázóban, régi lakhelyem főterén. Az ilyen utakra nemigen viszem magammal a lányomat, ha én vezetek, mert valakinek szórakoztatnia kell őt, ha nem alszik. Miután két órát araszoltunk a csúcsforgalomban, a lányom fölébredt. Kissé ideges lettem.

A teázóban próbáltam lehiggadni és a forró kávéscsészével melengettem a kezem, amikor megláttam a nőt. A gesztenyebarna hajú könyvtárosnőt, aki megváltoztatta az életemet. Tizenhat év telt el azóta, s most egy pillanatra megállt az idő. Szeme körül megszaporodtak a ráncok, és ahogy elindult a fényezett parkettán az angol csipkével borított asztal felé, kissé talán lassabban mozgott.

Még mindig gyönyörű volt, mert az a kifinomult kellem jellemezte, amelyet nem befolyásol sem a kor, sem a szimmetria vagy a divat. Nagyot nyeltem, amikor megláttam, hogy a nyakában, fonott aranyláncon vékony nagyítólencse lóg.

A teáscsészém megkoccant az alátéten, amikor felálltam. Elindultam a nő felé, esetlenül, mint egy nyakigláb kamasz, és ömleni kezdett belőlem a szó: – Ön a könyvtárban dolgozik. Egyszer a kezembe adta az Enyém a várat. Belőlem író lett. Még mindig az a kedvenc könyvem.
 

A nő megállt, és kedvesen mosolygott. Aztán megérintette gesztenyebarna haját. Rájöttem, hogy nem érti, amit mondok, mert alighanem időskori elbutulástól szenved. Égő arccal léptem hátrébb. Egy nő, aki hasonlított rá, valószínűleg a húga, a könyökénél fogva gyengéden elvezette.

Követtem a tekintetemmel, a léptei még mindig könnyedek voltak, mint az emlékeimben, és arra gondoltam, hány ember életére vagyunk hatással anélkül, hogy felfognánk a jelentőségét. Hiszen ez a nő egyszerűen kikölcsönzött nekem egy könyvet – amely egy életre magával ragadott.