A kagyló érintése

A gyermeki kíváncsisággal egy életre szóló szenvedély vette kezdetét

Kapcsolódó cikkek

Bizonyára az a nap is ugyanúgy virradt fel, mint a többi azon az őszön. Arie bátyámmal a New Jersey állambeli Dover általános iskolájába tartottunk.

Tízéves voltam akkor. Négyéves korom óta vak lévén, a körülöttem lévő világ megismerése során a hangokra, szagokra, a tárgyak formájára és anyagára kellett hagyatkoznom. A nedves avar és a lehullott, túlérett vadalmák édeskés illatába autók kipufogófüstje keveredett. A visszaverődő hangokból meg tudtam állapítani a fák helyzetét, azt, hogy milyen gyorsan hajt egy kerékpáros, s hogy van-e valaki a közelemben.

Amikor bementem az osztályterembe, az első sorban, az ablak mellett ültem le, karnyújtásnyira Mrs. Colberg fából készült íróasztalától. Azon a napon Mrs. Colberg néhány kagylót hozott nekünk Florida nyugati partvidékéről, ahová gyakran elutazott. Mivel egészen közel ültem az ablakpárkányon elhelyezett kagylókhoz, kiváló lehetőségem adódott arra, hogy egy gyors „pillantást” vessek a tengeri kincsekre.

A kagylókat már Hollandiában megszerettem, ahol kisgyerekkoromat töltöttem. Sikeres napnak az számított, ha a tengerparton jókora mennyiségű szívkagylót, ugrókagylót és hüvelykagylót tudtunk gyűjteni. A szívkagylók héját a sugarasan futó bordák túllógó végei élesen csipkés szegélyűvé teszik, ellentétben az egyszerűbb kagylókkal, melyeknek héján az egyenetlen bordák a sima peremmel párhuzamosan futnak. De mik voltak ezek a meszes teremtmények a pazar floridai kagylókhoz képest!

Mrs. Colberg kincsei olyan érzetet keltettek bennem, mintha a legbonyolultabb részleteket is alaposan kidolgozó szobrász keze nyomán jöttek volna létre. A floridai szívkagylókon a bordák élesebbek, markánsabbak voltak, s még egymást tetőcserépszerűen fedő, apró pikkelyek is díszítették őket. A héjak belseje minden képzeletemet felülmúlta – sose hittem, hogy ennyire tükörsima tapintású lehet; ujjam úgy siklott a belső felületükön, mintha üvegen húztam volna végig. A tengerparti gyűjteményben csigák is voltak, mégpedig a lehető legbizarrabb alakúak.

Hogyan is írhatnánk le például a kürtcsiga házának különös formáját, melynek egyik végén apró dudorokkal teli, spirálisan felcsavarodó torony díszlik, a másikon meg egy hosszú nyúlvány található? S a csigaház belsejében miért vannak azok a sima, egyenlő távolságra lévő bordák, melyek a héj belsejében is folytatódtak, ahová az ujjam már nem fért be?

Osztálytársaim is kezdtek kagylókat és csigákat hozni hazulról, így aztán a kis kiállítás naponta gyarapodott. A Fülöp-szigetekről származó egyik csiga – mint később megtudtam, a Tectarius coronatus – háza szabályos kúp alakú volt, s egész felületét szoros spirálban felcsavarodó, éles, tükörsima gyöngyszemek borították. A porceláncsigák aztán végképp felülmúlták elképzeléseimet arról, mire képes a természet: házuk külseje olyan valószínűtlenül tükörsima volt, hogy először azt hittem, vastag réteg fénymázat kentek rá.

Mrs. Colberg mesélt nekünk a tengerpartokról, ahol ezek a természeti műremekek gyűjthetők. Álmodoztam ilyen egzotikus helyekről, s magam elé képzeltem, amint a tenger meleg hullámai maguk mögött hagyják a kagylóhéjakat és csigaházakat a fövenyen. Azon is tűnődtem, vajon miért olyan meszesek és egyszerűek a holland partokon talált héjak, s miért díszesek és tükörsimák a trópusiak.

Tanítónőm feladata lényegének tekintette, hogy ösztönözze a rácsodálkozást és az elmélyült gondolkodást

Negyedikes tanítónőm nemcsak a tapintás útján szerezhető szépérzékemet fejlesztette maradandó módon, hanem az ismeretlen iránti tartós érdeklődést is felkeltette bennem. Feladata lényegének tekintette, hogy megteremtse számomra a megfigyelés szabadságát, ösztönözze a rácsodálkozást és az elmélyült gondolkodást, valamint azt, hogy olyan légkört alakítson ki, amelyben helyük van az igazi tudományos kérdéseknek.

Így felébresztett kíváncsiságom többé nem ismert határokat. Saját gyűjteményt akartam, s meg szerettem volna ismerni azoknak az állatoknak a nevét és életmódját, amelyek ezeket a héjakat létrehozzák. Mrs. Colberg nekem adta néhány értékes példányát, s amikor egy másik osztállyal elmentek New Yorkban az Amerikai Természettudományi Múzeumba, egy csodálatosabbnál csodálatosabb kagylókkal és csigákkal teli dobozt hoztak nekem onnan.

Gyűjteményem első darabjait a következő évben szivarosdobozokban tartottam. Később faládákat szereztem a környék zöldségeseitől, s apám masszív tárolószekrényt épített, hogy gyűjteményemet és a könyveimet legyen hol tartanom.

Arie lelkesen nekilátott, hogy felolvasson nekem, a könyvtárak Braille-írással nyomtatott könyvei ugyanis messze alulmúlták igényeimet. Miközben olvasott, én átírtam a helyneveket, a tengerpartok jellemzését és az állatok életmódjára vonatkozó részeket. Arie ábrákat készített a feljegyzéseimhez, egymás után töltve meg az oldalakat tengeri hínárok, szivacsok, férgek, medúzák, kagylók, csigák, rákok és halak élethű, pontosan feliratozott Braille-átdolgozásával. Családom e rendkívüli áldozatkészségének köszönhetően a nyomtatásban meglévő anyag teljes gazdagságában hozzáférhetővé vált számomra.

Megszállottságom a kívülállók számára olyan lehetett, mint bármelyik kisfiú vágyálma, aki tűzoltó, híres sportoló vagy űrhajós akar lenni. Ez a vak fiú előbb-utóbb beletörődik majd sorsába, vélhették, és fogyatékosságának megfelelő életpályát választ. De semmi effélét nem mondtak; csakis őszinte bátorítást kaptam mindenkitől.

Az évek során elvégeztem az általános és középiskolát, majd sikerült bejutnom a Princeton Egyetemre. Hamarosan már a jövőmre kellett gondolnom. Feltett szándékom volt, hogy doktorátust szerzek biológiából és geológiából.

Először a Yale Egyetemet választottam, ahol éppen akkor kagylókkal kapcsolatos izgalmas kutatásokat folytattak a terület szakértői. Úgy intéztem, hogy a Connecticut állambeli New Havenbe utazhassak, biztos voltam ugyanis abban, hogy a Yale munkatársai csak akkor tudnak megfelelően megítélni, ha személyesen találkozom velük.

A legfontosabb beszélgetés Edgar Boell-lel, a biológiai tanszék doktorjelöltekkel foglalkozó vezetőjével zajlott le. Jóindulatú volt és atyáskodó, sugárzott róla a segítőkészség, de kételyeit sem rejtette véka alá.

– Hogyan tudna morfológiával foglalkozni? – kérdezte, az élő szervezetek alaktanának tudományára célozva. – Hogyan lenne képes lépést tartani az óriási mennyiségű szakirodalommal, ha semmit sem publikálnak Braille-írással?

Türelmesen előadtam neki princetoni tapasztalataimat, s régről eredő érdeklődésemet a csigák és kagylók iránt. Boell figyelmesen meghallgatott, de éreztem, hogy még mindig szkeptikus.

– Érdekli a puhatestű-gyűjtemény? – kérdezte. De még mennyire! Lementünk a Yale Peabody Múzeumának alagsorába, ahol Percy Morris muzeológus fogadott bennünket elég kimérten.

– Nézzük csak... – mondta Boell, s a kezembe nyomott egy csigát. – Meg tudná mondani, mi ez?

Kezem és agyam villámgyorsan dolgozott. A külső szegéllyel párhuzamos, egymástól távol futó bordák, nagy szájadék, lapos csúcs, a sima bordák visszafelé hajlók.

– Egy Harpa – válaszoltam óvatosan. – Minden bizonnyal Harpa major. – Eddig meg is volnánk!

– Hát ez? – kérdezi Boell, s egy újabb gyönyörű csigaház került a kezembe. Sima, lakkszerű, felület, bemélyedő varrat, keskeny szájadék.

– Szinte biztos vagyok benne, hogy egy Oliva sayana, a Floridában élő közönséges alak.

Szólni sem tudtak. Ezzel a kis teszttel akarták kideríteni, mennyire értek a puhatestűekhez. Most, hogy a vizsgán átmentem, Boell teljesen megváltozott. Lelkes hangon támogatásáról biztosított, s ösztöndíjjal felvettek a Yale-re.

Tisztában voltam azonban vele, hogy bármennyit tudok is a könyvekből, az állatok természetes környezetben való megfigyelését semmi sem helyettesítheti. A biológusnak a világot az élő szervezet szemszögéből kell vizsgálnia.

A következő években módom nyílt olyan helyekre eljutni, amikről Mrs. Colberg óráin csak álmodozhattam. S eközben szembekerültem a megzabolázatlan természet veszélyeivel is – mérges kígyókkal, csípős hangyákkal, mérges szömörcével, krokodilokkal, omladékos sziklafalakkal, szeszélyes hullámokkal, mély hasadékokkal.

Egy nyári napon, amikor feleségemmel, Edith-tel héjtörő rákok után kutattunk Guamon, a Pago-öböl korallzátonyos, sík részén simára koptatott köveket találtunk. Az egyik hatalmas kőlapot megbillentettem és a lábammal kitámasztottam, hogy óvatosan megvizsgálhassam az alját. A sziklalakó gyülekezet először a szokásosnak tűnt – szivacsok, férgek, kisebb csigák –, de ekkor megérintettem valami mást is. A sziklán mozdulatlanul tanyázott egy sima tapintású élőlény, mely ujjaim enyhe nyomásának is engedett. Halnak véltem, de nem voltak pikkelyei, s továbbra sem moccant meg.

Kőhal (Synanceia verrucosa)Kőhal? Csak nem ezzel a rejtekhelyén áldozatára leső, hírhedt mérgű ragadozóval hozott össze a sors? – villant át rajtam. Nagyot nyeltem. Néhány lépéssel odébb Edith is abbahagyta vizsgálódását, hogy megnézze, mit találtam. Amikor meglátta az állatot, visszahőkölve tudatta velem, hogy bizony ráhibáztam. Ha erőteljesebben húzom végig az állaton a kezemet, olyan mérget fecskendezett volna belém, amivel akár meg is ölhet, de mindenképpen pokoli fájdalmat okoz. Gyorsan, de óvatosan visszaengedtem a követ eredeti helyzetébe.

Minden megfigyelő hoz valami újat annak a tudománynak, amivel foglalkozik, s ez alól én sem vagyok kivétel. Mint a davisi Kalifornia Egyetem evolúcióval foglalkozó biológusa és paleontológusa arra a következtetésre jutottam, hogy egy-egy csigaház több, mint pusztán a spirális szerkezet gyönyörű megvalósulási formája. Ezek a remekművek nagyobb kérdések irányába mutatnak – a funkció és a szerkezet problematikájára.

Ma az asztalomon egy tálcában kagylóhéjak és csigaházak hevernek. Tudom, hogy még tartogatnak meglepetéseket, és olyan kérdéseket vetnek fel, melyeknek korábban a megfogalmazása is nehézséget jelentett volna számomra.

A sokféleség ámulatba ejtő: egy tenyér nagyságú turbáncsiga háza, szőrös kagylók, bajszos bárkakagyló s egy fésűkagyló finoman kidolgozott, pikkelyes bordái. A hideg vizekben élő kagylók többségének érdes tapintású, meszes héja van, ellentétben a trópusi vizek márványhoz hasonló, kemény kagylóhéjaival. Miért van ez így?

Negyven évvel ezelőtt ugyanezt kérdeztem. Megváltozott tőle egy iskolai napom: az öröm, amit a természeti tárgyak mindig is okoztak nekem, emésztő kíváncsisággá kristályosodott ki – és meghatározta életem további alakulását.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!