A lécládák napja

Apám végül megmutatta nekem a múltat, annak minden fájdalmával és szépségével együtt. Azóta tudom: mindig van remény

Kapcsolódó cikkek

 

I remember the day my father gave me my legacy. It was the bleakest of times. Our family house was about to be sold. After decades of illness and draconian treatments, my mother was in a mental institution, foundering. Within five years she would die. My younger brother, born brain-damaged, had been sent to an institution as well. My sister had fled across the country to escape this time of darkness. For my father, this moment was the end of everything—the demise of a family, the collapse of the code that once held us together.

As the oldest child it was my job to pack up the house, with its lovely broken-down furniture and neglected drawers of unpaid bills and unanswered letters. I was 25, just married, righteously practical and buoyed by my own escape into adulthood. I attacked this stable of chaos, packing up boxes and labeling them. My father came by to lend moral support. After a while, I noticed that he had disappeared.

I found him in the driveway. He had gone to the rafters of the garage and taken down six huge wooden crates and opened them. At first I was angry; we were supposed to be packing boxes, not unpacking them. Then I saw he was weeping. Just standing there, shaking his head and weeping. I looked down at the ground. He had broken apart the crates and set up a row of heads and busts and bodies in stone.

I had never seen my father cry. I had never seen these pieces of sculpture, which were made by my mother when she was a young woman. A female figure. A head. Two busts of men with African American features. Another bust of a woman—my mother—sculpted by another artist. Before.

“This was your mother,” said my father, tears rolling down his cheeks. Before the darkness. Before the depression and the pills and white-knuckle nights and shock treatments and years of more pills and booze and institutions with locked floors. Before my father, an infantry lieutenant with E Company, fought through the battlefields of Europe on the way to VE Day. The sculpture had been packed away all these years. This was the mother I never knew—the woman of joy and talent.

Today the sculptures sit on bookcases and in corners in my house, a legacy from both parents. How much easier it would have been for my father to have left the pieces in the crates and put it all into storage. In letting the story out, he had to break the stoic code of E Company and the Yankee tradition of keeping tight control on his emotions. He wanted to be sure I heard, to be sure I saw.

This was his message to future generations: No matter how dark, no matter how great the loss, there is always the promise of life in full force. I see it in my grandchildren—toddlers still—who go and pat the larger bust sitting on the floor in the dining room as though it were a pet. I feel it in my own life with its ebb and flow of light and dark. I use it in my work as a journalist. When I interview people in crisis I can empathize with the dark—but I always know to look for the life, to look for the gift.

Emlékszem a napra, amelyen apám átadta nekem az örökségemet. Szörnyű idők jártak akkoriban. A családi házat éppen eladásra kínáltuk. Több évtizedes betegeskedés és drákói kezelés után anyám egy elmegyógyintézetben sínylődött. Nem egészen öt év múlva meghalt. Agysérüléssel született öcsémet szintén intézetbe küldték. Húgom vidékre szökött, hogy elmenekülhessen e sötét időszak elől. Ez a pillanat volt az, amely apám számára mindennek a végét jelentette. Családunk összeomlását és mindazoknak a szabályoknak a halálát, amelyek egykor összetartottak minket.

Lévén a legidősebb gyerek, az én feladatom volt, hogy összepakoljam a házat, minden rozoga, kedves bútorával, a fizetetlen számlákkal és megválaszolatlan levekkel teli fiókokkal együtt. Huszonöt éves voltam, friss házas, messzemenően gyakorlatias és csak az tartott felszínen, hogy önnön felnőttségembe menekültem. Megrohamoztam ezt a káoszból épült istállót, dobozokat pakoltam tele, címkéket raktam rájuk. Apám is odajött, hogy lelki támaszt nyújtson. Ám kis idő múlva nyoma veszett.

A kocsifeljárón találtam rá. Felment a garázs padlásrészébe, lecipelt hat óriási lécládát és felnyitotta őket. Először elfutott a méreg. Végtére is, bepakolnunk kell, nem pedig ki. Aztán megláttam, hogy sír. Csak álldogált ott, a fejét ingatta és könnyezett. A cipőm orrát bámultam. A szétszedett ládákból előszedett egy csomó fejet, mellet és testet – mindet kőből.

Még sohasem láttam sírni az apámat. De ezeket a szobrokat sem láttam soha, melyeket anyám még fiatal korában készített. Egy női alakot. Egy fejet. Két férfi mellszobrot, afro-amerikai arcvonásokkal. És egy másik mellszobrot – anyámról – melyet egy művésztársa készített. Valamikor.

– Ilyen volt anyád – szólalt meg apám és könnyek gördültek le az arcán. Valamikor, még a sötétség előtt. Valamikor a depresszió, a pirulák és félelemkeltő éjszakák előtt, a sokkterápia, a további gyógyszerek hosszú évei, a szesz és a zárt folyosójú intézetek előtt. Valamikor, még apám előtt, aki az elit légideszantos alakulat könnyűgyalogsági hadnagya volt, és aki végigküzdötte magát Európa csatamezőin a győzelem napjáig. Hosszú éveken át e szobor itt hevert elzárva. Az anya, akit nem is ismertem, a vidám és tehetséges nő.

A szobrok ma a könyvespolcomon és a ház különböző pontjain állnak – ez minden szülői örökségem. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha apám a szobrokat otthagyja a lécládákban és az egészet elhelyezi egy raktárban. Azzal, hogy a dolgot a tudomásomra hozta, egyaránt meg kellett szegnie a légideszantosok sztoikus szabályzatát és az érzelmek szigorú kordában tartását előíró jenki hagyományt. De bizonyos akart abban lenni, hogy láttam és hallottam.

Ez volt az ő üzenete a eljövendő nemzedékeknek: bármekkora legyen is a sötétség vagy a veszteség, az élet kibontakozására mindig van remény. Ezt látom a még csak tipegő unokáimon, akik odatotyognak és megpaskolják az ebédlőben álló nagyobb mellszobrot, mintha holmi házi kedvenc volna. Ezt érzem a saját életemben, a sötétség és világosság árapályában. De újságírói munkámban is használom. Amikor olyan emberekkel készítek interjút, akik éppen válsággal küzdenek, átérzem a sötétséget – de mindig szerét ejtem, hogy az életet, az élet ajándékát keressem.

Vote it up
39
Tetszett?Szavazzon rá!