A leghosszabb nap

Hetven éve zajlott a huszadik század egyik legfontosabb eseménye: a szövetségesek európai partraszállása. Íme, a leghitelesebb beszámoló

Kapcsolódó cikkek

1944. június 6-án, Franciaország partjainál játszódott le a 20. század egyik legfontosabb eseménye: a szövetségesek európai partraszállása. Ez volt az első lépés a kontinens felszabadítására a német megszállás alól. A hetvenedik évfordulón e tragikus, de hősies csata leghitelesebb beszámolójának, a haditudósító megindító és izgalmas dokumentumregényének részletével emlékezünk a nagy napra.
 

A falu csendes volt a párás júniusi reggelen. La Roche-Guyont csaknem tizenkét évszázada nem háborgatták a Szajna nagy, lusta kanyarulatában, félúton Párizs és Normandia között.

Mostanra azonban valóságos börtönné vált az elfoglalt Franciaország legjobban megszállt települése. Minden lakójára legalább három német katona jutott.

Egyikük, Erwin Rommel tábornagy a B hadseregcsoport, a németek legerősebb egységének parancsnoka volt. A második világháború sorsfordító ötödik esztendejében Rommel élete legádázabb csatájára készült a Rochefoucauld család kastélyában berendezett főhadiszállásán.

Hitler Harmadik Birodalmát egyre több csapás érte. Németországot a szövetségesek bombázták éjjel-nappal. Jelentős szovjet erők nyomultak be Lengyelországba. A szövetséges csapatok már elérték Rómát. Németországot még nem győzték le, de a szövetségesek franciaországi partraszállása sorsdöntő lehet, és ezt Rommel tudta a legjobban.

Hónapok óta reménykedett, hogy néhány napot Németországban tölthet, és olyannak találta a helyzetet, hogy elmehet. Rommel meg volt győződve arról, hogy a partraszállást összehangolják a Vörös Hadsereg nyári offenzívájával, június végén.

Az időjárás is nagyon rossz volt már napok óta, és további romlást jeleztek, esővel és erős széllel a La Manche csatorna felett. Nem valószínű, hogy a szövetségesek a következő napokban támadást indítanának a francia partokon.

Rommel tudta, hogy csak nyílt harcban állíthatja meg a szövetségesek előrenyomulását. Helmut Lang százados, a szárnysegédje jól emlékezett a napra, amikor Rommel egy elhagyott partszakaszon sétálva vázolta neki a stratégiáját. Az alacsony, köpcös Rommel fel-alá járkált nehéz télikabátjában, és marsallbotjával mutogatott. A homokpartra bökött. – A háborút itt nyerjük meg vagy veszítjük el. Csak akkor van esélyünk – mondta –, ha az ellenséges erőket még a vízen feltartóztatjuk, mielőtt partra szállnának. Minden erőnket a partvonalon kell összpontosítanunk. Higgye el, az invázió első huszonnégy órája lesz a döntő. Ez lesz a szövetségesek és a németek leghosszabb napja.

1944. június 4-én reggel hét órakor a parancsnoki gépkocsi kigördült La Roche-Guyonból a Párizson át Németországba vezető országút irányába. Rommel mellett az ülésen egy kartondoboz feküdt a feleségének szánt, kézzel varrott, szürke antilopcipővel. Különleges oka volt, amiért június hatodikán, kedden együtt akart lenni a feleségével: aznap volt a nő születésnapja.

Eisenhower kiadja a parancsot az ejtőernyősöknek: – A teljes győzelemnél alább nem adjuk!

Sorsdöntő lépés
Amikor Rommel elhagyta La Roche-Guyont, Dwight David Eisenhower tábornok, a szövetséges erők főparancsnoka épp mélyen aludt egy lakókocsiban az angliai Portsmouth közelében, egy eső áztatta erdőben. Innen irányította a mintegy hárommilliós létszámú szövetséges haderőt, amelynek több mint a felét amerikai katonák tették ki. A brit és kanadai erők együttes létszáma elérte az egymillió főt, de voltak francia, lengyel, cseh, belga, norvég és holland egységek is.

Négy hónapja Washingtonban, amikor Eisenhowert kinevezték, az egyesített erők vezérkari főnöke a következőképpen határozta meg a küldetését: – Ön partra száll Európában, és a szövetséges erőkkel együttműködve elfoglalja Németországot, megsemmisíti a haderejét.

Még nem volt végleges terv, de már szállítani kezdték Angliába a katonákat és a készleteket. 1944 májusára Dél-Anglia hatalmas fegyverraktárrá alakult át. A síkságokon több mint 50 ezer tank, lánctalpas vontató, páncélozott jármű, teherautó, dzsip, mentőkocsi sorakozott.

Május utolsó hetében megkezdték a személyi állomány és a készletek behajózását. Eisenhower tábornok június ötödikét választotta a partraszállás napjául.

Az Overlord hadművelet, ahogy nevezték, azonban az elemek kénye-kedvének volt kiszolgáltatva. Június negyedikén, vasárnap reggel Eisenhower úgy döntött, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt huszonnégy órával elhalasztja a szövetséges erők partraszállását. Ha az idő javul, június hatodika, kedd lesz a D-nap.

Teltek-múltak az órák, a főparancsnok időnként a lakókocsija ajtajához lépett. A magányos, hajlott hátú alak az eget borító fekete felhőtakarót kémlelte. Vajon megerősítheti, hogy hatodika lesz a D-nap? Vagy az időjárás miatt újra el kell halasztani az inváziót?

Aznap 21.30-kor Eisenhower vezérkara összeült a tengerészeti főparancsnokság könyvtárában. Bevezetésre nem volt szükség, mindenki tudta, milyen súlyos döntést kell meghozni. Megérkezett az Overlord három meteorológusa J. N. Stagg brit repülőezredes vezetésével.

Néma csönd volt, amikor Stagg elkezdte a beszámolóját. Röviden ismertette az időjárási helyzetet, majd halkan megjegyezte: – Uraim, hirtelen és váratlan változások történtek.

Mindenki Staggre figyelt, hátha valami biztatót tud mondani.

Új időjárási front alakult ki, amely a következő órákban a Csatorna fölé érkezik, és a felhőzet fokozatosan felszakadozik. A javulás másnap is folytatódik, és június hatodikán reggelig tart. Utána az időjárás ismét romlani fog.

Vagyis legfeljebb huszonnégy órán át lesz viszonylag elfogadható időjárás, hozták Eisenhower tudomására.

Negyedórás vita követte a meteorológus helyzetelemzését. Eljött a pillanat, amikor meg kell hozni a fontos döntést. Múltak a percek, a főparancsnok mérlegelte a lehetőségeket. Végül Eisenhower gondterhelt arccal föltekintett, és bejelentette: – Meg vagyok győződve arról, hogy ki kell adnunk a parancsot... Nincs igazán kedvemre, de... Egyszerűen nem tehetünk mást.

Eisenhower fölállt. Június hatodikán, kedden lesz a partraszállás.

A katonák Anglia-szerte készen álltak. Várakoztak, s közben a családjukra gondoltak, feleségükre, kedvesükre. Mindenki az előttük álló harcról beszélt. Milyen lesz a tengerpart? Olyan kemény lesz a partraszállás, amilyennek gondolják?

Június ötödikén éjjel a hajók elhagyták a brit kikötőket, és a gyülekezőhely felé vették az irányt. Aztán lassan útnak indult a tízes sorokba rendeződött hajóhad a Csatorna szürke hullámain, hogy legyőzze Hitler Európáját.

Eközben a légierők gépei is felszálláshoz készülődtek. Eisenhower tábornok a 101. légi hadosztály parancsnokságáról figyelte, amint az első repülők a kifutópályára gördülnek. A légitámadás miatt aggódott a legjobban, mivel a tisztjei közül többen is meg voltak győződve arról, hogy akár 75 százalékos is lehet a veszteség.

A gépek egymás után végigdübörögtek a kifutópályán, lassan a levegőbe emelkedtek, és eltűntek a sötétben. Eisenhower fölnézett a fekete égboltra. A szeme megtelt könnyekkel.

Néhány perccel később a francia part felé közeledő flotta meghallotta a repülőgépek zúgását. Fülsiketítő zajjal húztak el fölöttük. Amikor az utolsó kötelék is elhaladt, egy fényszóró csóvája tört át a felhőkön. Három rövid, egy hosszú villanással jelezte a V betűt, vagyis a győzelem jelképét.

Ellentmondásos hírek
Június 6-án, nem sokkal éjfél után Werner Pluskat, a német 352. hadosztály őrnagya vészjósló dübörgésre riadt. A hadosztály-parancsnokságon aludt, hat kilométerre a normandiai partoktól. Pluskat négy üteg fölött rendelkezett; húsz ágyú védte annak a területnek a felét, amelyet a világ később Omaha szektor néven ismert meg.

Félálomban hívta fel a parancsnokát, Karl W. Ocker alezredest. – Mi történik? – ordított a telefonba Pluskat. A motorzúgás és fegyverropogás erősödött, s ösztönei azt súgták, ez nem egyszerű légitámadás.

Ocker nem örült Pluskat hívásának. – Drága Pluskat – mondta barátságtalanul –, egyelőre nem tudjuk, mi történik, de maga lesz az első, akivel tudatjuk, amint kiderítettük.

Éles kattanás jelezte, hogy az alezredes letette a kagylót. A válasz nem elégítette ki Pluskatot. Idegesen betelefonált a hadosztály főhadiszállására, és beszélt Block őrnaggyal, a 352-esek hírszerző tisztjével. – Valószínűleg a szokásos légitámadás – mondta Block. – Még nem tudjuk biztosan.

Pluskat letette a kagylót. A távolból hallani lehetett a gépek zúgását. Megcsörrent a tábori telefon, Pluskat fölkapta. – Ejtőernyősöket jelentettek a félszigetről – közölte Ocker. – Riassza az embereit, és induljanak azonnal a partra!

Pár perc múlva Pluskat két tisztjével belépett a megfigyelőállásba, amelyet a negyven méterrel a part fölé magasodó szirtre építettek. Pluskat belenézett a tüzérségi távcsőbe. A holdfényben kiválóak voltak a látási viszonyok. Lassan végigpásztázta az öblöt. – Nincs ott semmi – egyenesedett föl végül.

Addigra zavaros, egymásnak ellentmondó hírek érkeztek a német 7. hadsereg parancsnokságaira – gyanús alakokat láttak, lövéseket hallottak, fán lógó ejtőernyőt találtak. De mi történhetett? A lelőtt bombázók legénysége ugrott ki ejtőernyővel?

A francia ellenállók támadtak? A beérkezett információk alapján senki sem merte kockáztatni, hogy esetleg fölöslegesen elrendelje a riadót.

A németek nem ismerték fel, hogy a Cherbourg-nál felbukkanó ejtőernyősök az invázió kezdetét jelentették. Az első amerikai partraszállók százhúszan felderítők voltak, akik különleges kiképzést kaptak. Az volt a feladatuk, hogy a Utah szektor mögötti területen jelöljék ki a „földet érési zónákat” az egy órával később kezdődő támadáshoz.

A felderítők már az elején nehézségekbe ütköztek. A német légelhárítás annyira lőtte a gépeket, hogy kénytelenek voltak eltérni a megadott iránytól. A százhúsz ejtőernyős közül így csak harmincnyolc érkezett a kijelölt helyre.

Robert Murphy, a 82-esek közlegénye Sainte-Mère-Église faluban, egy kertben ért földet. Amikor elindult hordozható radarkészülékével, fegyverropogást hallott. Később tudta meg, hogy akkor lőtték le a barátját, Leonard Devorchak közlegényt. Devorchak, aki megfogadta, hogy kitüntetéssel tér haza, valószínűleg a partraszállás első amerikai áldozata volt.

Az ejtőernyősök igyekeztek tájékozódni a terepen. Sövénytől sövényig lopózva, lőfegyverrel, aknákkal, lámpával felszerelve jelölték ki a földet érés helyszíneit. Mindössze egy órájuk volt a feladatra.

Nyolcvan kilométerrel arrébb, a normandiai hadszíntér keleti részén hat repülőgép szállította a brit felderítőket. A légelhárító ütegek heves össztüze fogadta a kiugró ejtőernyősöket, akik aligha felejtik el ezt az élményt.

Raymond Batten közlegény fennakadt egy fán, és ott himbálózott öt méter magasban. Miközben a késével elmetszette a zsinórokat, hallotta a közelben egy Schmeisser géppisztoly hangját.

Batten talajt érve az erdő felé futott. Elszaladt egy halott bajtársa mellett, akinek nem nyílt ki az ejtőernyője. Hirtelen elrohant mellette valaki, és vadul üvöltött: – Eltalálták a barátomat!

Batten csatlakozott egy csoporthoz, amely a gyülekezőhely felé tartott. A mellette haladó katona sokkos állapotba került: gépiesen csörtetett előre, és halvány fogalma sem volt arról, hogy a fegyver, amelyet olyan görcsösen szorongatott, teljesen elgörbült.

Furcsa dolgok történtek az elsőként érkező felderítőkkel. Richard Hilborn, az 1. kanadai zászlóalj hadnagya emlékezett arra, hogy egyik embere egy üvegházra zuhant „pokoli csörömpöléssel”, de az üvegszilánkoknál gyorsabban ért földet, s szaladt tovább. Egy másik felderítő kútba zuhant, majd az ejtőernyő zsinórjain kapaszkodott ki, és indult a találkozóhely felé, mintha mi sem történt volna.

Rossz kilátások
Június hatodikán hajnali egy óra körül Sainte-Mère-Église több mint száz lakója kézről kézre adott vödrökkel oltotta a városka főterén égő házat. Az önkénteseket harminc fegyveres német őr fogta közre. Aztán a lángok átterjedtek a szomszédos épületekre, félreverték a harangot, pokoli látvány volt. Akkor hallották meg a repülőgépeket.

Nyugat felől érkeztek, és a motorzúgással együtt erősödött a légelhárító ágyúk dörgése. A főtéren mindenki a magasba nézett.

Amerikai ejtőernyősök ugráltak ki a gépekből. Sokan a csatazajt is elnyomó harangzúgást hallották utoljára – az erős szélben sok ejtőernyős a lángok és a német géppisztolyok irányába sodródott.

John Steele közlegény látta, hogy a kijelölt helyszín helyett a városközpont felé közeledik. A következő pillanatban azt érezte, „mintha éles kés szaladt volna belé”. Egy lövedék fúródott a lábába. Steele még jobban megrémült, amikor látta, hogy egyenesen a templomtoronynak tart.

Ernest Blanchard őrvezető is golyózáporba került. Elszörnyedve nézte végig, ahogy a mellette ereszkedő ejtőernyős „fölrobbant, és a szemem láttára megsemmisült”.

Blanchard igyekezett elkerülni a főteret, de már késő volt. Egy fára zuhant. Körülötte pusztultak el a bajtársai a gépfegyvertűzben. Üvöltözés, sikoltozás, hörgés, nyöszörgés hallatszott. Blanchard eszelősen vagdosta a hevedereit. Lepottyant a fáról, és lélekszakadva futni kezdett, észre sem vette, hogy a hüvelykujjából is levágott egy darabot.

Steele ernyője fennakadt a templomtornyon. Németek és amerikaiak lőtték egymást az utcákon. Észrevette, hogy néhány méterre a tetőn német géppuskások lőnek mindenre, ami mozog. Steele rájött, hogy egyetlen esélye, ha holtnak tetteti magát. Ott lógott két óra hosszat, mielőtt a németek elfogták. Később a falut elfoglaló amerikaiak szabadították ki.

Ezalatt a 9. brit légideszant hadosztály parancsnoka, Terence Otway alezredes azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg Merville-ben a Sword szektorra irányuló, négy lövegből álló parti üteget.

Otway pontos stratégiát dolgozott ki az üteg lerohanására, ám a terv nem vált be, mivel ejtőernyősei egy 80 kilométeres sávban szétszóródva értek földet. Hétszáz fős zászlóaljából mindössze 150 embert tudott összeszedni.

De feltalálták magukat. A külső szögesdrót akadályon drótvágó ollókat használva átjutottak. Egy csoport megtisztított egy ösvényt az aknamezőn: négykézláb mászva szuronnyal döfködték maguk előtt a talajt.

Otway tudta, hogy jelentős lesz a veszteség, de az ágyúkat mindenáron meg kell semmisíteni. – Előre, mindenki! – adta ki a parancsot. – Elfoglaljuk az üteget!

Gépfegyvertűz zúdult rájuk. Az ejtőernyősök meglapultak, előrébb kúsztak, rohantak, földre vetették magukat, ismét rohantak. Aknák robbantak. Üvöltés, sikoltás hallatszott, gránátok villantak, miközben az ejtőernyősök beugrottak a lövészárokba, és közelharcban csaptak össze az ellenséggel.

A németek megadták magukat. Michael Dowling hadnagy és emberei harcképtelenné tették a négy löveget. Akkor Dowling meglátta Otwayt. Az alezredes elé állt, jobbját a bal mellére szorította, és azt mondta: – Az üteget a parancs értelmében elfoglaltuk, uram.

Otway fellőtte a sikert jelző sárga rakétát. Néhány perc múlva Dowling meghalt. Már akkor halálos sebesült volt, amikor jelentette a győzelmet.

Rommel egy tisztjével beszél, miközben a szövetségesek partra szállnakMakacs hitetlenkedés
Ez volt a kezdet, a D-nap első inváziós hulláma. 18 ezer amerikai, brit és kanadai ejtőernyős két oldalról támadta a németeket a normandiai harctéren. Itt jelölték ki a partraszállásra az öt partszakaszt, az Omaha, Utah, Sword, Juno és Gold szektort, s a látóhatáron már fel is bukkant a rendületlenül közeledő hatalmas flotta.

A németek azonban még mindig nem fogtak gyanút. Erre több okuk is volt: elsősorban az időjárás, másrészt a felderítés hiánya (csak néhány gépet küldtek az angliai kikötők fölé, és ezeket mind lelőtték), és makacs hitük, hogy a szövetségesek Pas-de-Calais-nál fognak próbálkozni a partraszállással, mivel az van a legközelebb Angliához.

Több mint két óra telt el az első ejtőernyős földet érése óta, mire a normandiai német hadvezetés felismerte, hogy valami fontos dolog történik. Továbbra is pontatlan és ellentmondásos jelentések érkeztek. Az egyik szerint csak „ejtőernyősöknek álcázott bábukat dobtak le”.

Ebben volt némi igazság. A szövetségesek csakugyan bábuk százait dobták le ejtőernyővel a partraszállás helyszínétől délre. A bábukhoz petárdákat erősítettek, amelyek földet éréskor robbantak, a lövöldözés látszatát keltve. Néhány bábut használtak az Omaha szektorban is, hogy egy német tábornokkal elhitessék, hátba támadták – ő pedig néhány egységet hátra is vont a vélt támadás visszaverésére.

Rommel parancsnokságán, a tábornagy távollétében helyettesei lázasan töprengtek: ha ez a partraszállás, akkor Normandiában hajtják végre? Vagy esetleg el akarják terelni a figyelmet a valódi helyszínről?

A legkülönösebb utasításokat talán a Luftwaffe első számú vadászpilótája, Josef „Pips” Priller ezredes kapta. Egy nappal korábban a német főparancsnokság biztonságos helyre rendelte vissza a Luftwaffe utolsó ütőképes vadászrepülő-századát. – Ez őrültség! – tiltakozott az ezredes.

– Nézze, Priller – mondták neki –, nem lesz partraszállás. Nagyon rossz az időjárás.

Prillernek csak két gépe maradt, a sajátja és az őrmesteréé. Ők június 5-én este egy üveg konyakba fojtották bánatukat, majd éjjel egykor lefeküdtek. Priller telefoncsörgésre riadt. – Priller, úgy tűnik, megkezdődött a partraszállás – mondta a hadműveleti tiszt. – Helyezze riadókészültségbe a századát.

– Ki a fenét helyezzek készültségbe? – ordította Priller. – Maguk, nagyokosok, tudják, hogy csak két gépem van!

Lecsapta a kagylót. Néhány perccel később ugyanaz a tiszt értesítette, hogy még sincs partraszállás.

Mindeközben Hitler és a szeretője, Eva Braun a berchtesgadeni főhadiszálláshoz közeli Sasfészekben aludt. Hajnali öt óra tájban a Führer haditengerészeti szárnysegédjét telefon ébresztette. Közölték vele, hogy „esetleg megkezdődött a partraszállás Franciaországban”. Pontosabbat még nem tudnak. Hitler szárnysegédei hosszas tanácskozás után, félve a Führer szokásos dührohamától, úgy döntöttek, várnak reggelig.

Pluskat őrnagy az Omaha szektorra néző betonbunkerben hajnali egy óra óta semmilyen utasítást nem kapott a feletteseitől. Ismét végigpásztázta távcsövével a látóhatárt. Mögötte halkan beszélgettek a tisztjei. – Odakinn semmi – mondta nekik.

Aztán úgy döntött, még egyszer körülnéz. Lassan húzta végig a távcsövet a horizonton. Amikor az öböl közepéhez ért, Pluskat megállt, és mereven figyelt. A felszálló ködben a látóhatár ezer és ezer hajóval telt meg. Pluskat némán, hitetlenkedve nézte. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudta, hogy „Németországnak vége”.

Tiszttársaihoz fordulva egyszerűen így szólt: – Itt a partraszállás. Nézzék meg önök is.

Felhívta Block őrnagyot a 352. hadosztály parancsnokságán. – Block – mondta –, tízezer hajó közeledik.

– Ne vicceljen, Pluskat! – förmedt rá az őrnagy. – Az amerikaiaknak és angoloknak összesen nincs annyi hajójuk. Senkinek nincs annyi hajója!

Block hitetlenkedése magához térítette Pluskatot. – Ha nem hisz nekem – kiáltotta indulatosan –, jöjjön át, és nézze meg! Pazar látvány!

Rövid szünet után Block megkérdezte: – Merre tartanak a hajók?

Pluskat kinézett a bunker ablakrésén: – Egyenesen felém.

Ki a hajókból!
Ilyen hajnalt még sohasem látott Normandia. A párás, derengő szürkeségben a szövetségesek hatalmas flottája méltóságteljesen, fenyegető nyugalommal közeledett az öt inváziós szektor felé. A hajók zászlói csattogtak a szélben a Utah szektortól a Swordig, az Orne folyó torkolatvidékénél.

Ahogy világosodni kezdett, jól látszottak a hatalmas csatahajók, félelmetes cirkálók, karcsú rombolók körvonalai. Mögöttük jöttek az antennákkal elborított kisebb parancsnoki hajók, ezeket követték a katonákkal teli csapatszállító, illetve a partra szálló hajók. Az első csapatszállító hajókat rohamcsónakok vették körül, zsúfolásig tömve az első partraszállókkal.

Az érkező hajókon egyre erősödött a lárma és a nyüzsgés. A hangszórók folyamatosan harsogták az utasításokat és bölcs tanácsokat: – Harcoljatok, hogy kijussatok a partra!... Adjatok nekik!... Nous mourrons sur le sable de notre France Chérie, mais nous ne retournerons pas (Meghalunk drága Franciaországunk homokján, de vissza nem fordulunk).

Két üzenetre mindenki emlékezett: a „Ki a hajókból!” csatakiáltásra és a miatyánkra.

Az erős hullámzás miatt a rohamcsónakokba való rakodás és átszállás nehéz és kockázatos művelet volt. A katonák rengeteg felszerelést cipeltek: mentőmellény, fegyver, gázálarc, elsősegélykészlet, élelem, gránátok, robbanószer, lőszer. Néhányan legalább 150 kilót nyomtak, mire a csónakba szálltak.

Miközben elhelyezkedtek a rohamcsónakokban, az öregkatonák igyekeztek felvilágosítani az újoncokat, mire számítsanak. Az Empire Anvil brit hajó fedélzetén Michael Kurtz, az 1. hadosztály tizedese eligazítást tartott az embereinek. – Mindenki húzódjon a mellvéd mögé – figyelmeztette őket. – Ahogy észrevesznek, tüzet nyitnak ránk. Aki túléli, annak szerencséje van. Aki nem, az nagyon jó helyet talált a meghalásra. Indulás!

A partraszállás ütemterve szinte percről percre ki volt dolgozva. Az Omaha szektornak a 29. hadosztály számára kijelölt szakaszán 6.25-kor harminckét tank elfoglalja tüzelőállását a parton, és fedezi az első rohamot. Pontosan 6.30-kor (H órakor) nyolc hordozóhajó újabb tankokat tesz partra. Egy perccel később a támadó csapatok elözönlik a teljes partszakaszt. Két perc múlva a műszaki alakulatok megtisztítják a partraszállók útját az aknáktól és egyéb akadályoktól. A nehéz járműveknek 8.00-kor a parton kell lenniük.

Az amerikaiaknak kijelölt szektorok felé közeledő Augusta zászlóshajón Omar N. Bradley altábornagy vattát dugott a fülébe, s távcsövét a part felé tartó rohamcsónakokra irányította. Az amerikai 1. hadsereg katonái rendületlenül nyomultak a part felé. Bradley nagyon aggódott, miután néhány órája megtudta, hogy az Omaha szektorban egy igen kemény, harcedzett német hadosztály, a 352. foglalt el harcállást. A partvédelem ágyúzása remélhetőleg megkönnyíti a csapatai dolgát.

A brit flotta 5.30-kor nyitott tüzet a partszakaszára. 5.50-kor az amerikai zónában is kiadták a tűzparancsot. Az egész területet tűz alá vették, a nagy csatahajók folyamatosan lőtték célpontjaikat. A szürke égbolt is kivilágosodott az ágyúk torkolattüzétől, a partról mindenütt fekete füstoszlopok szálltak fel.

Most új moraj vegyült az ágyúszó közé: először halkan, mintha egy óriási darázs zümmögött volna, majd egyre erősebb zúgással – vadászgépek kíséretében – megjelentek a szövetséges bombázók. A 11 ezer gép kötelékekben húzott el a tengeri flotta fölött, a szárnyvégek szinte összeértek. Lőtték a partot, a földnyelveket, utána megfordultak, és jöttek újra.

Felettük cikáztak a bombázók. A gyalogosok hunyorogva néztek fölfelé. Minden rendben lesz, gondolták. Fentről fedezik őket, az ellenséget legéppuskázzák, szétbombázzák az ágyúikat. Ám az Omaha szektor fölé irányított 329 gép a rossz látási viszonyok miatt a védelmi vonaltól öt kilométerre szórta le a bombáit.

Werner Pluskat őrnagy az Omaha szektor fölötti betonbunkerban azon elmélkedett, mikor lövik szét a fedezékét. Újabb lövedék csapódott be a bunker alatti sziklába, a légnyomás pedig hátrataszította Pluskatot. Por és betontörmelék záporozott a rémült tisztre.

Megcsörrent a telefon. A hadosztály-parancsnokságról hívták. – Mi a helyzet? – kérdezte valaki.

– Lőnek minket – válaszolta Pluskat. Hallotta, hogy tőle távolabb is bombák robbannak.

Amikor egy pillanatra szünetelt a támadás, Pluskat telefonált az ütegeinek. Legnagyobb meglepetésére mind a húsz lövege működőképes volt. Kinézett a nyíláson, és látta, hogy a rohamcsónakok közelednek. – Ne lőjenek – figyelmeztette ütegparancsnokait –, amíg az ellenség el nem éri a partot.

A rohamcsónakok nagy, szögletes rámpáin át-átcsaptak a hullámok, a jeges víz mindenkit eláztatott.

A katonák ekkor megpillantották a szögesdróttal körülvett, aknákkal megerősített acél- és vasbeton akadályok halálos dzsungelét a vízben és a parton. A védelmi vonal mögött a partszakasz elhagyatottnak tűnt.

Az első csónakok mintegy négyszáz méterre lehettek a parttól, amikor a német tüzérség működésbe lépett. Minden eddiginél közelibb és félelmetesebb hangjuk volt az acéllemez hajóorrokat szaggató géppuskalövedékeknek.

Bekapcsolódott a nehéztüzérség is: a németek már a hat kilométer széles Omaha szektor mentén lőtték a partra szálló hajókat.

Az invázió H órája volt.

A partraszállás

Véres Omaha
Végül a szárazföldre léptek az Omaha szektorban ezek a meggyötört férfiak, akiket senki sem irigyelt. Ők fogják „Véres Omahának” nevezni ezt a partszakaszt.

A németek a leghevesebb tüzet a sziklákról és a környező dombokról zúdították a félhold alakú öbölre. Egyes egységek arrébb hajóztak a part mentén, kevésbé védett helyet keresve. Mások csökönyösen a haditervben megjelölt szektoruk felé igyekeztek, ám ott olyan tüzérségi támadás fogadta őket, hogy az emberek beugráltak a mély vízbe, ahol viszont a géppuskáknak váltak könnyű prédájává.

A partra szálló járművek egyikét-másikát már az előtt szétlőtték, mielőtt célba érhetett volna. Edward Gearing hadnagy harminc főt szállító rohamcsónakját egy pillanat alatt szétvetette a robbanás. Gearing és emberei a vízbe repültek. A tizenkilenc éves tiszt fuldokolva vergődött a felszínre, néhány méterre onnan, ahol az imént még a hajója volt. Fölbukkant a tragédia többi túlélője is.

De Gearing és társai számára még csak most kezdődtek a megpróbáltatások. Három keserves óra múlva érnek majd csak partot, és Gearing ott értesül róla, hogy a századából ő az egyetlen életben maradt tiszt.

A hajórámpák partra csapódása mintha jeladás lett volna a németeknek a tűzerő fokozására. Hullottak a katonák; egyesek azonnal szörnyethaltak, mások szívszaggatóan hívták a szanitéceket, míg a dagály lassan elhallgattatta őket. Volt olyan partszakasz, ahol a hajókból kitóduló katonáknak a harmada sem ért ki a szárazra. Tisztjeik meghaltak, súlyos sebet kaptak vagy eltűntek, s az emberek rémülten, tehetetlenül kuporogtak a szikla tövében.

Az Omaha szektorban a katonákat egyik csapás a másik után érte. Rájöttek, hogy nem a kijelölt helyen értek partot. A műszaki alakulat, amelynek a parti akadályrendszerben utat kellett volna robbantania, szétszóródott és késett. Próbálták végezni a feladatukat, de ott tébláboltak közöttük a gyalogos lövészek, mások épp a fölrobbantandó akadályok mögött húzódtak fedezékbe, s a partra szálló járművek, a dagállyal egyre kijjebb sodródva, már-már agyonnyomással fenyegették őket.

Barton A. Davis őrmester észrevette, hogy egy rohamcsónak egyenest feléje tart, tele az 1. hadosztály embereivel. Aztán egy fülsiketítő robbanást hallott, és a jármű szabályosan kettéhasadt.

Davis úgy látta, mintha a mennybe szállna az egész kompánia. Szétszaggatott testek hullottak vissza az égő roncsra. – Fekete foltokat láttam a vízen: emberek evickéltek a széjjelömlő benzinben – emlékszik Davis. – Miközben azon töprengtünk, mit lehet itt tenni, egy fej nélküli torzó repült a levegőben, és iszonyú puffanással ért földet mellettünk.

Reggel hét órakor a partraszállók második hulláma is megérkezett az Omaha véres zűrzavarába. A helyzet most is ugyanaz volt: partra igyekvő emberek irgalmatlan pergőtűzben. Még több süllyedő, lángoló hajómaradvány és az újonnan érkezők további véres tragédiái súlyosbították a helyzetet.

Sebesültek kis szigetei a parti homokon. Csöndesek voltak, mintha egyáltalán nem érintené őket a körülöttük látható és hallható, rettentő valóság. Alfred Eigenberg felcser emlékezete szerint „rettentően udvariasak voltak egymással a sebesültek”.

Odament egy homokban ülő, fiatal katonához, akinek „a combja térdtől a medencecsontig olyan takarosan föl volt metszve, mintha szikével vágták volna”.

– Bevettem az összes szulfatablettámat – mondta higgadtan a sebesült –, megszórtam magam a sebhintőporral. Ugye, meggyógyulok?

A tizenkilenc éves Eigenberg beadott a katonának egy morfiuminjekciót, és így szólt: – Persze hogy meggyógyulsz, pajtás. – Majd pedánsan összezárva az iszonyú sebszájat, megtette, amit egyáltalán tehetett: biztosítótűkkel összetűzte a sebet.

A harmadik hullám a halálos zűrzavar kellős közepébe csöppent – és meg is torpant. Végig a homokon szorosan egymás mellett feküdtek az emberek. Fedezékbe húzódott, aki tehette, legtöbben a holttestek mögé. Az ellenséges tűzben moccanni sem lehetett, itt várták a halálukat. Teljes volt a káosz, sokan rossz szektorba érkeztek, a pusztulás és a reménytelenség látványa egészen megbénította a katonákat.

Többen azt hitték, ez már maga a vereség. William McClintock őrmester egy katonára lett figyelmes, aki ügyet sem vetett a golyózáporra. Csak üldögélt a vízparton, „kavicsot hajigált a tengerbe, és csöndesen, szívszaggatón sírdogált”.

Ám a sokk nem tartott sokáig. Néhányan ráeszméltek, hogy a parton maradni egyenlő a biztos halállal, így hát talpra álltak, és továbbmentek.

A sziklafal ostroma
Tizenhat kilométerre onnan, a Utah szektorban másként alakultak a dolgok. Raymond O. Barton vezérőrnagy 4. hadosztálya gyorsan partra szállt, és sebesen nyomult a szárazföld belseje felé.

A Utah és az Omaha szektor között James E. Rudder ezredes rohamosztagai megtámadták a 35 méter magas szirtfalat Pointe du Hocnál.

A hírszerzők jelentései szerint erős parti ütegek veszélyeztették a két amerikai partszakaszt.

A 2. rohamosztagos zászlóalj 224 embere csatárláncra bomlott a szirt lábánál. Rakéták röppentek a sziklaoromra, kampós mászókötelet és kötéllétrát húzva magukkal. Legtöbbjüknek sikerült feljutnia a kilenc emelet magas sziklára. Bill Petty őrmester egy csupasz kötélen próbált fölmászni, de a kötél nedves volt, sáros és síkos. Akkor kötéllétrán indult neki, ám tíz méter magasból visszacsúszott. Újra nekivágott.

A rohamosztagosok rendíthetetlenül haladtak fölfelé a szikláról alácsüngő köteleken. Petty őrmester elszörnyedve nézte, ahogy mellette egy bajtársa megmerevedik, lecsúszik a kötélen egy darabon, aztán elereszti, zuhan, majd elnyúlik odalent a fövenyen.

Pettyt megbénították a történtek, moccanni sem bírt. De a német gépfegyverek tettek róla, hogy meginduljon. Emberfeletti erőfeszítéssel megmászta az utolsó néhány métert.

Egymás után lendültek át a peremen a rohamosztagosok, de a Pointe du Hoc fennsíkján kísérteties látvány tárult eléjük. Elhallgattak a gépfegyverek is, sehol egy német, csak ásító bombatölcsérek, amerre a szem ellát, rettenes, fölszaggatott senkiföldje, holdbéli táj. Hősies erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. A megrongált betonbunkereket üresen találták.

Ezalatt a Sword, a Juno és a Gold fedőnevű szektorokban partra szálltak a britek és a kanadaiak. A partvonal több mint húsz kilométer hosszan vízi járművekkel volt tele, amelyek csak úgy okádták ki magukból a katonák tömegét.

A brit és kanadai egységek viszonylag kisebb ellenállásba ütköztek, mint az Omaha szektorban az amerikaiak. Későbbre időzített támadásuk jóvoltából a brit flotta jobban „megdolgozhatta” a németek partvédő állásait, s így a partra özönlő gyalogság gyorsan átjutott a kritikus partszakaszon. A Gold, Juno és Sword szektorokban partot ért brit és kanadai egységek elözönlötték a vidéket. A partraszállás napján ők jutottak legmesszebbre a szárazföld belsejébe, de legfőbb céljuk, Caen bevétele meghiúsult. A 21-es Panzer hadosztály öt héten át keményen tartotta magát a stratégiai fontosságú normandiai városban.

Tisztelet egy ismeretlen amerikai katonának, aki a partraszállás harcaiban vesztette életét

Rég várt üzenet
Berchtesgaden békésen szunnyadozott ezen a reggelen. Ám a Führer három kilométerre levő főparancsnokságán Alfred Jodl tábornok épp tanulmányozni kezdte a normandiai partraszállásról szóló első jelentéseket. A franciaországi megszálló egységek parancsnokai azt kérték, a páncélos tartalékokat indítsák mielőbb az invázió helyszínére.

Jodl a válaszon törte a fejét. – Én nem vagyok meggyőződve, hogy ez már maga az invázió – mondta. – Nézetem szerint korai volna most bevetni a tartalékainkat. Várunk, amíg tisztázódik a helyzet.

A döntés most már egyetlen embertől, Hitlertől függött. És ezen a napon a parancs sokat késett. Nyolc és fél órát.

Anglia, kilenc óra harminc. Eisenhower tábornok föl-alá járkált egész éjjel, a friss jelentéseket várta. Immár nem volt kétséges, hogy a szövetséges erők megvetették a lábukat a kontinensen. Most már az üzenetét világgá röpíthette a rádió: – Ma reggel Franciaország nyugati partjainál a szövetséges tengerészeti egységek Eisenhower tábornok parancsnoksága alatt, hatékony légi támogatással megkezdték a szövetséges szárazföldi erők partra szállítását.

Rommel tábornagy herrlingeni otthonában 10.15-kor megszólalt a telefon. A vezérkari főnök részletesen beszámolt neki az invázióról. Rommel kétségbeesve hallgatta.

Erre a napra várt régóta, amelyről maga mondta, hogy „a leghosszabb nap” lesz. Tisztán látta, hogy jóllehet a harc még hónapokig eltart, Németország sorsa megpecsételődött.

A sors szeszélye folytán a nagy német hadvezér a háborúnak ezt a döntő csatáját az oldalvonal mellől szemlélte. Rommel csak annyit tudott mondani: – Hogy lehettem ilyen ostoba! Hogy lehettem!

Június hatodikán, mire leszállt az est, 150 ezer szövetséges katona állt az európai parton, s további ezrek voltak úton feléje. Ezzel érkezett el végjátékához a második világháború; nem kellett egy év, és Németország kapitulált.

Vagy 2500 amerikai, brit és kanadai katonának ez a rettentő győzelem jelentette élete utolsó napját. Nem tudni, hány német halottja volt a csatának. 1944 nyarának végére a normandiai ütközet lezárult. Ma huszonhét temető őrzi annak a 100 ezer embernek a földi maradványait, akik azon a nyáron vesztették életüket.

Hat nappal a normandiai partraszállás után sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen. Erwin Rommel tábornagy, akit tévesen gyanúsítottak az összeesküvésben való részvétellel, mérget vett be: így úszta meg a bűnvádi tárgyalást s mentette meg családját a várható megtorlástól.

Werner Pluskat túlélte a D-napot, visszaszállították Németországba, ahol George Patton tábornok 3. hadseregénél esett hadifogságba. A háború után egy betongyárat vezetett, 2002-ben halt meg.

Dwight Eisenhower a hadsereg vezérkari főnöke lett, majd a NATO főparancsnoka. 1952-ben megválasztották az Amerikai Egyesült Államok harmincnegyedik elnökének. 1969-ben halt meg.

Terence Otway magas kitüntetést kapott a merville-i ellenséges üteg elfoglalásáért. Később sikeres üzletemberként élt az angliai Surrey-ben, 2006-ban hunyt el. A partraszállásra emlékezve azt mondta, hogy az nemcsak „Európa felszabadításának kulcsa” volt, hanem a szövetségesek „egységgé kovácsolódásának napja is. A NATO és a mai nyugati szövetségek annak a napnak köszönhetik a születésüket.”

Bill Petty számára a D-nap diadala a közlegény bátorságáról szólt. Hétköznapi emberek voltak: odamentek, és elvégezték, amit rájuk bíztak.
 

Cornelius Ryan Írországban született és nevelkedett. Mielőtt áttelepült az Egyesült Államokba, Angliában volt újságíró és haditudósító. A leghosszabb nap eredetileg a Reader’s Digest megrendelésére íródott, és 1959-ben jelent meg a magazinban. Nagy könyvsiker lett, a belőle készült filmet pedig az 1962-es év egyik legnagyobb kasszasikereként tartják számon. Ryan később több sikerkönyvet is írt, köztük A híd túl messze van címűt, valamint a Reader’s Digest szerkesztőjeként dolgozott. 1974-ben halt meg. A partraszállásról szóló dokumentumregényét először 1985-ben adta ki magyarul az Európa Könyvkiadó.

Vote it up
299
Tetszett?Szavazzon rá!