A legbecsesebb ajándékok

Egyiket sem díszcsomagolásban kaptam, és egy fillérbe sem kerültek, mégis mindenhová magammal viszem őket

Mint oly sokan, én is rengeteg időt fordítok arra, hogy ajándékot vásároljak a gyerekeimnek, és sosem tudhatom bizonyosan, tetszik-e majd, egyáltalán kell-e nekik. Másokhoz hasonlóan a karácsony közeledtével nekem is emlékeztetnem kell magam arra, mit jelent igazán adni és kapni.

Az olvasás szeretetét édesapámtól kaptam, aki imádta a nyomtatott betűt, és naphosszat ki sem dugta az orrát könyvekkel teli dolgozószobájából. Dél-karolinai, bennettsville-i házunk nappalijának kandallópárkányán Shakespeare összes művei sorakoztak. Apám szemében vitathatatlanul nagyobb fontossággal bírt, hogy öt csemetéje szellemi javait könyvek vásárlásával gyarapítsa, mint hogy játékszerekre vagy nem feltétlenül szükséges ruhaneműkre költse a pénzt.

Szüleim példája adta nekem a hitet, hogy magam és mások többet is tehetünk holmi siránkozásnál, kéztördelésnél, a világban sokasodó bajok fölötti kesergésnél. Népnevelő prédikátor édesapám, aki soha nem emelte föl a hangját a szószéken, éppúgy igyekezett a gyülekezet elméjét pallérozni, mint az érzelmeikre hatni. Arra tanított, hogy a hit cselekvésre sarkall, és a tettek mozgatórugója a mi faji megkülönböztetéstől sújtott déli társadalmunk mindennapi csalódásai és igazságtalanságai közepette csakis a hit lehet.

Édesanyám erejéből merítettem erőt az irdatlan nehézségek elviseléséhez. Emlékszem, miután polgárjogi ügyvéd lettem Mississippiben, hazalátogatván magammal vittem egy kislányt, aki fél szemét elveszítette, amikor egy fosztogató fehér banda söréttel belőtte a családi házuk ablakát. Az anyukája elmagyarázta nekem, hogyan kell kivenni, megtisztítani és visszahelyezni az üvegszemét. Elméletben értettem is mindent, amikor azonban át kellett volna ültetni a gyakorlatba, elbizonytalanodtam. Édesanyám érzékelte tétovaságomat, gyöngéden félretolt, és habozás nélkül intézkedett.

Az otthontalan gyermekek iránti együttérzést anyám plántálta belém, aki a papa halála után állami gondozottakat vett magához. Ma is szégyellem, mennyire vonakodtam, amikor arra kért, néhány napig osszam meg a szobámat egy kis árvával. Miközben felcseperedtem, anyám vagy tíz ilyen mostoha sorsú gyereket nevelt föl.

A félelem leküzdésének receptjét Té nénitől, azaz Theresa Kellytől kaptam, aki az Amelia utcában lakott festetlen kis faházában, melyhez elöl tágas, hátul kisebb tornác tartozott. Szívesen tanyáztam Té néninél, ha a szüleim rokonokat látogattak vagy egyházi összejövetelre mentek. Egy nyári délután zivatar kerekedett, és Té néni megkért, menjek ki a hátsó tornácra, szedjem le a kiteregetett ruhát, nehogy elázzon.

Engedelmesen hozzá is láttam a feladathoz, de megdördült az ég. Beszaladtam, és elpanaszoltam neki, mennyire félek attól, hogy belém csap a villám. Erre nyugodt hangon az istenhitről beszélt nekem, és kézen fogva kikísért, hogy leszedjük a ruhát:

– Ha elérkezett az időd, akkor elérkezett, ha meg nem, akkor nem.

Azt, hogy megértettem, milyen nagyszerű örökségünk van nekünk, fekete bőrű amerikaiaknak, középiskolai angoltanárnőmnek, Mrs. Walkernek köszönhetem, aki vendégelőadónak hívta meg Langston Hughest, a híres író és költő pedig nem volt rest eljönni hozzánk. Látogatásától kezdve különleges szálak fűztek hozzá, s azt írtam róla a naplómba, hogy „csodálatos... józan és szerény”.

Hová lett a sok ajándék, amelyet gyermekkoromban a karácsonyfa alatt találtam? A legtöbbjére már nem is emlékszem. Annál inkább megjegyeztem, s kincsként őrzöm mindazt, amit életvezetési tanácsként a szüleimtől és a környezetemben élő, szerető szívű idősebbektől kaptam.

Remélem, ezek az emlékek erőt adnak, hogy abbahagyjam a vásárolgatást, és helyette igazi ajándékkal lepjek meg egy gyermeket – egy odafigyelő, vele törődő felnőtt társaságában töltött percekkel, amelyekben felidézhetjük azoknak a kiváló tanítómestereknek az életét és szellemét, akik gazdagították, formálták, kibontakozni segítették egyéniségemet.

Vote it up
11
Tetszett?Szavazzon rá!