A lány, aki nem tört össze

Jessica csontozata törékeny, azonban a lelke elég erős ahhoz, hogy engedelmességre bírja a testét

Kapcsolódó cikkek

Jessica Bernsteint szülei átemelték a kerekes székből a mélykék Honda hátsó ülésére, hogy elinduljanak vele a kórházba. A tizenöt esztendős lány kétségbeesetten igyekezett ellenállni: – Ne vigyetek oda, kérlek… nem akarok menni! – Jessicának életében több műtétje volt, mint születésnapja, és hosszabb időt töltött törött csontokkal, mint ép testtel. Nem akart több műtétet. Játszani szeretett volna, mint a többi gyerek. Legbelül persze tudta, hogy hiába is tiltakozik, nincs választása.

Néhány hónappal azelőtt, 2009 telén a Manhattani Kórház gyermek-ortopédsebészeti osztályának orvosa, dr. Jenny Frances haladékot adott Jessicának. A tehermentesítő fémrudak, amelyeket korábban a sebésznő a kislány lábszárcsontjaiba helyezett, sajnálatos módon elmozdultak, de Jessicának végül sikerült kikönyörögnie, hogy halasszák későbbre a korrekciót.

Ám a jobb lábában azóta olyan élessé vált a fájdalom, hogy nem lehetett tovább várni a műtéttel.

Jessica egy ritka öröklődő rendellenességgel, osteogenesis imperfectával (OI), vagy ahogy a köznyelv nevezi, üvegcsontúsággal született. Csontozata olyan törékeny, hogy mindkét lába még világra jötte előtt eltört. Meg sem tudja számolni, hányszor szenvedett már törést, és szinte mindig a lába sérült meg.

Kisgyerekként Jessica mindenben próbálta utánozni a nővérét, Marisát. Amikor a többi apróság totyogott, ő a popsiján ülve húzta magát a talajon. Nagyapja, attól tartva, hogy túl nagy teher nehezedik a lányka karjára, épített neki egy speciális rollert. Ha Jessica ráhasalt a járgányra, fel-alá gurulhatott a házban.

Második osztályos korában a kislányra járógépet erősítettek, amely a csípőjétől a bokájáig ért, és amelyet a nap huszonnégy órájában viselnie kellett. Segítségével Jessica felfedezhette végre a járás örömét.

A következő évben azonban megbotlott az iskola kapujának küszöbén, és bár nem esett el, a rossz mozdulat elég volt hozzá, hogy mindkét lába eltörjön.

Három műtéttel és tizennyolc hónappal később történt valami a bátor kislánnyal.

Jessica mindig elszántan igyekezett megfelelni a várakozásoknak, most azonban csak ült a kerekes székében, kelletlenül hajtotta végre a fárasztó rehabilitációs gyakorlatokat, amelyek hozzásegítették volna, hogy mihamarabb mankóra kapjon és visszamehessen az iskolába. Örült, ha a barátai meglátogatták, bár kicsit irigyelte is őket. Szeretett volna szabadon játszani és szaladgálni, mint a többiek… de leginkább arra vágyott, hogy soha többé ne kelljen átélnie a fájdalmat.

Amikor visszatért az iskola negyedik osztályába, nagyon óvatos lett: két mankót használt, és megfogadta, hogy még csak nem is próbál eggyel járni, ahogyan korábban tette. Soha többé nem akart elesni. Kiskorában, amikor vért vettek tőle, folyton megdicsérték a bátorságáért, most azonban sírva fakadt, és könyörgött a nővéreknek, hogy hagyják békén. – Nem kell több műtét! Nincs több vérvétel! – Egy életre elege lett a kórházi megpróbáltatásokból.

Az orvosok szerint tizennégy évesen elérte felnőttkori magasságát: Jessica nem volt több 128 centiméternél. Mivel keveset mozgott, hízni kezdett. Szeretett volna csillogós kis pólókat, virágos ruhákat viselni, mint a többiek – különösképp, hogy abba a korba lépett, amikor már nem közömbösek a fiúk az ember lányának –, ezért tornázni kezdett. Sikerült is leadnia a fölös kilókat, és sokkal jobban érezte magát a bőrében, mint azelőtt. Aztán egyszerre borzasztóan fájni kezdett a jobb lába. Valami nagyon nem stimmelt.

A gyors javulás olyan örömmel töltötte el, hogy régi eltökéltsége is nyomban visszatért

Ismét kórházba került. Úgy érezte, kudarcot vallott, minden korábbi erőfeszítése hiábavaló volt. Tudta, hogy hosszú és fájdalmas lesz a rá váró legalább hat hónapos rehabilitációs folyamat.

Ám Jessicát örömteli meglepetés várta: az előtte álló műtét egyszerűbbnek ígérkezett a korábbiaknál. Dr. Frances a röntgenfelvételek alapján megállapította, hogy a csont csak a végén tört el, ezért elegendő egy apró bemetszést ejteni ahhoz, hogy kihúzzák a régi fémrudat és behelyezzék az újat. Korábban minden alkalommal hosszanti irányú vágást kellett ejteni a lábszárán.

Alig néhány nappal a műtét után Jessica már kerekes székbe ülhetett. Kilencnapos kórházi tartózkodása végén felhúzódzkodott mankóira, mi több, sérült lábát óvatosan el is tudta emelni a talajtól. A gyors javulás olyan örömmel töltötte el, hogy régi eltökéltsége is nyomban visszatért.

A gyógytorna eleinte többnyire csak apró mozdulatok gyakorlásából áll. – Felfedeztem azonban, hogy jóval többre is képes vagyok – meséli Jessica. – Kipróbáltam pár gyakorlatot, mert éreztem, hogy ki tudom tolni a határaimat.

Mankóira támaszkodva karjával felhúzta magát, és előre-hátra lendítgette a lábát. Hat hét alatt megtanulta hajlítani a térdét. Ez korábban sokkal több időt vett igénybe. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a lábizmai nem sorvadtak el, ezért dr. Frances engedélyével apró súlyt erősített a bokájára, és úgy folytatta a lábemeléseket. Önállóan elsajátított néhány jógapozíciót. – Az ászanák segítettek, hogy ne legyek olyan merev – magyarázza a kislány.

Jessica szobabiciklizni is elkezdett, és napról napra erősebbnek, bizakodóbbnak érezte magát. Dr. Francest megdöbbentette ez az elszántság, és örömmel nézte, amint a tizenéves „üvegcsontú” megszállottan edzi magát.

A lány fiatal szervezete készségesen együttműködött az akaratával, egy bizonyos pontig. Hamarosan kiderült azonban, hogy a lábszára nem megfelelően gyógyul. Az orvosoknak újabb beavatkozást kellett végrehajtaniuk, és Jessicának elölről kellett kezdenie az egész procedúrát.

Csakhogy most már tudott valamit, amit eddig nem: a csontjai törékenyek ugyan, de ha megacélozza a lelkét, a teste sok mindenre képes.

Minden beavatkozás után gyorsabban sikerült visszatérnie a műtét előtti állapothoz. Végül olyan gyorsan felépült, hogy a barátaival együtt kezdhette el a középiskolát.

Jessicának volt egy nagy álma. Rockaway-félszigeti otthonuk mindössze négyháznyira állt az Atlanti-óceán partjától. Jessica nagyon vágyott rá, hogy sétálhasson az idilli tengerparton, mint a szomszédjai, de a sétányt deszkával burkolták. Mankóira – vagy ahogyan ő nevezi, botjaira – támaszkodva eddig nem tudott elég ügyesen navigálni a palló lécein, most azonban elérkezettnek látta az időt, hogy próbát tegyen. Lesétált az utca végéig, és ráhelyezte mankóit a pallóra. Hívogatta az óceán friss illata, és integettek felé a hullámok fölött keringő sirályok. „Botjai” a pallón mintha azt kopogták volna: élek, élek!

Hirtelen szebbnek, teljesebbnek tűnt az élete. Ettől kezdve Jessica mindennap lesétált a partra.

2012 októberének végén a Sandy nevű hurrikán keltette hatalmas hullámok felszaggatták a deszkasétányt, és Jessica nem tudott többé lejárni a partra – mankói nem jelentettek volna biztos támaszt a puha homokban. Először nagyon nekiszomorodott, de aztán gondolt egy merészet: mi lenne, ha megpróbálna botok nélkül járni?

A lány újult erővel kezdett új célja megvalósításába. Kezdetnek lerakta az egyik mankót, és bútortól bútorig egyetlen bottal egyensúlyozott a házban. A dolog könnyebben ment, mint gondolta. Jessica gyorsabb és gyorsabb lett, így nemsokára az udvarra is kimerészkedett. Néhány hét múltán képes volt rá, hogy mankók nélkül járjon, a bútorokba, a kerítésbe vagy bármi egyébbe kapaszkodva.

Egy februári délután, amikor a nap már alacsonyan járt és enyhe szellő lengedezett, Jessica felvette rózsaszín tornacipőjét, szürke melegítőfelsőjét és egy cicanadrágot, majd alkarjával mankójára támaszkodva kisétált a partra. Meglátott néhány környékbeli ismerőst, akik a kutyáikat sétáltatták. Jessica elindult feléjük. Életében először lelépett a járdáról a homokba. A bot mélyre süppedt, csak akadályozta a járásban. Megállt egy pillanatra, majd felemelte és karjára vette a mankót. Lépett egyet.

A homok más volt, mint képzelte, sokkalta csodálatosabb: puha, süppedős és mégis biztonságos. Jessica megkereste az egyensúlyát, és erőt gyűjtött a következő lépéshez. Milyen egyszerűen és magától értetődőn ment ez a parton sétáló többi embernek! Fogalmuk sem volt róla, micsoda nagyszerű dolog járni!

– Rettentő büszke voltam magamra – emlékezik vissza Jessica. – Mintha értelmet, életet adtam volna a homoknak.

Tavaly ősszel Jessica megkezdte tanulmányait egy közeli főiskolán. Mindig is imádott sütni-főzni, és – amiről korábban szó sem lehetett – most már képes órákig álldogálni a konyhában, így elhatározta, hogy követi álmait, és konyhaművészetet fog tanulni.

Vote it up
169
Tetszett?Szavazzon rá!