A kedvenc szerep

Másodjára sokkal szórakoztatóbb hintázni, csúszdázni és körhintázni

Kapcsolódó cikkek

Nagyapám bajszos volt, tweedöltönyt és arany óraláncot viselt. Nagy házban élt, ahol minden egész órában éktelen zajjá keveredett a kakukkos óra, a kis állóóra és a többi időmérő kongatása, csengése, zengése. Nem volt szabad szólnom hozzá, hacsak ő nem szólt énhozzám. Nagyapa túlságosan nagy ember volt, semhogy gyerekekkel beszélgessen.

Valahányszor hazaindultunk a nála tett látogatásból, kezét a fejemre rakta, és így szólt: – Jó fiú. – Aztán a kezembe nyomot fél koronát, nagy összeg volt az akkoriban. Olyannak látom most őt, amilyennek akkor látta saját magát: szigorúnak, mindenben illetékesnek, aki biztos az örök életben.

Én meglehetősen másfajta nagyapa vagyok. Egy este az ablakfülkében üldögéltünk a hároméves Leah-val, kifelé nézegettünk. Egy csillagra mutatott az égen.

– Nagyon messze vannak a csillagok? – kérdeztem.

– Nagyon – mondta. – Még Franciaországnál is messzebb. – Nemrég járt ott, Amanda nénikéjét látogatta meg.

Aztán kezdett bonyolulttá válni a dolog. – Nézd, nagyapa – mondta. – Ma nagyobb a hold, mint tegnap. Miért lesz egyszer nagyobb, aztán kisebb?

Fogtam három narancsot, és megpróbáltam elmagyarázni, hogyan mozog a Hold és a Föld a Nap körül. Közben pedig azt gondoltam: ha háromévesen ilyesmiket kérdez, miket fog kérdezni, amikor hat lesz? Lehet, hogy olyanokat, amik Szókratészt is sarokba szorították volna.

Másnap a feleségemmel mentünk Leah-ért az óvodába. Hazafelé egy rendőr mellett sétáltunk el. – Nekünk a csoportban persze játék rendőrsisakunk van – mondta Leah. – Ez meg igazi rendőr. Neki igazi sisakja van.

Mindezt természetes kedvességgel magyarázta el, ha magunktól esetleg nem értenénk. Kezdtem azt hinni, hogy talán Galileit is meg kellett volna említenem, amikor a Föld forgását demonstráltam.
 

Amikor a fiam és a menyem bejelentették, hogy nagypapa leszek, vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt. Osztoztam örömükben, de szomorúsággal töltött el, hogy végül nekem is tudomásul kell vennem: életem alkonyán járok. Az este akár a nap legjobb szakasza is lehet, de hányan hiszünk ebben igazán?

Pedig az ember szíve és szelleme valóban fiatal maradhat. Az életet minden korban élni kell. Akkor aztán nincs szomorúság, csak öröm.

Lelkesen vetettem bele magam a nagypapaszerepbe. Térdemen ugráltatom Leah hat hónapos húgát, Grace-t, dalokat éneklek neki, beszélek hozzá. Harmadik unokám, a húsz hónapos Daisy babakocsiját körbetolom a szupermarketben, ott ül rózsaszín kalapban, én pedig beszélek hozzá, versikéket mondok, megnevezem a polcokon lévő árukat. – Keksz, leves, ropi, vaj – mondom, miközben egy idősebb hölgy lehajolva megcsodálja Daisyt.

Tegnap láttam egy autómatricát ezzel a felirattal: „Nagyszülőnek lenni kész boldogság.” Hát igen, lehet benne valami. Az ember együtt szórakozhat a gyerekekkel (aztán a nap végén visszaszolgáltatja őket). Rendetlenkedhet (csúszdázik velük), és valamennyire felrúghatja a szabályokat (vesz nekik nassolnivalót).

Az unokák fontos dologra tanítják embert. A gyerekek a mának élnek. Nincs idejük a tegnapra. Egy felnőtt számára gyerekesnek lenni bolondság, pedig egy gyermek szemén keresztül látni a világ csodáit, az maga a bölcsesség.

És a nagyszülők is fontosak a gyerekek számára. Az, hogy van körülöttük valaki, akit az anyjuk vagy apjuk „papá”-nak szólít, hozzásegíti a gyereket a történelem és az összetartozás érzékeléséhez, annak a megértéséhez, hogy bármi történjék is, a világ réges-rég létezik és létezni is fog.

Nagyapának lenni fizikailag fárasztó (vagy ahogy Leah mondaná: „tök nehéz”). Amikor a lányoméknál vagyok Cornwallban, Daisy a nevemmel az ajkán ébred. Felveszi a fehér zoknimat. Felolvasok neki, tolom a triciklijét, fogócskázok vele az asztal körül, bújócskázunk (vagyis lehunyja a szemét, nekem pedig meg kell őt találnom). És még nincs reggel 7 óra. Reggeli után, ha süt a nap, kimegyünk a tengerpartra, és higgyék el, egészen ebéd utánig nincs egy perc henyélés.

Leah életfilozófiája, akárcsak Daisyé az, hogy „minden játék”. De amikor rám kerül a sor a hintán, a csúszdán, nem beszélve a körhintáról, megértőbb velem. – Fáradt vagy, nagypapi. Most pihenj!

Az idő ellopja fiatalságunkat, barátainkat, minden egyes napunkat. Amikor meghalunk, csupán az a szeretet él belőlünk tovább, melyet másoknak adtunk. És úgy hiszem, mi magunk is életünknek mindössze azokra a varázsos pillanataira emlékszünk, amikor megállt az idő. A nagypapaság számos ilyen pillanattal ajándékozott meg.

Most alighanem leülök és olvasgatni fogom a lexikont, hogy válaszolni tudjak Leah kérdéseire, amikor nagyobb lesz. Az majd testileg-lelkileg kondícióban tart. Hogy le tudjak csúszni fejjel lefelé a csúszdán, hogy ki tudjak menni Daisyvel a tengerpartra, hogy magasba tudjam emelni Grace-t.

Vote it up
40
Tetszett?Szavazzon rá!