A kislány, akinek nyoma veszett

Az eset mindenkit megrázott. Két nyomozó eltökélte, hogy mindenképpen végére jár a rejtélyes ügynek

A telefonos riasztás délelőtt 10.03-kor futott be 2010. augusztus 1-jén, vasárnap. – Jó napot! Most keltem fel, és... – mondta egy feldúlt nő a segélyhívó szolgálat munkatársának – nyitva találtam a bejárati ajtót, és a lányom nincs sehol. – A nő zokogva folytatta: – Hatéves... Pizsamában van... Szőke, kék szemű.

Miközben rendőröket küldött a címre, a Sydney nyugati szélén található Mount Druittba, a diszpécser újabb részleteket tudott meg: a kislányt Kiesha Weippeartnak hívják. Édesanyja, Kristi Abrahams élettársával, Robert Smithszel él a lakásban. Az asszony elmondta a rendőröknek, hogy előző nap este fél tíz körül fektették le a kislányt, és amikor tizenkét órával később felébredtek, üresen találták Kiesha szobáját.

Úgy tűnt, a gyereknek nyoma veszett az éjszakában.

Nagy erőkkel kutattak az eltűnt kislány után a környéken. Délután több mint száz rendőr és az állami katasztrófaszolgálat önkéntesei vizsgálták át a mezőket, parkokat és esőcsatornákat. Egy rendőrségi helikopter a tavakat és vízi utakat pásztázta végig, kutatókutyákkal járták az udvarokat és az utcák legrejtettebb zugait. A közösség és a média kiemelt figyelemmel kísérte az ügyet.

Még javában tartott a keresés, amikor hétfő reggel a munkába vezető Russell Oxford detektívfelügyelő az autórádióján értesült Kiesha eltűnéséről. Oxford, aki az új-dél-walesi rendőrség egyik legtapasztaltabb bűnügyi nyomozója volt, különösnek találta a hírösszefoglalóban ismertetett eset körülményeit.

Munkahelyén tájékoztatta csoportfőnökét, s egy óra múlva Oxford már útban volt a Mount Druitt-i rendőrállomásra Andrew Marks nyomozó őrmester társaságában. Az eset felderítésére akciócsoport alakult.

A nyomozók, akiket a csoportban csendes, kitartó munkatársnak ismertek, először átrágták magukat az addig megismert részleteken. Abrahams és Smith vallomásában nem voltak ellentmondások, de a bizonyítékok között akadt egy-két furcsaság. A lakást először átvizsgáló egyenruhás rendőröknek feltűnt, milyen rendezett a kislány ágya: a takarót összehajtották, a párnát megütögették és a helyére rakták. Vagy nem aludt senki abban az ágyban, vagy rendbe tették a rendőrök érkezése előtt.

Abrahams azt vallotta, hogy amikor felébredt, nyitva találta a nehéz, tűzálló bejárati ajtót. Ami nem tűnt valószínűnek: ez a fajta ajtó automatikusan becsukódik. A két nyomozó nem találta nyomát erőszakos behatolásnak, ám a kilincs és a zárszerkezet hibásnak látszott. Maguk a nyomozók is nehezen boldogultak a két zárral – nem tudták elképzelni, hogy egy hatéves kislány egyedül kinyitja.

Mivel nem tartották lehetségesnek, hogy Kiesha maga kitárta volna az ajtót, feltételezték, hogy egy idegen rabolta el a kislányt az ágyából. Ám semmilyen jel nem vallott betörésre vagy idegenkezűségre. Ha a lány öntudatánál volt, hogyan vihette ki a behatoló – töprengtek a nyomozók – úgy, hogy karjában tartotta a gyermeket, akinek a száját be kellett fognia, s közben a bejárati ajtó zárjaival is bajlódott? Ez képtelenségnek tűnt.

Ám amíg nem került elő újabb bizonyíték, a rendőröknek Abrahams és az élettársa vallomására kellett hagyatkozniuk, miközben folytatták a vizsgálódást. Újra meg újra kihallgatták őket, hátha újabb részletre bukkannak, amely fényt derít az eseményekre, vagy ellentmondásra mutat rá az anya és partnere történetében.

Három eshetőséggel számoltak: idegen behatoló elrabolta a gyermeket, Kiesha maga hagyta el a lakást, vagy a lakáson belül történt valami a kicsivel.

Az Abrahamsot kihallgató detektívek hamar kiismerték a nő személyiségét. Kemény asszonynak látszott, akinek arcizma sem rezdül; a családi fotókon is csak ritkán mosolyodott el. Ahogy végigvették a hétvége eseményeit, Oxford agresszívnak és önzőnek találta a nőt. Ugyanakkor az asszony úgy értékelte a nyomozók faggatózását, hogy megkérdőjelezik a szülői képességeit. Amikor pedig azzal a ténnyel szembesítették, hogy a helyszínelők vérnyomokat találtak az ingatlanban, Abrahams ingerülten reagált: – Nem tudok róla. Mit akarnak ezzel mondani?

Két nappal később a rendőrök egy bevált technikához folyamodtak: sajtókonferencia tartására kérték meg a párt. Oxford azt bizonygatta, előrelendítheti a nyomozást, ha a nyilvánossághoz fordulnak. Abrahams vonakodott, de Oxford nem engedett. Tudta, hogy a sajtókonferencia révén újabb információ kerülhet napvilágra, s a nyomozók azt is megfigyelhetik, mennyire szavahihető a páros.

Így hát két nappal az után, hogy a kislány eltűnését bejelentették, Kiesha anyja és mostohaapja kamerák kereszttüzében találta magát. Oxford a közelükben állt, hogy megfigyelhesse a testbeszédüket és minden szavukat jól hallja.

– Ha bárki tud valamit az üggyel kapcsolatban, vagy netán látott valamit, kérjük, vegye fel a kapcsolatot a rendőrséggel, ez nagy segítséget jelenthet – mondta Smith az újságírók gyűrűjében.

Úgy tűnt, Abrahams túlságosan feldúlt ahhoz, hogy beszéljen. Szemét napszemüveg takarta, arcára zsebkendőt szorított, és zokogott.

– Biztos akad valaki, aki segíthet – folytatta Smith. – Kérjük, jelentkezzen. Kiesha gyönyörű kislány, vidám, boldog. El nem tudják képzelni, min megyünk keresztül, míg hasonló helyzetbe nem kerülnek. Csak abban bízhatunk, hogy hamar megtalálják Kieshát. Most csak erre vágyunk, hogy a gyerek épen, egészségesen előkerüljön. Olyan boldog kislány volt, eleven, tudják, olyan, aki szeretett játszani, mint minden gyerek.

Volt?! Oxford megdöbbent. Ki beszél egy eltűnt gyerekről múlt időben, töprengett a detektív, hacsak nem tudja biztosra, hogy nem találják meg élve.

Egy újságíró megkérdezte: – Ismernek valakit a családból, aki magához vehette? Gondolom, végigvették a lehetőségeket. Jutottak valamire?

– Nem – felelte Smith. – Ha gondolnánk valakire, higgye el, már rég felkerestük volna.

Oxford és Marks ekkor már meg volt győződve róla, hogy Abrahams és Smith csak megjátssza a gyászoló szülőt. Innentől egy gyilkossági ügy első számú gyanúsítottjainak tekintették őket.

A két nyomozó szerint ekkor már elég bizonyíték állt rendelkezésre, hogy megkezdjék az eljárást Abrahams és Smith ellen Kiesha meggyilkolásáért. De meg kellett találniuk a kislány holttestét, nehogy a páros olyan magyarázattal álljon elő a gyerek eltűnéséről, amely meggyőzheti az esküdteket.

Mindeközben a média és a közvélemény egyre nagyobb érdeklődéssel követte az események alakulását, és a rendőrök tudták, hogy minden, amit csinálnak – vagy amit elmulasztanak –, górcső alá kerül. A közösség válaszokat követelt a kérdéseire, csakhogy azokat egyelőre senki sem ismerte. Oxford és Marks úgy gondolta, kis szerencsével kimozdíthatják az ügyet a holtpontról.

Nekiláttak, hogy ellenőrizzék, mit csinált a páros július végén. Összegyűjtötték hitelkártya-használatuk és telefonhívásaik adatait, s megállapították, merre járt a férfi és a nő, és ott mit csináltak.

Kiesha mozgását nehezebb volt követni, ahogy minden kisgyerekét, hiszen nekik nincs lenyomozható hitelkártyájuk, bankszámlájuk, telefonjuk. Akkor azonban megdöbbentek, amikor a helyi iskola nyilvántartását ellenőrizték: Kiesha szinte folyton hiányzott – valójában abban az évben mindössze négy tanítási napon ment iskolába. A gyermeket utoljára három héttel az előtt látták, hogy az édesanyja a segélyszolgálatot hívta. A rendőröket az is zavarba hozta, hogy sem Abrahams, sem Smith nem vezetett autót: ha az után végeztek a gyerekkel, hogy őt utoljára az otthonában látták, hogyan szabadultak meg a testtől? Egy dermesztő lehetőség adódott: a kislányt egyszerűen kidobták a szeméttel.

Detektívek egy csoportja felkereste a helyi szeméttelepet, hogy felmérje, lehetséges-e átkutatni. Mivel Kiesha testétől a bejelentést megelőző három héten belül bármikor megszabadulhattak, a nyomozók azzal szembesültek, hogy emberfeletti munka vár rájuk. Meglehetősen nagy területről szállították oda a szemetet, amelyet mindennap össze is préseltek. Még ha három-négy csoport dolgozik is naponta tízórás műszakban, akkor is hónapokba telt volna a szemét átvizsgálása – és semmi biztosíték nem volt arra, hogy sikerrel járnak –, miközben más fontos nyomokat is követniük kellett.

A kislány eltűnése utáni hetekben a médiaérdeklődés fokozódására hivatkozva Abrahams és Smith úgy döntött, a lakásból egy motelba költözik. Ezáltal – akaratlanul – nagy lehetőséghez juttatták a rendőrséget.

Miután az ingatlan kiürült, megszállták a törvényszéki szakértők, és átvizsgálták minden négyzetcentiméterét, hogy új nyomokat találjanak. Magukkal vittek néhány tárgyat is, köztük a kislány matracát, ágyneműjét és szőnyegét további elemzés céljából. A rendőrök lehallgatóberendezést telepítettek a lakásba, hogy a páros minden szavát megfigyelhessék, ha már visszatértek.

A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy a lakásban fellelt vérfoltok Kieshától származnak, ezenkívül fognyomokat találtak a kislány ágykeretén. Két nappal később újabb rémisztő bizonyítékhoz jutottak a nyomozók, amikor a pár visszatért otthonába. Néhány perc telt csak el, s Abrahams megszólalt: – Elvitték a gyerek matracát; de azon csak pisi- meg kakinyomokat fognak találni.

Rideg, érzelemmentes megjegyzés egy állítólag megrendült anyától.

A páros ezután egy államilag támogatott házba költözött. A rendőrség a törvényi előírásokat betartva ott is lehallgatókészülékeket szerelt fel. Így a következő nyolc hónapban a gyanúsítottak minden szavát rögzítették. Megterhelő, felkavaró munka volt, de a rendőrök mégsem értek el áttörést, amellyel garantálni lehetett volna az elmarasztaló ítéletet.

2010 decemberében – négy hónappal a kislány eltűnésének bejelentése után – Oxford és Marks új tervet talált ki, hogy megoldja az ügyet. Álcázott ügynököket küldtek, hogy Abrahams és Smith bizalmába férkőzzenek – hátha egy idő után alábbhagy a páros ébersége és kikotyognak vagy csinálnak valamit, amit a rendőrök felhasználhatnak ellenük.

Hosszú hetek alatt, napról napra, véletlen találkozások és beszélgetések révén az ügynökök beszivárogtak a páros életébe, elsősorban a gyengébb félnek tartott Smithre koncentrálva. Egy idő után Smith már mint megbízható barátokra tekintett újdonsült ismerőseire. Az ügynökök arról győzködték a férfit, hogy segítségükkel kedvező fordulatot vehet az élete, és a hiúságára építettek, amikor azzal hitegették, hogy a képességei alapján többre érdemes.

A fordulat 2011. április 21-én következett be, amikor Abrahams és Smith egy belvárosi hotelben találkozott az ügynökökkel. Nem tudták, hogy minden szavukat megfigyelik és rögzítik.

Végül az ügynökök feltették a kérdést, hogy Abrahams és Smith múltjában van-e olyan esemény, amelyről új barátaiknak tudniuk kell. Kulcsfontosságú, magyarázták, hogy a páros ne titkoljon el semmit, különben veszélybe kerülhet a biztató jövő.

Oxford és Marks a szomszéd helyiségben lélegzet-visszafojtva várt a játszma utolsó lépésére. És amiben reménykedtek, bekövetkezett: Abrahams megnyílt, és beszámolt arról, hogyan halt meg a lánya.

Az asszony felidézte, hogy két héttel az előtt, mielőtt bejelentették Kiesha eltűnését, ő a gyerek szobájában volt, a kislány pedig sírt. Az anya azt akarta, hogy a kislány bújjon pizsamába, s ahogy mesélte, „kissé megtaszította” a lábával. Kiesha megbillent, beütötte a fejét az ágy végébe, és ezután „kótyagos” lett. Abrahams a zuhany alá tartotta kislányát, hogy magához térjen, de Kiesha olyan maradt, mint „a lekvár”. Abrahams és Smith kihúzható ágyra fektették a gyereket, majd elaludtak. Amikor felébredtek, Kiesha már nem lélegzett.

Az ügynökök döbbenten hallgatták, ahogy a nő elmondta: ő és Smith a garázsból felhoztak egy bőröndöt, belerakták Kiesha tetemét, majd a bőröndöt elhelyezték a gyerekszobai szekrénybe. Napokig ott tárolták.

Smith biciklivel bejárta a környéket, hogy olyan helyet találjon a bozótosban, ahol eltemethetik a kislányt. Végül július 18-án, szombaton délután 5 órakor taxit hívtak – álnéven egy másik címre –, majd egy távoli helyre vitették magukat, amelyet Smith választott ki.

Smith egy kalapáccsal sekély gödröt vájt, belehelyezte Kiesha holttestét, végül leöntötte benzinnel, és meggyújtotta.

A nyomozóknak ennyi is elég lett volna a letartóztatáshoz, de azt akarták, hogy Abrahams és Smith elvezesse őket Kiesha maradványaihoz, és így semmi kétség ne férjen a bűnösségükhöz. Oxford és Marks alapvető kötelességüknek érezték, hogy megtalálják a kislányt és elhozzák onnan, ahová kegyetlen szüleik elásták őt.

Abrahams és Smith ekkor már tökéletesen megbíztak „barátaikban”. Már nem volt előttük rejtegetnivalójuk, és alighanem be is akarták bizonyítani hihetetlennek tűnő történetüket, ezért beleegyeztek, hogy aznap éjjel elvezetik az ügynököket a holttesthez. Oxford és Marks biztos távolságból követte őket.

Április 22-én hajnali 1.12-kor, miután az ügynököket elvezették a sírhelyhez, Abrahams és Smith a bozótból felegyenesedve Oxford és Marks nyomozókkal találta szembe magát. A hajtóvadászat véget ért. A bűnösöket letartóztatták.

A párost a Mount Druitt-i rendőrállomásra vitték, ahol hivatalosan vádat emeltek ellenük Kiesha meggyilkolásáért. A kislány aznap ünnepelte volna a hetedik születésnapját.

A törvényszéki szakértők csont-, fog- és hajmaradványokat találtak a földben. Megállapították, hogy a fogazat a halál idején vagy környékén eltört. Azt is kimutatták, hogy a kislánynak élete utolsó heteiben vagy hónapjaiban megsérült a csontozata.

Ian Harrison, a legfelsőbb bíróság bírája 22 év szabadságvesztésre ítélte Kristi Abrahamst. Kijelentette: – Egy civilizált közösség tagjait elrémiszti, hogy egy anyának egyáltalán megfordul a fejében bármilyen racionális ok a gyermeke meggyilkolására.

Megan Latham, aki legkevesebb 12 évi fogházra ítélte Robert Smitht, „gyáva döntésnek” minősítette, hogy a férfi csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. – Ennek a védtelen gyermeknek az élete legalább annyira múlott azon, aki csak jelen volt és nem tett semmit, mint azon, aki megtámadta.

Andrew Marks és Russell Oxford soha nem fogja elfelejteni a letartóztatás napját. – Ez a nyomozás mélyen megérintett minket, hiszen mindketten szülők vagyunk – mondja Oxford, most már annak tudatában, hogy igazságot szolgáltattak. – Ennek az ügynek mindenképpen a végére akartunk járni.

Vote it up
152
Tetszett?Szavazzon rá!