A kitartás diadala

Kis híján megölték egy afganisztáni kiküldetésben, azonban menyasszonya szerelme visszahozta őt az életbe

Kapcsolódó cikkek

Amikor Trevor Greene százados és szakasza megérkezett Sinkaiba, Afganisztán Kandahár tartományának mindentől távol eső, vályogkunyhós kis falujába, az ott élő férfiak és fiúk szinte mind összetódultak. Greene feladata az volt, hogy kérdezze ki őket az iskolák, az egészségügyi ellátás és az ivóvízellátás helyzetéről. Így kívánták megállapítani, hol lehetne a leghatékonyabban hasznosítani a hadsereg erőforrásait. Aznap, 2006. március 4-én csoportjával már két másik falut is felkeresett, s most jó hangulatban üldögélt a sinkai vének és falubeliek egy csoportja körében. Tisztelete jeléül a sisakját is levette.

Egyszer csak egy fiatalember ugrott oda. Egyetlen mozdulattal fejszét rántott elő a köpönyegéből, s egy Allahu akbar! (Allah a legnagyobb!) kiáltással belevágta Greene fejébe. A tizenhat éves Abdul Karim már a második csapásra készült, amikor a katonák megölték a merénylőt. A falubeliek rémülten szétszóródtak. A szanitéc kétségbeesetten igyekezett megmenteni Greene életét. Kevin Schamuhn százados rádión jelentette a történteket a főhadiszállásnak.

– Visszamentem, hogy lássam, mi van vele, bár arra számítottam, hogy a szanitéc Trevor halálhírét közli majd – meséli Schamuhn. – Meglepő módon a pulzusa és a légzése stabil volt, csak éppen egy nagy lyuk tátongott a fején.

Negyvenöt perc múlva már fel is szállt a katonai mentőhelikopter. Sinkaira csend borult. Az afgán tizenéves egy kiszáradt folyómederben hevert, golyók lyuggatta testtel. A közelében, a füvön annak a 41 éves kanadai katonának a vére és agyfoszlányai látszottak, aki neki jött segíteni.
 

Ne ess pánikba! – mondta magának Debbie Lepore. Greene, a vőlegénye mozdulatlanul feküdt a németországi katonai kórház egyik ágyában, a fején nagy, fehér kötéssel. Nemrég fejezték be az agyműtétjét, s egyelőre gépek tartották életben – a légzését és a táplálását is az orvosi berendezések szabályozták. Lepore tudta, hogy a sérülés, amelyet a férfi két nappal korábban – afganisztáni küldetése második hónapjában – szerzett, igen súlyos, de feltételezte, hogy fel fog épülni.

– A teste szinte teljesen épnek tűnt, és igyekeztem pozitívan állni a helyzethez – emlékezik vissza a nő. – Az ember nem fogja fel, hogy valakit gépekkel kell életben tartani.

Lepore csak tíz nappal később döbbent rá a valóságra, miután Greene-t a vancouveri közkórházba szállították. Behívták egy várószobába, hogy megbeszélhesse a prognózist a férfit gondozó orvossal. A doktor azt mondta, hogy a leendő férje és kislánya, Grace édesapja valószínűleg soha nem tér magához a kómából. A fejsze két centiméter mélyen hatolt be az agyába, és komoly sérüléseket okozott az elsődleges mozgatókéregben, ami súlyosan károsította a férfi mozgását, beleértve a beszédképességét is. Még ha magához térne is, tette még hozzá az orvos, Greene akkor is csak egyfajta vegetatív állapotban élne. Lehet, hogy az orvosok jól ismerik az agyat, de nem ismerik Trevort! – gondolta Lepore.

A támadás előtt öt évet éltek együtt, s Lepore-t mindig elképesztette Greene elszántsága. Sportolóként a végletekig hajtotta magát, s tanult szakmájában, az újságírásban is a legjobbra törekedett. Két megjelent könyve közül a 2001-es Bad Date (Rossz randi) például a Vancouver Downtown Eastside negyedében folytatott prostitúció kérdését boncolgatja. A férfit szociális felelősségtudata vezette végül a kanadai fegyveres erőkhöz és az afganisztáni küldetéshez is. Greene úgy látta, hogy a háború tépázta ország újjáépítése az első lépés, amivel ténylegesen javítani lehet az afgánok életén.

Trevor Greene, a civilek és a katonák összefogását segítőként Kandahárban, helyi vezetőkkel– Trevor egész élete az elnyomottak melletti kiállásról szól – mondja Sue Ridout, a férfiról készült 2008-as, Peace Warrior (A béke harcosa) című dokumentumfilm producere. De vajon képes-e egy rendkívüli – makacs, megszállott, mindig elérhetetlennek tűnő célokat hajszoló – férfi úrrá lenni egy olyan helyzeten, amelyben elveszítette az agya egy részét?

– Mindig nagyon erős volt benne a küzdőszellem – magyarázza Lepore –, és úgy hittem, most sem lesz másként.
 

Néhány héttel a dignózis felállítása után Lepore egy levelet olvasott fel Greene-nek, amelyet a férfi Brad nevű barátja írt. Lepore megjegyezte, milyen szokatlanul szép Brad kézírása, és oda is tartotta a papírt Greene mozdulatlan arca elé. Legnagyobb meglepetésére Greene tekintete rögtön az oldal bal felső sarkára ugrott, majd lassan jobbra indult, aztán a sorok végén visszaugrott a bal szélre. Így jutott el a lap aljáig, majd amikor Lepore megfordította a levelet, a másik oldalát is elolvasta. A nő azonnal az orvoshoz sietett a hírrel.

Másnap az orvos is megállapította, hogy Greene már nincs kómában. A pár ezután már kommunikálni is tudott: egy pislogás jelentette az igent, kettő a nemet.

Nemsokára Greene már úgy válaszolt a kérdésekre, hogy a menyasszonya által egy fehér táblára felírt válaszok közül a helyesre nézett. Így Lepore kideríthette, vannak-e fájdalmai, és ha igen, hol – s az információt a gyógyító csapattal is megosztotta.

Greene elképesztette az orvosait, akik azonban továbbra is borúlátók voltak. Már az is csoda, mondták, hogy egyáltalán túlélte a támadást. Egyikük azt javasolta Lepore-nak, adja be a férfit egy gondozási intézménybe. Lepore azonban biztosra vette, hogy a férfi állapota javulni fog.

Reményeinek ellentmondott csaknem 400 év ideggyógyászati tudása. A 20. század végéig úgy tartották, hogy az agy elkülönülő részekből felépülő gépezet, amelyben adott az egyes részek helye, s ott csak egy bizonyos feladatot képesek ellátni. Ma már tudjuk, hogy az agy ennél sokkal rugalmasabb.

– Az elfogadott nézet szerint a gyógyulás java a sérülést követő néhány hónapban megy végbe – magyarázza Stephen Lindsay, a Victoriai Egyetem kutatója, aki Greene esetét tanulmányozza. – Úgy vélik, hat hónap után már nem várható javulás.

Greene-t ez igen rossz kilátásokkal fenyegette, hiszen ő szó szerint elveszítette szürkeállománya egy részét. A kórházba érkezése után túlélt egy koponyaműtétet és két, kis híján végzetes tüdőgyulladást. Mivel ennyit küzdött az életéért, az első néhány kritikus hónapban nem volt a rehabilitációhoz megfelelő állapotban.
 

Néhány héttel Greene kómából való felébredése után Lepore mellett meglátogatta őt a nővére, Suzanne is. Egy ápoló lépett oda hozzájuk. – Ezt figyeljék! – mondta, és ujját a Greene torkán lévő nyílásra tette, ahol a tüdejében felgyülemlő nyálkát leszívó csövet szokták bevezetni. – Ki ez? – kérdezte Suzanne-ra mutatva.

– Szia, Suzy! – felelte Greene.

Az orvosok azonban igyekeztek lehűteni Lepore reményeit. Greene gyógyulása már eddig is túlment azon, amit a tudomány magyarázni képes, és nem számíthat további csodákra. Mivel a fejsze az agy mozgást irányító területében tett kárt, szinte biztosan örökre béna marad. Talán képes lesz felemelni egyik ujját, hogy egy elektromos kerekes széket irányíthasson.

Lepore rájött: ha azt akarja, hogy Greene állapota javuljon, el kell őt hoznia a kórházból.

A hadsereg szerzett helyet Greene-nek az agysérültek rehabilitációjával foglalkozó ponokai Centennial Rehabilitációs Központban. Bár az ottani orvosok is kételkedtek Greene felépülésében, felvették gyógyszeres próbakezelésre. Miután erre jól reagált, intenzív foglalkozás-, beszéd- és fizikoterápiás programot írtak elő neki.
 

Lassan változott a helyzet, ám éppen a siker tett kis híján mindent tönkre

Lassan változott a helyzet – ám éppen a siker tett kis híján mindent tönkre. Ahogy fokozatosan helyreálltak a kognitív képességei, Greene kezdte felfogni állapota súlyosságát és a történteket. Hamarosan mozdulatlanná bénította a poszttraumás stressz szindróma (PTSD). – Éreztem az orromban az afganisztáni por szagát – emlékezik vissza.

Az állandó szorongás és depresszió szinte lehetetlenné tette Greene számára a rehabilitációban való részvételt. Majdnem minden fizikoterápiás foglalkozáson hányt, alig lehetett vele beszélgetni, és nem bírt egy televízió közelében maradni, mert rettegett az afganisztáni híradásoktól.

A PTSD nagy megrázkódtatás volt Lepore számára. Nagy önuralomra volt szüksége ahhoz, hogy ne omoljon össze – de gondolnia kellett a lányukra is, aki nemrég múlt hároméves. – Az az időszak majdnem betett nekünk – ismeri be Greene.

A hadsereg segítségével azután a férfi felvette a kapcsolatot egy sorstársakból álló segítő hálózattal. – Építsd fel újra magad – javasolta az egyik tanácsadó. – Már nem Afganisztánban vagy. – Greene végül ráébredt: el kell fogadnia azt, ami két évvel korábban Sinkaiban történt.

– Idegen katona voltam, egyenruhában. Semmi személyes nem volt a támadásban. Meg kellett bocsátanom neki ahhoz, hogy képes legyek továbblépni.

Hat hónap elteltével közölték Lepore-ral, hogy hazaengedik a férfit. A PTSD lelassította a fejlődését, és a központ orvosai szerint ez annak a jele volt, hogy az állapota már nem javulhat tovább. A pár azonban ezt nem volt hajlandó elfogadni, ezért Lepore új szakértői csoportot toborzott, hogy segítsenek neki vőlegénye rehabilitációjában. Kiharcolta, hogy a férfi átmeneti hosszabbítást kapjon Ponokában, miközben a hadseregtől anyagi támogatást szerzett, és otthonuk garázsát edzőteremmé alakíttatta át. Gyógytornászokkal és beszédterapeutákkal tárgyalt, és felvett egy bentlakó gondozót is. Majd felfüggesztette könyvelői tevékenységét, s úgy fogott hozzá a rehabilitációhoz Greene-nel, mintha az – a lányuk gondozása mellett – főállású tevékenység lett volna. Reggelenként, miután elvitte Grace-t az óvodába, legalább egy órát töltöttek a férfi mozgáskoordinációjának, valamint izmainak a fejlesztésére szolgáló speciális gyakorlatokkal és nyújtásokkal.

Lepore bámulattal figyelte gyakorlás közben Greene-t – csodálta a teljes összpontosítás kifejezését az arcán, és a nyögéseket, amelyek azt jelezték, hogy szinte emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett rákényszeríteni testét egy-egy parancs végrehajtására.

Az egyik dolog, ami erőt adott Greene-nek a folytatáshoz, az az álma volt, hogy a templom padsorai között az oltárhoz sétál majd a menyasszonyával. Izmai azonban annyira megfeszültek, hogy a lábfejei torz karmokként görbültek meg. Aztán egy délelőtt teljesen váratlanul felhívta Greene-t dr. Norgrove Penny victoriai ortopéd sebész, aki az előző este látta a róla készített dokumentumfilmet.

– Segítek magának – közölte. Mint kiderült, Penny tapasztalatainak különös kombinációja – sportorvosként is dolgozott, Ugandában pedig egy ideig dongalábú páciensek gyógyításával foglalkozott – egyedülállóan alkalmassá tette őt Greene kezelésére. Gyermekek ortopédiai kezelésére használt, úgynevezett Ilizarov-készüléket használt. Ez a csontba drótokkal rögzített acélgyűrűkből álló korrekciós eszköz. Greene minden egyes nap csak egészen keveset feszített a dróton, ami alig egy milliméternyivel a helyes irányba húzta a lábfejét. Ezzel a módszerrel négy hónap alatt sikerült lassan a természetes helyzetbe visszahúzni a lábfejét.

Ezután Greene más feladatokra összpontosíthatott: újra megtanulhatta, hogyan kell derékból mozgatni a felsőtestét és egyenesen tartania magát. Az agykárosodás és az orvosok szkepticizmusa ellenére folyamatosan fejlődött. – Minden apró mozdulat, amelyet egyedül meg tudott tenni, izgalmas esemény volt – mondja a gyógytornásza, Bonnie Lamley.

Greene kognitív képességei mára szinte teljesen visszatértek, s Lepore-ral közösen könyvet írnak arról, amit átéltek. – Edmontonban véletlenül összefutottam a szanitéccel, aki megmentette az életemet – mondja Greene. – A fickó elsírta magát, hiszen amikor utoljára látott, a földön hevertem, és az agyam a porba folyt.

Bár időnként megáll, hogy összefűzze a szavakat, szépen beszél, s éppúgy alkalmaz hasonlatokat és képeket, mint korábban az írásaiban. – Nagyon fontos – mondja Greene –, hogy minden percből a lehető legtöbbet hozd ki. Nem tudhatod, mikor ér véget az élet.
 

Miért tévedtek ekkorát az orvosok? Ehhez támpontot ad egy sor, az 1960-as évek óta megjelent vizsgálat, amelyek csak az utóbbi évtizedben váltak szélesebb körben elfogadottá. Ezek szerint az agy képes átszervezni önmagát, hogy jobban el tudja látni a tőle elvárt feladatokat. Míg a régi szemlélet az agyat változtathatatlan részekből álló statikus gépezetnek tartotta, ez a „neuroplaszticitásnak” nevezett elmélet állandóan változó rendszerként festi le az agyat. Ha az egyik része megsérül, egy másik „ugorhat be” helyette. Greene a jelek szerint nem csupán igazolja az elméletet, hanem Lepore-ral együtt a kutatók várakozásait meghaladó mértékű plaszticitással használja az agyát.

Greene figyelemre méltó gyógyulása felkeltette a kanadai Országos Kutatási Tanács idegkutatója, Ryan D’Arcy figyelmét is. Ő és a Victoriai Egyetemen dolgozó Stephen Lindsay rendszeres időközönként felvételeket készítenek Greene agyáról, így tanúi voltak annak, ahogyan a férfi agyának bizonyos részei átveszik az elvesztett részek funkcióit. Hasonló jelenséget figyeltek meg Greene lábával kapcsolatban is.

Bár öt év telt el a fejszés támadás után, Greene mozgása még mindig képes javulni. A férfi agyáról készült felvételek tanúsága szerint a rehabilitáció melletti tartós elkötelezettség hasonló eredményeket hozhat más agykárosodást szenvedett betegeknél is. De talán ennél is fontosabb, hogy Greene esete reményt adhat az agysérülést szenvedetteknek: talán annál többen is reménykedhetnek, mint amit a hagyományos rehabilitációs programok ígérnek.

– Trevor és Debbie egy pillanatra sem fogadták el, hogy az agy változtathatatlan – mondja D’Arcy. – Ő az első felfedezők egyike. Ez egyelőre feltérképezetlen terület.
 

Debbie és Trevor az első tánccal ünnepel régen várt esküvőjén2010. július 24-én, ezen a meleg és csodásan derült napon Greene segítség nélkül állt a Lepore nővérének kertjében felállított tornakorlátok között. Az esküvői szertartás egyszerű volt, de elegáns. A skót szoknyát és fehér inget viselő Greene-nek a fogadalom alatt le kellett ülnie, hogy szabaddá tegye a kezét, és a 130 meghívott családtag és barát előtt felhúzhassa a jegygyűrűt az ölébe kucorodó arája ujjára.

Hogy mit ünnepeltek? Lepore megingathatatlan hitét Greene-ben, a férfi makacs elszántságát, s azt, hogy egyikük sem volt hajlandó elfogadni, hogy Greene nem gyógyulhat meg.

Mégis, Lepore számára az első tánc a leginkább feledhetetlen pillanat. Greene a korlátok között állt, s Lepore köréje fonta a karját. – Emlékszem, ahogy felnéztem Trevre, és láttam, hogy szélesen mosolyog.

A vendégek talpra ugrottak, s a párral együtt táncolták és énekelték daluk első sorát: „Hiszek a csodákban.”

Vote it up
164
Tetszett?Szavazzon rá!