A legfontosabb hozzávaló

Hosszú unszolás után a mama átadta a recepteket, de valami kimaradt a leírásból

Anyám felháborodott, amikor arra kértem, írja le nekem az összes receptjét. – Minek az neked? Még nem haltam meg! – csattant fel.

– Hiszen épp azért kérlek most, mert szerencsére itt vagy, és minden kérdésemre tudsz válaszolni.

Valami olyasfélét mormogott, hogy rendben. A mama csak olyankor szereti az észérveket, ha neki jutnak eszébe először. Így aztán felsoroltam 35 ételt, s ő kerek egy éven át (!) írta a recepteket. Amikor végre megkaptam őket, a mellékelt jó tanácsok közt ez a mondat is szerepelt: „Próbáld ki ezeket, ízlés szerint adj hozzá fűszereket, és hívj fel, ha nem boldogulsz.” Sejthettem volna.

Először a pulykasültet próbáltam ki, ennek receptje eredetileg brazil fodrászunktól került a családba. Elolvastam, amit a mama leírt. Eszerint csupán annyi a teendő, hogy 24 órán át pácoljuk a pulykát egy sereg fűszerrel ízesített vörösborban.

No, várjunk csak! Felhívtam a mamát, kérdem tőle: – Nem szoktál te valamit beletenni a pulykába?

– De igen – mondta. – Lehet beletenni hagymát, almát, aszalt szilvát vagy narancsot.

– Hiszen te mindig csak hagymát teszel bele, mama!

Felkacagott: – Attól még bele lehet tenni mást is.

– Értem én – feleltem. – Szóval te ilyen módon tiltakozol az ellen, hogy konyhaművészi babérjaidra török?

Hangosabban nevetett, majd azt mondta: – Ja, és szeletelj fel egy-két hagymát, tedd a sütőedénybe, önts hozzá vizet, hogy legyen mivel locsolgatni a pulykát.

Megnéztem a receptet. A hagyma szó nem hogy kétszer, de egyszer sem fordult elő benne. – Jó – feleltem morcosan.

Békülékenyebb hangot ütött meg. – Hallgass ide, édesem! Én is mindig dühöngtem, valahányszor elkértem egy receptet a mamámtól. Ő sose méricskélt. Csak azt tudom mondani neked, amit ő nekem annak idején: nézd, hogyan csinálom. Az ember olyan sokszor készít egy-egy ételt, hogy oda se figyel rá, miből mennyit tesz bele. Emlékszel az illatára, tudod, hogyan kell kinéznie. Nem is mindig ugyanolyan.

– De én azt szeretném, ha ugyanolyan lenne – mondtam. – Azt szeretném, ha nálunk is ugyanolyan illat lenne, mint nálatok ünnepkor, amikor minden istenien finom, és mindenki boldog, hogy ott lehet.

– Úgy is lesz – felelte. Valaki csöngetett nála. – Ha valami gondod van, hívj fel! – Letette a kagylót.

Beraktam a pulykát a sütőbe, aztán elkészítettem a krumplipürét. Kóser konyhán nőttem fel, és már a krumplipüré említése is hiányérzetet ébresztett bennem. Csak akkor lehetett igazi krumplipürét készíteni, ha hal mellé tálaltuk, mert vaj, tejszín és tej hússal együtt nem kerülhet az asztalra. Otthon általában csak sóval és margarinnal készült a krumplipüré. Azóta jó néhány receptet begyűjtöttem, és rátaláltam a nekem tetsző változatra.

A pulyka hamarabb megsült, mint ahogy anyám jósolta. Asztalhoz szólítottam a férjemet és tizennégy éves nevelt fiamat, Simont. – Minden különösebb ok nélkül pulykát sütöttél? – kérdezte Simon.

– Igen, ki akartam próbálni a receptet – feleltem.

– Hűha! – mondta, miközben az apja felvágta a szárnyast.

Pontosan ugyanolyanra sikerült, mint a mamáé. Talán mégse hiába figyeltem őt oly sokszor főzés közben. Jóízűen falatoztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Mindannyian repetáztunk.

Simon ragyogó arccal nézett rám, s én visszamosolyogtam rá. Sikerült. A pulyka pontosan ugyanolyan lett, mint az otthoni.

– Ennél finomabb krumplipürét még életemben nem ettem! – lelkendezett.

– Örömmel hallom – feleltem.

– Hogyan kell elkészíteni? – kérdezte.

Csak hebegtem-habogtam: – Vajjal, tejszínnel... – Bólogatott. Kiürültek a tányérok, a pillanat varázsa elmúlt. Mentünk tévét nézni.

Kinn a konyhában ránéztem a megmaradt vajra és tejszínre. Vajon mennyit tettem bele? Nem emlékeztem rá. Simonra gondoltam, ahogy tágra nyílt szemmel nézett rám. Akkor jöttem rá, miért írta le oly nehezen a mama a recepteket, és miért volt ez nehéz az ő mamájának is. Mert itt nem vajról, tejszínről vagy hagymáról van szó. Az a hozzávaló, amit nem lehet beleírni a receptbe, az a családunk iránti szeretet – az, hogy örömmel készítünk nekik finomságokat, törődünk velük, látjuk, amint egy gyerekarc egy szempillantás alatt átalakul, s a falattal a szájában csodálkozva és biztonságot sugározva néz ránk.

– Hogy sikerült a pulyka? – kérdezte a mama másnap.

– Pompásan – feleltem –, nagyon ízlett nekik.

– Mit adtál hozzá köretnek?

Zavarba jöttem. – Krumplipürét.

– Van valami jó recepted? – kérdezte a mama.

Elmosolyodtam. – Igen, ami azt illeti, van.

Vote it up
7
Tetszett?Szavazzon rá!