A lélek mélyéből

Samuel Pisar túlélte Auschwitzot. Párbeszéd Istennel című műve elementáris hatással van közönségére mindenütt a világon

Kapcsolódó cikkek

Elcsendesül a közönség, amikor 2011 júniusában a szmokingba öltözött férfi kilép a washingtoni művészeti élet legrangosabb színterének, a Kennedy Center koncerttermének a pódiumára. A vékony Samuel Pisar megáll a két teljes kórus, a mezzoszoprán énekesnő és a Nemzeti Szimfonikus Zenekar előtt, és a csöndet kihasználva összeszedi magát, mielőtt a karmester beint.

Ekkor elkezdődik a híres amerikai zeneszerző, Leonard Bernstein 3. szimfóniája, a Kaddis, amely a zsidó liturgia központi elemét képező gyászimádságról kapta a címét. A librettó szerzője Pisar, egy Párizsban, New Yorkban és Londonban működő ügyvéd, aki túlélte az auschwitzi haláltábort, és Bernstein közeli barátja volt. Szavai nyomán kitárulkozik egy lélek.

Az emberek lehajtott fejjel, elmélyülten követik a 20 oldalas füzetben kinyomtatott szöveget. Bólogatnak, amikor Pisar arról beszél, hogy az éhség és fájdalom kínjai közepette elmarad az imádság, és amikor pimaszul felszólítja Istent: „Nem lehetnél kicsit emberségesebb, hogy mi is istenesebbek lehessünk?”

A végén a közönség felállva tapsol és éljenez. Pisar kimerülten fogadja az ovációt. Számára a szavak nem csupán a túlélés bizonyítékát jelentik, de figyelmeztetést is, nehogy elmerüljünk a múltban, bármily tragikus volt is. Azt akarja, hogy a világ a múlt keserű leckéjéből tanulva biztonságosabbá és jobbá váljon.

„Soha ne feledd, ámen! – mennydörgi. – Soha többé, ámen!”
 

Az emlékek úgy peregnek, mint egy régi, szakadozott film. 1990. Bernstein – a barátainak csak „Lenny” – a rákkal küzd, de nem hagyja, hogy ez lelassítsa. A hajnal sokszor a Steinway zongora előtt találja annak a Foch sugárút közelében lévő háznak a tágas előcsarnokában, ahol Pisar és felesége, Judith lakik Párizs 16. kerületében. Csak Pisar van ott, és Judith.

Az életről beszélnek, a halálról és a holokausztról. Bernstein próbálja meggyőzni Pisart, hogy írjon új szöveget a Kaddishoz. Bár a mű ősbemutatója 27 évvel korábban volt, a zeneszerző soha nem volt elégedett a saját szövegével, amelyet némelyik kritikus ironikusnak és tekintélyrombolónak aposztrofált.

– Én csak körbetáncolom Istent, Sam – érvelt Bernstein. – De te testileg-lelkileg szenvedted végig történelmünk legnagyobb és legvéresebb fejezetét. Olyan szöveget írhatnál, amely a tapasztalataidból ered.

– Lenny, nagyon szeretlek, de a válaszom: nem – felelte Pisar.

Pisar fiatalemberkéntNem mintha rejtegetné a múltját. De itt mélyebb küzdelemről van szó Istennel, amelyet nem hozhat nyilvánosságra, mert még önmagában sem sikerült tisztáznia.

Tizenegy évvel korábban Of Blood and Hope (Vérrel és reménnyel) című emlékiratában már írt a szülei, kishúga és nagymamája elvesztéséről a holokauszt vérzivatarában, életben maradásáról a majdaneki és auschwitzi koncentrációs táborban és a dachaui halálmenetből való szökéséről. Felidézte útját a lengyelországi Białystok zsidó gettójából a Harvard Egyetemig, Hollywoodig és tovább. És leírta átalakulását, hogyan lett a csontsovány fiúból, akinek karjába számot tetováltak, a művészetek pártfogója és nagyra törő ügyvéd, John F. Kennedy elnök szűk tanácsadói körének tagja, aki később Párizsba költözött, és olyan ügyfeleket mondhatott a magáénak, mint a Coca-Cola, az Apple, Steve Jobs, Elizabeth Taylor és még sokan mások.

Azért vonakodik elvállalni a Kaddist, mert ehhez olyasmire volna szükség, amire még nem készült fel. Kibékülni Istennel, aki tétlenül szemlélte, ahogy hatmillió zsidót lemészároltak – köztük Pisar családját, iskolatársait.

Még ugyanabban az évben, 1990 októberében Bernstein meghal.

Tizenegy évvel később Pisar megnézi a World Trade Centerbe csapódó repülőgépekről készült filmfelvételeket, és azon tűnődik, hogy a világ nem kezd-e mindinkább hasonlítani arra, amilyen a második világháború alatt volt.

Itt az ideje – mondja magában –, hogy megírjam dialógusomat Istennel.
 

A most 83 éves Pisar faburkolatú, könyvekkel borított dolgozószobájának a pamlagán ül, az ablakon át az udvaron virágzó cseresznyefára lát. Egy szokatlanul forró tavaszi napon délelőtt tíz órakor zakót és nyakkendőt visel, nyílt, egyszersmind elmélyült ember benyomását kelti. Fényképek mindenütt, Judithról, a gyerekeikről, Bernsteinről és korábbi amerikai elnökökről. De a legfontosabbat ott tartja maga mellett: azt, amely édesanyját, Helenát ábrázolja. Az asszony egyenesen az objektívbe néz, ünnepélyes, sötét haja feltűzve, mintha épp mondani akarna valamit.

Pisar neki köszönheti, hogy egyáltalán itt van. Amikor a nácik felszámolták a białystoki zsidó gettót 1943 augusztusában, anyja a kutyacsaholás és puskaropogás közepette hosszúnadrágba öltöztette Pisart, hogy idősebbnek nézzen ki 13 événél és esélye legyen a túlélésre. Megértette a kimondatlan üzenetet: maradjon életben értük, az apjáért, Davidért, aki ellenálló lett, és akit ugyanabban az évben már korábban agyonlőttek, a nyolcéves húgáért, Friedáért, s őérte, az anyjáért meg a többiekért.

Pisar kisfiú korában, édesanyja, Helena, édesapja, David, és kishúga, FriedaÍgy is tett. Ez lett a mantrája a háború alatt és az után. Nem gyászolhatsz! – mondta magának indulatosan. Nem engedheted meg magadnak az önsajnálat luxusát!

Az élet gyors döntések sorozatán múlott. Egyszer beállították a sorba azok közé a foglyok közé, akiket a gázkamrába küldtek, mire ő megragadott egy rongyot és egy vödröt, mintha csak a padlót mosná, és visszasúrolta magát a barakkba. A háború végén tizenhat évesen nagydumás szélhámos lett, aki kávézaccot adott el a koffeinhiányban szenvedő németeknek igaziként – magas felárral.

Aztán az élet ismét változott. Édesanyja Franciaországban élő nővére rátalált és Párizsba hozatta, onnan Ausztráliába küldték, ahová két anyai nagybátyja még a háború előtt emigrált. És a kamasz, aki hat évet mulasztott az iskolából és jobban kedvelte a sportokat a tanulásnál, a túlélő, aki átvészelte az elképzelhetetlent, felfedezte magában az olvasás szeretetét és a kritikai érzéket. Miközben a táborban elkapott tuberkulózisból lábadozott, legalább három könyvön rágta át magát naponta oroszul, németül, franciául és angolul Dosztojevszkijtől Faulkneren át Shakespeare-ig.

Szélhámosból a szellem embere lettem – ámult el önmagán.

Így indult ez a varázslatos pálya. Jogi diplomák és doktorátus a Harvardon és a Sorbonne-on. Megismerte és feleségül vette Norma Marmorston-Weingartent, egy tekintélyes hollywoodi filmproducer lányát, állást kapott New Yorkban az ENSZ-nél, két lánya született, Helaina és Alexandra. A białystoki fiúból hamarosan művelt, szellemes világfi lett.

1960-ban Kennedy, aki olvasta Pisar disszertációját a békés kereskedelmi, kulturális és emberi egymás mellett élés megteremtéséről a hidegháború viszonyai között, meghívta Washingtonba gazdaságpolitikai tanácsadónak. Imádta a munkáját. De minden darabokra hullott, amikor az elnököt meggyilkolták. Pisar visszavitte családját Los Angelesbe, majd Párizsba, ügyvédi irodát alapított, amely a Fortune magazin 500-as listáján szereplő – legnagyobb – amerikai cégeket, hollywoodi sztárokat és a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot képviselte.

Valami mégis hiányzott, hogy micsoda, nem tudta pontosan megfogalmazni. De mit számít ez? Boldog volt? Az élet ment tovább.

Aztán 1968-ban egy New York-i partin villámcsapásként hatott rá egy kilenc évvel fiatalabb, gyönyörű és elragadó nő, Judith Blinken. Férjnél volt, és nem keresett kalandot, mégsem tudott nemet mondani a vacsorameghívásra, amiből szerelmi viszony bontakozott ki.

Míg a férfinak le kellett csiszolnia magáról az egykori lágerlakó és szélhámos kamasz érdességét, az asszony sziporkázóan szellemes és művelt volt, akit 16 évesen vettek fel a Vassar College-ba, a kiemelkedő humán képzést nyújtó magánfőiskolára, s otthonosan mozgott a tánc, zene és művészet világában is.

Miután elváltak a házastársaiktól, 1971-ben összeházasodtak, majd Párizsban telepedtek le, ebben a tágas otthonban a Foch sugárúton. Pisar lányai ellátogattak hozzá Kaliforniából, ahol az édesanyjukkal éltek. Judith fia, Anthony pedig állandóan velük lakott. Hamarosan megérkezett a kis Leah is, akinek ugyanolyan sötét haja van, mint az édesanyjának. Judith kellett ahhoz, hogy meglássa, a múlt szinte már forr Pisar bensőjében.

Samuel és Judith a Bois de Boulogne-ban

– Engedd ki – javasolta az asszony. – A történeted elgondolkodtatja, megríkatja és kérdésekre készteti majd az embereket. El kell mondanod nekik.

Rámutatott az élni akarására és arra a sajátos képességére, hogy a legsötétebb helyzeteknek is észreveszi a humoros oldalát.

Ugyan ki más mesélt sztorikat az Auschwitzban zajló hazárdjátékról, amelyben a zsetonokat penészes kenyérdarabkák, a kártyalapokat szellentés helyettesítette, és az oroszok verhetetlennek bizonyultak?

Megírta hát az élete történetét, amelynek elkészült fejezeteit a reggelizőasztalnál adta oda a gyerekeinek, hogy véleményezzék. Így mesélte el nekik, mi történt valójában. Mert azt akarta, hogy tudják.

Judith hozta össze Bernsteinnel. Amikor a zeneszerző elolvasta Pisar emlékiratát, sírt. – Sam, csináljunk egy holokauszt-operát – ajánlotta.

– Lenny, nem bírnám végignézni – tiltakozott Pisar –, ahogy egy kövér szopránénekesnő áriázik a gázkamra küszöbén.

Bernstein ekkor jött rá, hogy a Kaddis librettóját csakis Pisar írhatja meg. És bár az első felkérést a barátja elutasította, az ajánlat véglegesen megváltoztatta Pisar életét, mert lehetővé tette, hogy kendőzetlenül elmondhassa tragikus és mégis reményteli történetét egy olyan széles közönségnek, amely másként soha nem ismerhetné meg. – Egészen világossá tette, hogy számít rám – meséli Pisar.
 

Kaddis
A zsidó kaddis (a héber–arámi szó jelentése: szent) több mint kétezer éves rituális gyászimádság. Az egyén ezen a módon erősíti meg újra kapcsolatát Istennel egy szeretett személy (szülő vagy gyermek) elvesztése után. Szövege óda az életről, békéről, teremtőnk dicsőségéről.

Pisar Kaddisát az ősi ima ihlette, de annyiban különbözik tőle, hogy személyes dialógust folytat Istennel, amelynek során egy modern ember próbálja újra megszilárdítani a helyét abban a világban, amely valaha cserbenhagyta. Szavai emlékeztetnek mindannyiunkat arra a kapcsolatra, amely egymáshoz és egy magasabb rendű hatalomhoz fűz minket.

A kaddis szövege magyarul / Pisar Kaddisa angolul

A Kennedy Center-beli 2011. júniusi koncertet követő reggelen Pisar kezdeti kétségeiről beszél, arról, vajon írhat-e olyan dialógust, amelyben felelősségre vonja, nem pusztán dicsőíti Istent.

Két belső hang diktálta neki a művet, amely így két hangon szólal meg. Az első „Sam”, a világias ügyvéd, Judith férje: egy olyan amerikai, akinek állampolgársága odaítéléséről a Kongresszus egyhangú határozattal döntött, aki később az UNESCO nagykövete és különleges megbízottja lett a holokauszt oktatása terén, és aki 2012 tavaszán a francia Becsületrend lovagi fokozatában részesült. „Sam” eszes fickó, aki képes higgadtan gondolkodni Istenről.

A másik hang tulajdonosa „Shmulik”, ami a Samuel név jiddis becéző formája, a vakmerő, beesett szemű lágerlakó, aki gúnyosan figyeli, ahogy hasonmása szmokingot ölt és kitűzi kitüntetéseit, mielőtt megjelenik valahol. – Jól festesz! – suttogja. Aztán csúfondárosan hozzáteszi: – Csak az auschwitzi sapka hiányzik a fejedről.

Pisar, aki körülbelül 25-ször adta elő a művet a 2003-as chicagói bemutató óta, megjegyzi, hogy bár mindkét szereplő kulcsfigura, Shmulik a kritikus, aki a lovag urat leszállítja a magas lóról, ha szükséges. – Ő az én részem – mondja. – Nélküle nem lettem volna képes teljesíteni az anyám parancsát, hogy maradjak életben.

A párbeszéd Istennel folytatódik.

A librettó időnként módosul. – Megírta, átírta, csiszolgatta – meséli Leah, a lánya. – Ez mindig ott van a fejében, soha nem fogja abbahagyni.

Vote it up
293
Tetszett?Szavazzon rá!