A köznapi étkezések örömei

Elég bölcsek vagyunk-e ahhoz, hogy kellő becsben tartsuk az egyszerűt és a megszokottat?

Kapcsolódó cikkek

Szeretek főzni. Nincs kedvemre valóbb, mint díszebédet adni, s látni, hogy vendégeim jóízűen fogyasztják főztömet. Ezért mindig nagy lelkesedéssel várom a hetenként megtartott családi összejöveteleket, amikor megvendégelhetem hét fivéremet, nővéremet és családtagjaikat.

Az előkészítő műveletek hétfőn kezdődnek. Miután hét elején megtervezem a lakoma fogásait, kedden kimegyek a piacra körülnézni, kaphatók-e a friss nyersanyagok, majd annak megfelelően véglegesítem az ételsort. A következő két napon történik az olyan hozzávalók, mint a cápauszony, a tenger szárított gyümölcsei vagy a kagylók áztatása, illetve pácolása; a pénteket pedig arra szánom, hogy beszerezzem az elkészítésre váró minden további hozzávalót. S elérkezik a nagy nap, a szombat, amikor szép sorjában megfőnek-sülnek és a terített asztalra kerülnek az ételek. Noha soha nem fogy el valamennyi, az évek során szokásommá vált, hogy kilenc fogást tálalok fel.

Meg kell hagyni, hogy közel húsz főt vendégül látni nem csekély teljesítmény. Nekem mégsem esik nehezemre. Az ünnepi ebédek hasznosak, mondhatni nélkülözhetetlenek a lélek számára. Elképzelni sem tudom, hogy egy gyerek családi ünnepségek, ebédek, vacsorák nélkül nőjön fel. Igazán azonban az egyszerű otthoni, hétköznapi étkezések okoznak nekem szívbéli jó érzést. A mindennapos étkezés otthonunkban – életünk része. Szükséges. Természetes. Megszokott. Nemzedékről nemzedékre táplálja testünket, a növekedés elengedhetetlen előfeltétele.

Sok éve már annak, hogy elvetődtem egy városba szentbeszédet tartani, s úgy alakult, hogy egy gazdag családnál kaptam szállást. Megérkezésem napján vendéglátómnak egyéb elfoglaltsága akadt, ezért kettesben vacsoráztunk az édesanyjával. Egy irdatlan nagy ebédlőben ültünk az idős asszony és jómagam, az asztalon tizenhárom fogás, kiszolgálásunkra mögöttünk feszesen álló két háztartási alkalmazott. Az idős hölgy udvariaskodva végigbeszélte az egész étkezést, alig emelte szájához az evőpálcikákat. Én is keveset ettem. A vacsora nem tartott sokáig, a tálak egyike-másika némelyike érintetlen maradt. Nem tudom, mi lett azoknak az ennivalóknak a sorsa; de azt igen, hogy rettentően kellemetlen élményben volt részem.

Annak ürügyén, hogy megnézem a tengerparton a naplementét, vacsora után sűrű bocsánatkérések közepette kiosontam a sivár házból. A ház szögleténél egy bádogfödelű viskó húzódott meg. Odabent, egy alacsony asztal körül a család éppen vacsorához gyűlt össze. Az asztalon két kis edényke. No milyen boldog volt a család! Evés közben hangosan csevegtek, szembetűnő különbség mutatkozott közöttük és a magas falak mögött a magányos öreg hölgy között.

Ugyanilyen élénken él bennem egy buddhista kolostorban történtek emléke. A templom megtekintése után barátaimmal ott maradtunk a különféle főzelékekből, bambuszrügyből, miegymásból álló vegetáriánus ebédre. Miközben falatoztunk, összehasonlítottuk a fogásokat a másutt fogyasztott vegetárius harapnivalókkal, és felpanaszoltuk a feltálalt étkek minőségét. Azután felálltam az asztaltól, hogy megkeressem a fürdőszobát. Eltévedtem, és egy idős szerzetes szállásának ajtaja előtt találtam magam. A félhomályos, apró szobában törökülésben ült a szerzetes egy alacsony asztalka előtt. Az asztalon zöldborsóval teli kis csésze állt, meg egy tál szójasajt és kínai kel. A szerzetes komótosan eszegetett, teljes odaadással. Arcán olyan béke és áhítat ragyogott, hogy elszégyelltem magam. Abban a pillanatban belém hasított a felismerés.

Mostanában gyakran mondogatom a gyerekeimnek, hogy az ember valamennyi kívánsága olyan, akár egy virág. Azon kell igyekeznünk, hogy a lehető legtovább bimbózásban tartsuk. Ha a virág egyszer kinyílt, élvezi ugyan a dicsőséges mámor múlékony pillanatát, ám aztán megmásíthatatlanul bekövetkezik színének fakulása és a hervadás.

Egy egyszerű hétköznapi étel ugyanezen az alapon legyen érzéseink sava-borsa. Minden egyes fogás, sőt minden egyes hozzávaló állaga és íze annyira különböző, hogy szinte tudatosan érzékeljük, miként hatnak kölcsönösen egymásra szervezetünkkel, tudjuk, hogy épülésünkre vannak, létünk múlik rajtuk. Ezt a jóleső érzést szavakkal kifejezni nem lehet.

Hétköznapokon, amikor nem fogadunk vendégeket, étkezésünk rendesen egyszerű eledelekből áll, zöldségekből, halakból, amire soha rá nem ununk. És mi négyen – két gyerekem, a feleségem és én – élvezzük és megosztjuk egymással azt a fél órát, miközben sokat kacagunk. Ez a mi mindennapjaink mennyországa.

Vote it up
25
Tetszett?Szavazzon rá!