A kedves tolvaj

Kutyánk mindent elcsent a szomszédainktól – a szívüket is

Rosie még csak rövid ideje volt nálunk, amikor rá kellett jönnöm, hogy nem tarthatom meg. Túl nagy volt, túl lelkes, és túlságosan kölyökszerű. Egyetlen farkcsóválással képes volt romba dönteni a nappalit. Éjszakánként fából készült házunk alatt kaparászott: a zsákmányát rendezgette. Ha ismeretlen zajt hallott, vad csaholással futásnak eredt, s fejét beleütötte az összes útjába eső tartógerendába. Ilyenkor az egész épület vadul rázkódott.

A kerítés egyáltalán nem akadályozta, ami – figyelembe véve Rosie eléggé el nem ítélhető kleptomániáját – valóságos katasztrófa volt. A kertben és a ház alatt sorra tűntek fel a cipők, ruhadarabok és játékok. Időnként körbejártam a szomszédokat, és ilyeneket kérdeztem: – Ez nem a fia bakancsa? – Máskor zavartan mutattam fel egy-egy összehajtott ruhadarabot: – Ööö, lehetséges, hogy ez a maguk szárítóköteléről van?

Egy délután Rosie egy pénztárcával állított be. – Csak egy pillanatra tettem le a tornácon – mondta a tulajdonosa, és álmélkodva csóválta a fejét. – Ez aztán a fürge kutya!

Elegem lett az egészből, ezért úgy határoztam, új otthont keresek Rosie számára. Találtam is egy fiatalembert, aki örömmel befogadta volna. – A golden retrieverből remek vadászkutya válik – jelentette ki.

Ajaj.

– Nézze – figyelmeztettem –, Rosie rettenetesen fél a hangos zajoktól. A július 4-i tűzijáték alatt babusgatni kellett.

– Ugyan már – mondta –, én bármelyik golden retrieverből tökéletes vadászkutyát faragok! Nem lesz semmi baj.

Azt hittem, a szomszédok örülni fognak. Amikor azonban elújságoltam a nagy hírt, efféle válaszokat kaptam: – Elajándékozta? A gyerekeimnek megszakad a szívük. – És: – De hát Rosie mindenkié! Hogy tehette ezt?

Ez az állapot szerencsére nem tartott sokáig. Alig három órával később kopogtattak az ajtón. – Ebből a kutyából, soha, de soha nem lesz vadászkutya – közölte a fiatalember, miközben Rosie vidáman beszökkent a házba.

– Értem – feleltem, és felsóhajtottam, mert hallottam, hogy odabent felborul a kávézóasztal.

Sötét árny bukkant fel előtte. Ahogy levegő után kapott, hogy sikítson, az árny végignyalta az arcát

A szomszédoknak persze ezután is voltak „Rosie-típusú találkozásaik”. Az egyik fiatal özvegyasszony például álmatlanságban szenvedett. Egy éjszaka felkelt, és lement a nappaliba, hogy a heverőre kuporodva a tévét nézze. A villanyt azonban nem kapcsolta fel. Hirtelen hatalmas, sötét árny bukkant fel előtte. Ahogy levegő után kapott, hogy sikoltson, az árny végignyalta az arcát. A gyerekei beengedték Rosie-t a házba, majd elfeledkeztek róla.

Egy nap a fűszeresnél azon tűnődtem sorállás közben, honnan lehet ismerős a mögöttem álló férfi, amikor megszólított: – Ugye én ismerem magát? – Kiderült, hogy nemrég költözött az utcánkba, alig pár háznyira tőlünk.

– Kíváncsi volnék, kié az a golden retriever? – mondta.

Eljátszottam a gondolattal, hogy ártatlan képpel azt felelem: – Igen, én is szeretném tudni. – Végül mégis így szóltam: – Az enyém. Talán kellemetlenkedett?

Meglepetten nézett rám. – Éppen a kocsim alatt dolgoztam, amikor egyszer csak ott termett. Gondolom, barátságosnak talált, mert leheveredett mellém, és a mellemre tette a fejét.

– Nagyon sajnálom – mondtam.

– Sajnálja? Rá akarom szoktatni, hogy minden délután jöjjön át egy kis kekszet enni. – Elmosolyodott. – Rég nem találkoztam olyasvalakivel, aki annyira figyelmesen hallgatna, mint ő.

Egyszer, amikor Rosie leesett egy tengerparti szikláról, és eltört a lába, a látogatók szinte egymásnak adták a kilincset. A szomszédok némelyike ajándékot is hozott: nyersbőr rágcsálnivalót, kutyakekszet, játékokat. Egyikük még azt a bakancsot is odaadta, amelyet Rosie már vagy tucatszor „begyűjtött”.

Az utcánk lakóinak mindig volt közös témájuk. – Látta Rosie-t a tegnapi fürdetés után? Remekül nézett ki – hallottam meg véletlenül elegáns, idősödő szomszédomat, amint a mellettünk álló kétszintes házat bérlő punkzenésszel társalgott.

– Hogy láttam-e? – kérdezte a zenész, és közben megcsillant orrában a karika. – Este nyitva felejthettem az ajtót, mert amikor felébredtem, Rosie ott horkolt mellettem. – A két nevetés olyan volt, mintha Bachot elegyítettek volna rockzenével, ám bármily különös is, az eredmény mégis kellemes volt a fülnek. Úgy tűnt, Rosie valami módon minden otthonba be tudott furakodni, hogy elcsenje a tulajdonos szívét – aztán hazahurcolja azt.
 

Az évek elszálltak, és egy nap Rosie nem volt többé. Nem sokkal ezután a kertben dolgozgattam, amikor a szomszédasszony odahívott a kerítéshez.

– Hallgassa csak! – mondta.

Feszülten füleltem. – Nem hallok semmit.

– Hát ez az – válaszolta –, én is erre gondoltam.

Igaza volt. Nem hallatszott motoszkálás a ház alól, nem döngött a padló a nehéz mancsok lépéseitől. Senki sem füttyentett az utcán, hogy egy kis finomsággal kínálja meg Rosie-t. A környék csendes volt. Halálosan csendes.

– Nos, majd csak megszokjuk valahogy – mondta végül a szomszéd.

Mindketten igyekeztünk úgy tenni, mintha ezt el is hinnénk.

Vote it up
21
Tetszett?Szavazzon rá!