A kukorica fogságában

Arick Baker beleesett a kukoricatárolóba, és az 58 fokos hőségben egyre jobban összepréselődött a gabona alatt

Kapcsolódó cikkek

Kicsi gyermekkora óta figyelmeztette az édesapja Aricket: – Ha a kukoricába esel, többé nem jössz ki belőle.

Iowa állam óriási gabonatárolóiban olyan mennyiségű szárított kukoricát tartanak, hogy az könnyen maga alá temethet egy emberi testet, s másodpercek alatt kiszoríthatja belőle a levegőt – és az életet. Elő is fordulnak balesetek, amelyek gyakran végzetes kimenetelűek: 2010-ben huszonhatan haltak meg így. Az iowai tűzoltók tudják, hogy ha gabonatárolóba esett emberhez hívják őket, az az esetek nagyobb részében már nem mentőakció, hanem holttestkeresés lesz.

De 2013 júniusában a 23 éves Arick Baker egyáltalán nem gondolt a veszélyre. Mivel az édesapja, Rick nem volt már fiatal, egyetlen segítője pedig 70 éves is elmúlt, egyre inkább a fiatalemberre hárultak a farmon adódó feladatok. Az egész hétfő és kedd ráment arra, hogy – életében először – kitakarítson egy poros silót, és már nagyon szeretett volna végezni a munkával.

Szerda délelőtt, miközben az apja meg egy másik sofőr egymás után hajtottak el a kukoricával megrakott teherautóikkal, Baker a 2100 köbméteres tárolóban dolgozott: egy PVC-csővel igyekezett széttörni az összerothadt kukoricacsomókat, amelyek akadályozták a gabona szabad folyását. Nagyon meleg nap volt, az óriási fémhenger belsejében a hőmérséklet az 58 fokot is meghaladta. Mivel Baker asztmás volt, az apja vett neki egy elemes légzőmaszkot – az eszköz nem adott oxigént, viszont kiszűrte a levegőből a port, amit a fiatalember vert fel maga körül.

Fél 11 körül Baker édesapja lemászott a tetőről, ahonnan addig szemmel tartotta a fiát, hogy kikapcsolja a siló alján forgó szállítócsigát, amely a kukoricát a tároló tövében várakozó teherautóba ömlesztette. Miután a raktér megtelt, a kocsi elhajtott. Alig néhány másodperccel később Baker egyszer csak azt érezte, hogy eltűnik a talaj a lába alól.

Akkor nem tudta, de munka közben áttört egy hídszerűen összeállt rothadt kukoricatömegen, amely alatt jókora üreg tátongott. Ez az üreg most gyorsan feltöltődött a belezúduló kukoricával – amely Bakert is magával ragadta. Előbb térdig állt a gabonában, majd nem sokkal később már derékig. Volt egy kötele a jobb karja köré csavarva, és minden erejével abba kapaszkodott, de hiába. A kukorica a folyós homokhoz hasonlóan húzta egyre lejjebb, s tehetetlenül nézte végig, ahogy a kötél kicsúszik kesztyűs ujjai közül.

– Apa! – kiáltotta, aztán mély lélegzetet vett, s a következő pillanatban sötétség és csend vette körül. Teljesen elnyelte a kukorica.

Mozdulni sem bírt. Bal karja egyenesen felfelé nyúlt, de csak az ujja hegye ért ki a kukoricából. Iszonyatos nyomás préselte össze. Szörnyű érzés volt – mintha ezernyi óriáskígyó fojtogatta volna.

Próbálta megmozdítani a bal lábát, de a kukorica azonnal a helyére tódult, s még jobban összetömörödött körülötte. Minden lélegzetvétel kimerítette, ráadásul kapkodva, szaporán szedte a levegőt, ami szintén nem segített. Lélegezni szerencsére tudott: a maszk így is ellátta a feladatát. De vajon meddig bírják az elemek? Talán három órán át? És aztán mi lesz?

Apámnak mostanra rá kellett jönnie, hogy idelent vagyok – gondolta. Biztosan kitalálta, mi történt.

De volt egy másik gondolata is, amely nem hagyta nyugodni: mi lesz, ha közben visszaér a másik sofőr, és bekapcsolja a szállítócsigát? A szerkezet alig néhány centiméterre volt Baker kinyújtott jobb lábától. Ha elindítják, szinte biztos, hogy beszippantja a gép.
 

Hosszú órák teltek el, s Baker úgy próbálta megőrizni ép eszét, hogy számba vette, mi minden hiányozna neki az életből. Előző hétvégén a barátaival elautóztak az Ozark-hegységi víztározóhoz, s egy motoros katamaránnal áthajóztak a Party-öbölbe. Élete egyik legjobb hétvégéje volt, s szörnyű volt arra gondolni, hogy talán az utolsó… Nem beszélhet többé a barátaival, akik közül néhányan csak a Facebookon fognak értesülni a haláláról. Azt sem fogja megtudni, mi lehetett volna közte és a lány között, akivel csak nemrég kezdett el chatelni – és aki éppen most, miközben a fiú lassan fuldoklott, azt írta neki sms-ben: „Meghaltál, vagy csak nem akarsz ma beszélgetni velem?”

Volt egy pont, amikor beletörődött a halálba. Úgy tűnt, nincs annyi ereje, hogy levegőt szívjon a tüdejébe. Belefáradt a harcba, s hol elveszítette, hol visszanyerte az eszméletét.
 

Még 10 óra 32 perckor, nem sokkal az után, hogy elhajtott, Baker apja hangüzenetet hagyott a fiának: „Szia, Arick! Amilyen vadszamár vagyok, elfelejtettem megvárni, hogy rendben kijössz-e onnan. Hívj fel, ha megkapod ezt az üzenetet!” Mivel két órával később sem jött válasz, felhívta a másik sofőrt, nézzen utána, mi van a fiával, mielőtt beindítaná a csigát. A férfi benézett a tárolóba, de ott nyomát sem látta Aricknek, csak a tetőn rögzített kötelet vette észre, amelynek a vége eltűnt a kukoricában. Ekkor kihajtott az országútra, és leintett egy arra járó rendőrautót.

Az Iowa Falls-i önkéntes tűzoltóság egysége 12.45 perckor ért ki a farmra. A tizenöt éves tapasztalattal bíró Tyler Prochaska és társa, Jason Barrick azonnal leereszkedtek a tárolóba. Csend volt, semmi sem mozdult. Néhány percig tébláboltak a fojtogatóan meleg félhomályban, aztán egyikük beleszólt a rádióba: – Ha a srác idebent van, akkor már halott lehet, mert nem látom és nem is hallom.

Ekkor fojtott kiáltás hallatszott a kukoricából: – Élek, élek, élek!

Prochaska és Barrick térdre vetették magukat, és kézzel ásni kezdtek. Hallották, ahogy Baker beszél – valami okból fennhangon számolt –, és a hangját követték. Prochaska már könyékig mélyedt a kukoricába, mire elérte a fiatalember kinyújtott kezét.

– Végre valami olyasmit markoltam meg, ami visszamarkolt – mesélte később a tűzoltó.

Mikor megtudták, hogy Baker még él, az egész osztag bemászott a tárolóba segíteni. Az ásással azonban lassan haladtak, így Baker kezdeti lelkesedése is alábbhagyott. Mivel a feje végre kiszabadult, jól láthatta, hogy egy tölcsér alján van, s körülötte magasra halmozódik az igen labilis kukoricatömeg.

Prochaska és Barrick ötször szabadították ki Baker fejét, de mindannyiszor elég volt egy óvatlan mozdulat ahhoz, hogy a gabona visszazúduljon rá. A tűzoltók minden alkalommal újra nekiálltak az ásásnak – a csendet csak a maszk elemeinek lemerülését jelző szaggatott sípolás törte meg.

A tűzoltók behozták a speciális mentőcsövet – egy levehető panelekkel ellátott fémhengert, amelyet arra terveztek, hogy az áldozat köré csúsztatva elszigeteljék őt a gabonától, és némileg csökkentsék a rá nehezedő nyomást. Az eszközt nemrég szerezték be, és ez volt az első alkalom, hogy kipróbálhatták.

Prochaska és Barrick – mintegy pajzsként – Baker köré nyomott néhány hengerelemet a kukoricába, aztán bemásztak mellé, és felváltva merték mellőle a gabonát a kezükkel, a sisakjukkal és minden egyébbel, ami alkalmasnak tűnt rá.

Prochaska befeszítette magát a csőbe, hogy a testével akadályozza meg a fémgyűrűk berogyását. Az egyik így is behorpadt, s a résen át csordogálni kezdett befelé a kukorica, ezért a tűzoltó a hátát a léknek nyomva állította el a szivárgást.

A mentők arra biztatták a két tűzoltót, hogy tartsanak szünetet, hiszen már két és fél órája dolgoztak a pokolian forró silóban, ők azonban nem voltak hajlandók elmozdulni Baker mellől. Ha kimásznánk, az lenne számára a vég – gondolta Prochaska.

Ekkorra már több mint 120 önkéntes tűzoltó gyűlt össze a kukoricatárolónál. Fűrészekkel és lángvágókkal nyílásokat vágtak a tartály aljába, hogy ki tudjon ürülni, de a kukorica épp csak csordogált. Az önkéntesek felváltva lapátolták a nyílások alól az ott összegyűlő gabonát. Nagyon lassan haladtak, mígnem Baker apja, aki már korábban megérkezett, az egyik szomszédtól kölcsönkért kotrógéppel neki nem látott a törmelék eltakarításának.

Harmadik órája tartott a mentés, délután négy körül járt az idő, és Baker még mindig kételkedett abban, hogy túl fogja élni. De aztán megtörtént: a tűzoltók egyetlen gyors mozdulattal kiszabadították a lábát, és kihúzták a mentőcsőből. Felérve Prochaskára rogyott, és zokogásban tört ki, miközben a két férfi lelkesen ölelgette, aztán maguk is a földre roskadtak, mert a kimerültségtől már állni sem bírtak.

A Baker család egy hónappal később vacsorát rendezett a mentés résztvevői számára. Baker csodával határos módon csupán két napot töltött a kórházban, és semmilyen maradandó sérülést nem szenvedett. Az orvosok folyadékokkal pumpálták tele, és eltávolították a bőrébe fúródott kukoricaszemeket. Ám a történtek végletesen megterhelték a szívét, közölték vele.

– Azt mondták, ha csak öt évvel idősebb lettem volna, a szívem egyszerűen felrobban – meséli Baker. – Ha pedig öt évvel fiatalabb, akkor összenyom a gabona.

A vacsoránál Baker és Prochaska könnyes szemmel ölelték át egymást, aztán nekiestek a sertéssültnek, de közben is a tárolóban történtekről beszélgettek. Prochaska megkérdezte Bakertől: – Miért számoltál hangosan? Azt mérted, mennyi idő alatt jutunk el hozzád?

– Semmit sem számoltam – nevette el magát Baker –, egyszerűen nem jutott eszembe más.

Baker nagyrészt túltette magát az eseten, mint egy valószerűtlen álmon, noha az nagyon is valós halálközeli élmény volt. Próbálja minél kevésbé fájdalmas emlékként megőrizni a történteket.

Néha azonban erőt vesz rajta valami különös, nehéz érzés, és összeroskad a nyomás meg a szörnyű tehetetlenség súlya alatt. Ilyenkor egy pillanatra újra odakerül a sötétbe, a gabonatömeg mélyére.

Vote it up
234
Tetszett?Szavazzon rá!