A kutyákkal suttogó eb

Ismerje meg Toefut, „aki” láthatóan okult a saját balszerencséjéből, és fajtársai segítségére sietett

Kapcsolódó cikkek

Amikor az állatvédelmisek megdöngették a kicsiny, egyszintes ház ajtaját a tennesseei Knoxville-ben, az orrukat borzalmas bűz csapta meg, amely a torkukat végigmarva egyenest a tüdejükbe kúszott. Ammónia volt: a rothadás és enyészet fullasztó mellékterméke.

Semmi válasz. A járőrök nekifeszültek az ajtónak, de nem tudták betolni, mert a padlót arasznyi magasságban ürülék borította odabent. A keskeny ajtórésen át egy kartonpapírral letakart heverőt meg egy tévékészüléket láttak a tengernyi mocsok közepén. A tévében egy sorozat ment éppen, a villódzó fényben kutyák szembogara csillogott.

Megszámlálhatatlanul sokan voltak, s egyszerre mind megrohamozták a bejáratot. Egymás hegyén-hátán, őrjöngve igyekeztek szabadulni. A járőrök visszarántották az ajtót, próbálták elzárni a szűk nyílást, néhány kutya mégis átpréselte magát rajta. Kettő a járőröket félrelökve elnyargalt. Kettőt sikerült elkapni és biztonságba helyezni, a többieket pedig visszatoloncolták az ajtó mögé.

Látszott, hogy a lakók otthon vannak. A járőrök tovább kiáltoztak, dörömböltek. A bűz elviselhetetlen volt. Az egyik járőr szívrohamot kapott, és kórházba kellett szállítani.

Nagy sokára feltűnt az ajtórésben egy idős asszony. Kilépett a ház elé, és sokkos állapotban nézte végig, amint a járőrök oxigénmaszkban, védőfelszerelésben behatolnak az otthonába. Egyesével kapták el és vonszolták ki a kutyákat a házból egy bot végére erősített hurokkal. Az állatok először láttak napfényt életükben, és hunyorogva próbáltak menekülni. Soványak voltak, némelyik csont és bőr. Alig győzték számolni őket: egy, kettő… tíz… Elmúlt a reggel és a dél. Negyven… ötven… Beköszöntött az este. Hatvan… hetvenöt.

Az asszonyt és a bátyját állatok ellen elkövetett súlyos kegyetlenség vádjával elítélték. Feltételesen szabadlábra helyezték őket, de próbaidejük alatt rendszeresen ellenőrizték a házat. A kutyákat a Young-Williams Állatvédő Központba szállították, ahol Becky DeBolt állatorvos és csapata kezelésbe vette őket.

Rühösek, férgesek, vérszegények és dehidratáltak voltak. A legtöbb kutya hátsó lábán extra ujjat találtak, és némelyik állkapcsa erőteljesen alulharapásos volt. Dr. DeBolt úgy vélte, a rendellenességeket vérfertőző kapcsolatok okozták. Kivált valószínűnek látszott ez a 16-os számú eb esetében, aki úgy festett, mint egy evok (a Csillagok háborújából) meg egy vérszívó denevér keveréke. Miközben az önkéntesek lenyírták gubancos bundáját, a kis spániel remegve hátracsapta a fülét, behúzta a farkát. Végül szinte teljesen kopasz lett.

Három hét elteltével a 16-os számú kutya és 48 társa többé-kevésbé visszanyerte egészségét. A többi olyan rossz állapotban volt, hogy el kellett altatni őket. Ám az életben maradt állatok jövője is bizonytalannak látszott. Mert ugyan ki fogadna örökbe egy olyan ebet, amely nem tűri a pórázt és rendszeresen hány félelmében? Vajon szobatisztaságra lehet-e szoktatni ezeket az állatokat? Képesek lesznek-e elfogadni a simogatást? Az állatotthon az ASPCA nevű állatvédő szervezettől kért segítséget.

Amikor az ASPCA viselkedés-szakértője, Kristen Collins besétált a Young-Williams udvarára, a kutyák hangos ugatásban törtek ki. A nő végigment a kifutók mellett, majd megállapodott annál a kennelnél, ahol a 16-os számú kutya lakott. Az eb összekuporodva szunyókált nagy testű társa hátán. – Még sosem láttam ilyen siralmas külsejű jószágot – meséli Collins. – Miközben azon tűnődtem, mennyire nem hasonlít kutyára, felemelte a fejét, és rám nézett.

Na nem – gondolta magában Collins. Verd ki a fejedből! Nem és nem… A nemből azonban egykettőre igen lett, és pár nap múlva Collins betette a spánielt az autójába, majd útnak indult vele jó tízórányira lévő illinois-i otthona felé. Örökbefogadottját Toefu névre keresztelte. Egyéves koráig Toefu nem látott mást maga körül, csak falakat, mocskot és sok-sok kutyát. Talpa még sosem érintett füvet. Collins fogta hát Toefut, s két másik kutyájával, Junóval, a néhány éve befogadott pitbullal és Winkkel, a menhelyi border collie-val nekivágtak egy néptelen parknak. A rettegő Toefu szorosan Juno oldalához simult. Kisvártatva azonban lehajolt, s életében először beszippantotta a friss fű illatát. A kutya egész viselkedése megváltozott: farkát felcsapta, és minden porcikáját öröm járta át.

Collins segített Toefunak túltennie magát szorongásain. Az állat halálosan rettegett az autóktól, ezért Collins mindennap egy kicsit közelebb tette le Toefu tányérját az autójához. Toefu hamarosan már az álló kocsin vacsorázott, és nemsokára azt is eltűrte, ha tettek egy kört a környéken.

Collins hasonlóképp számolt le az eb turmixgéptől, porszívótól, esernyőktől és kisgyerekektől való félelmével is. Egy év múlva Toefu normális kutyaként viselkedett. Reggelente kipattant kosarából, és boldogan ugrálta körül a gazdáját. Kirohant a kertbe, s fogai közé kapva leeresztett focilabdáját vadul rázni kezdte. Amikor fel akarta hívni magára a figyelmet, felmászott Collins ölébe, és mancsával finoman pofozgatni kezdte a nő arcát. Teljes volt a gyógyulás.
 

Egy évvel később Collins a New Jersey-i Madisonba költözött, ahol az ASPCA új Viselkedésrehabilitációs Központjában felügyelői állást kapott. Az intézmény olyan kutyákkal foglalkozik, akiket a menhelyek nem képesek kigyógyítani a rettegésből.

Collins egyik betege Hillary, a kékfoltos csivava volt, hatalmas szemekkel. Csak feküdt a padlón, összeráncolt homlokkal, tátott szájjal, mintha sosem kapna elég levegőt, vagy pórázát rángatva jobbra-balra ugrált, és eszeveszetten igyekezett menekülni. Kegyetlen gazdái 19 másik kutyával együtt egy szűk ketrecben tartották. A fogság a csivavát viselte meg a legjobban: Hillary rettentő vad és elutasító lett az emberekkel. Még hat héttel az ideérkezése után is ugatta és támadta gondozóit. Ha embert látott, nem evett; ha valaki meg akarta érinteni, hanyatt vágta magát a padlón, mint akit agyoncsaptak. Gondozói teljesen tanácstalanok voltak.

Végül Collinsnak támadt egy ötlete. Ketrecestül átköltöztette az egyik irodahelyiségbe Hillaryt, és mivel a csivava korábban más kutyákkal összezárva élt, bevitte hozzá Toefut, Winket és Junót, majd rájuk csukta az ajtót. Pár órával később benézett hozzájuk. Toefu rögtön odaszaladt hozzá, és a lábához dörgölőzött. Collins becézgetni kezdte a spánielt, s közben bekukkantott a csivava ketrecébe.

Elképedve látta, hogy üres – a kiskutya odakintről lesett rá. Toefu egyre csak csóválta a farkát, és Collinshoz simult. Hillary odasétált a drótketrec sarkához. Toefu most már a kiskutyát figyelve csapkodta ütemesen a farkával a padlót. Egyszerre Hillary is csóválni kezdte a farkát, és különös, éles hangot adott ki, mintha énekelne, sőt jódlizna. Toefu ekkor lassan elindult felé. A földre kushadva tűrte, hogy Hillary rátámadjon, a fülébe kapjon és újra meg újra körberohangálja. Olykor Hillary köré kucorodott, mintha át akarná ölelni a csivava apró, reszkető testét. Laposkúszásban, lassan mozgott, és hagyta, hogy Hillary fölé kerekedhessen. Amikor az bemenekült a kanapé alá, Toefu a mancsával ütögette a padlót, de nem kergette a kiskutyát. Kivárta, hogy Hillary jöjjön oda hozzá.

– A rehabilitáció azt jelenti, hogy tudjuk, mikor kell közelednünk a kutyákhoz és mikor kell békén hagynunk őket – magyarázza Collins. – Ők is ugyanígy tesznek. Toefunak nagyon jól fejlett az intuíciója, és mindig tudja, mikor mire van szükségük a társainak.

Egy nap Collins letérdelve Toefut simogatta, amikor a kanapé alól előbukkant egy orrocska. Lassan megjelent a hozzá tartozó fej, majd a test is. Hillary óvatosan közeledett Collinshoz. Már karnyújtásnyira volt, amikor megmerevedett, hátracsapta a fülét, és visszahátrált a kanapéhoz. Toefu eközben próbálta magára terelni Collins figyelmét, farkával vidáman dobolva a padlón. Hillary ismét megindult Collins felé, de aztán menekülőre fogta. És ez így ment tovább a nap hátralévő részében.

Pár nap múlva Collins a padlón ücsörgött, Toefu az ölébe hajtotta a fejét. Hillary odasompolygott hozzájuk, s most nem hőkölt vissza. Toefu a lábával gyengéden Hillary felé nyúlt, az a fülét hegyezte, majd mancsával utánozta Toefu mozdulatát. Toefu felhúzta a szája szélét. Hillary szintén. A két kutya játékos morgással pofozgatta egymást, és Hillary közben megint vidáman „jódlizni” kezdett. Collins keze alig 10 centire volt a csivavától. Engedi-e Hillary, hogy megérintse? Collins kissé közelítette a kezét. Hillary nyugodt maradt, kizárólag Toefura figyelt.

Aztán Collins érezte, hogy a kutya teste hozzáér a kézfejéhez. A két eb néha összedugta az orrát, és önfeledten birkózott. Collins lassan ráfektette a tenyerét Hillary hátára. A játék folyt tovább. Collins Hillary nyakához csúsztatta az ujjait, vakargatni kezdte. A kutyus hirtelen megdermedt. Zavartnak tűnt. – Azután réveteg, elégedett kifejezés ült ki a pofájára – mondja Collins –, mintha azt mondta volna: „csináld még, ez nagyon fincsi”. Varázslatos átalakuláson ment keresztül, ami Toefu nélkül sosem következhetett volna be.
 

Toefu szelíd, de kitartó, magabiztos viselkedésével és empátiájával – amely részben sanyarú múltjából fakad – nemcsak Hillaryn, de sok más kutyán is segített az ASPCA rehabilitációs központjában. – Azt szokták mondani, hogy a kutyák a jelenben élnek. Ugyanakkor – véli Collins – kapcsolatokat alakítanak ki, márpedig Toefu a múltban tanulta meg a társaihoz való kapcsolódást, amikor 74 másik kutyával élt. Népes családban nőtt fel, így sok mindent megtudott fajtársairól. Meg kellett tanulnia a testbeszédüket, hogy túlélje a megpróbáltatásokat és terápiás eb válhasson belőle. Ma már csak úgy emlegetik: a kutyákkal suttogó.

Vote it up
194
Tetszett?Szavazzon rá!