A keskeny zöld sáv

A hidegháborús német határsáv távol tartotta az embereket, ám ezzel csodálatos lehetőséget teremtett az élővilágnak

Megjelent: 2011. június

Kapcsolódó cikkek

Valami, talán egy megriadt nyúl zavarja fel a bozótost a dombtetőn, úgy egy kilométerre tőlünk, mire Kai Frobel a szeméhez emeli a látcsövét: – Kamaszkoromban télen gyakran eljöttem ide és néztem, ahogy a velemkorú fiúk szánkóznak azon a lejtőn – mondja a ma 51 éves német férfi. – Még a hangjukat is hallhattam, miközben tudtam, hogy soha nem léphetek kapcsolatba velük. Soha. Ők egy másik világhoz tartoztak.

Az a világ a kommunista Kelet-Németország volt. Kai Frobel meg én ott állunk, ahol egykor a bolygó talán legszigorúbban őrzött határvidéke húzódott. Mára – nagyrészt Frobel ösztönzésének és erőfeszítéseinek köszönhetően – a hosszú, csúf határsáv, mely nemcsak Németországot, hanem egész Európát kettéosztotta, párját ritkító természetvédelmi területté vált.

A halálsávból természeti menedék lett, a biodiverzitás több ezer kilométeren át húzódó, mintaértékű példája. Hatszáz veszélyeztetett állat-, rovar- és növényfaj lelt otthonra ezen az elhanyagolt, mocsarakat, tavakat és hegyeket is magába foglaló vidéken.

Már-már varázslatos átalakuláson ment át ez a hidegháborús relikvia. Csak nyugatnémet oldalon több mint 1,3 millió aknát süllyesztettek a földbe, bármelyik letéphette egy balszerencsés disszidáló lábát.

– Éjszakánként gyakran fojtott robbanás hangjára ébredtem, és a szobám ablakából láttam az ég felé lövellő vörös lángokat – emlékszik Frobel, aki a határ nyugati oldalán, egy Hassenberg nevű faluban élt.

Édesapja a helyi orvos volt, édesanyja asszisztensként dolgozott a rendelőben. – A robbanást hallva arra gondoltam: vajon állat volt, vagy ember? Egy őz, vagy egy menekülő?

Frobel még ma is összerándul az emléktől. Közben az aljnövényzetben motoz, hogy megpróbálja bemutatni nekem a vidéket. Avatatlan szemnek a ma már láthatatlan határ kellemes, de jelentéktelen vidék; termékeny szántóterület Németországnak ezen a részén, ahol a bajor és türingiai régió találkozik, búzának vagy repcének való. Nyírfák hajladoznak a szélben, valahol egy patak csörgedezik halkan. Frobel hozzá van szokva, hogy a látogatók így reagáljanak, és megpróbálja számomra életre kelteni a tájat.

– Látja azokat a nyurga vadászleshelyeket, parányi kunyhókat cölöpökön? Ott álltak a kommunista őrtornyok. Némelyik olyan fejlett technikával volt felszerelve, hogy a katonák pontosan meg tudták állapítani, hogy a határon húzódó elektromos kerítés melyik pontját érintette meg valaki.

A keletnémet titkosszolgálat alagutat ásott saját határerődítményei alatt, hogy azon át csempéssze ki ügynökeit Nyugatra

A vasfüggöny, legalábbis Németország vidéki részein, két, egyenként három méter magas vaskerítésből állt, tetején tűhegyekkel, hogy visszariassza az átmászni szándékozókat. Volt kutyakifutó, hosszú pórázra eresztett, speciálisan kiképzett német juhászkutyákkal; egy barázdált, homokos sáv, hogy az őrök könnyen észlelhessék a disszidálni szándékozók lábnyomát. Aztán taposóaknák, meg egy ideig önműködő golyószórók is.

– Itt hatalmas beton tankcsapdák álltak – mondja a fürge geológus, miközben kitaszigál egy hangabokrokkal benőtt helyről, ahol még mindig rejtőzhetnek fel nem robbant aknák. – Vélhetőleg azért, hogy megvédjék a Keletet a NATO támadásától. Pedig a rezsim csak attól tartott, hogy a helyi gazdák egyike hirtelen beindítja a traktorát és nekivág a szabadságnak.

Napjainkban a régi, brutális határból mindössze az aszfaltozott közlekedőút (Kolonnenweg) látható – egyfajta lebetonozott út, éppoly jellegzetes, akár egy ókori római út –, amelyet a járőröző dzsipeknek építettek ki.

– Hallgassa csak! – sziszegi oda nekem Frobel, miközben lefelé bandukolunk ezen utak egyikén. Feje radarként pásztázza a láthatárt. Én is fülelek: madárdal.

– Ez egy citromsármány – mondja Frobel, aki természetvédelmet tanít a Bayreuthi Egyetemen. – Amikor párosodnak, magasabb helyre kell menniük, ezért vonzotta őket a határkerítés, ahol nem zavarták őket az emberek. S a fal leomlása után maradtak.

S velük együtt elképesztően sok más állatfaj. A keletnémeteknek olykor egészen sűrű erdős részeket kellett kiirtaniuk, hogy nagyobb eséllyel lőhessék le a disszidálókat. Ma ezeken a tisztásokon remekül érzik magukat az őzek. Az idők folyamán az állatok többsége megtanulta elkerülni az aknamezőket, az aknákat azóta felszedték. Az egyik, korábban veszélyes terület úgy fest, mintha nemrég állatok óriási koktélpartijának adott volna helyet; tele egymáson kuszán átgázoló róka-, őz- és vadnyúlnyomokkal.

Kisfiúként a madárvilág vonzotta Frobelt a határhoz. Ma már nyugdíjas édesapja rajongott a természetért, és támogatta fia hasonló érdeklődését. – Gyakran mentünk ki kettesben, és egyszerűen csak magunkba szívtuk a hely nyugalmát – emlékszik vissza Frobel. Csakhogy egy madármegfigyelő számára az erdő soha nem néma; mindig tele van élettel.

Eurázsiai lappantyúReggelenként, tanítás előtt Frobel elbiciklizett a határhoz, és feljegyezte, amit látott. Aztán, nem tudván ellenállni a hidegháborús vadon vonzásának, délután visszatért oda. Távcsővel, jegyzetfüzettel és terepszínű dzsekivel felszerelkezve jelent meg a Kelet és Nyugat lövészárkánál – még a nyugatnémet járőröző katonák is gyanakodva méregették.

– Valahányszor megközelítettem egy helyet, hogy meghallgassam az eurázsiai lappantyúk énekét, a határőrség szó szerint lecsapott rám, és követelte a papírjaimat. Később rájöttem, hogy a Stasi-alagút kijáratától alig 20 méterre figyeltem a madarakat. – A keletnémet titkosszolgálat alagutat ásott saját határerődítményei alatt, hogy azon át csempéssze ki ügynökeit Nyugatra. A nyugatnémetek és az amerikaiak nyilván tudtak erről az útról, de jobbnak látták, ha folyamatosan megfigyelik, mint ha lezárják.

Vote it up
302
Tetszett?Szavazzon rá!