A legnagyobb fizetség

Soha nem volt pénze, hogy a munkámat kifizesse, de egy napon olyasvalamit ajánlott fel, ami mindent megváltoztatott

Tizennégy éves koromban nyáron fűnyírással kerestem pénzt, és annak alapján ismertem meg az embereket, hogy hol, melyik virágot nem volt szabad levágnom, hogy ki mit ültetett el a földbe, vagy mit szórt szét a gyepen.

A szomszédaimról megtudtam valamit abból is, hogy hogyan szerettek fizetni: alkalmanként, havonta vagy egyáltalán nem.

Mr. Ballou az utolsó kategóriába tartozott, de a magyarázattal sosem maradt adós. Egyszer nem volt aprója. Máskor a csekkje fogyott el, aztán egyszerűen nem volt otthon, amikor bekopogtam hozzá. De azért a pénztől eltekintve kedves öreg fickó volt; mindig integetett vagy megbillentette a kalapját, amikor messziről meglátott. Úgy véltem, kicsi lehet a nyugdíja, talán valami sérülés akadályozza a kerti munkában. A fű végtére is csak fű, és Mr. Ballou kicsinyke gyepét hamar le lehetett nyírni.

Egyszer azután, július közepén, késő délután, elmentem a háza mellett, és ő intett, menjek be. A hűvös folyosón kellett pár perc a szememnek, hogy hozzászokjon a félhomályhoz.

– Tartozom neked – kezdte Mr. Ballou –, de...

Meg akartam kímélni attól, hogy újabb kifogást kelljen kitalálnia. – Semmi baj. Ne tessék törődni vele.

– A bank valamit összekavart a folyószámlámon – folytatta, elengedve a füle mellett, amit mondtam. – A dolog pár nap alatt tisztázódik. Gondoltam, addig is kiválaszthatnál egy-két könyvet előlegként.

A falak felé mutatott, és ott mindenféle könyvek halmait láttam. Az egész olyan volt, mint egy könyvtár, csak éppen teljesen rendezetlen.

– Nem kell sietned – biztatott Mr. Ballou. – Olvasd el, kérd kölcsön, tartsd meg. Keress valamit, ami érdekel. Miféléket olvasol?

– Nem tudom. – Tényleg nem tudtam. Általában azt olvastam, amihez éppen hozzájutottam az élelmiszerüzletben a puhafedelű könyvek polcán, vagy otthon: képeslapokat, zabpehelydobozok hátát, képregényeket. A gondolat, hogy most tudatosan keressek ki egy kötetet, újdonság volt nekem, de vonzott is, ezért végigböngésztem a könyvhalmokat, aztán megkérdeztem:

– Ezeket mind tetszett olvasni?

Mr. Ballou bólintott. – Ezek csak azok, amelyeket megtartottam, amikbe másodszor is érdemes belenézni.

– Akkor tessék nekem egyet választani.

Mr. Ballou átkutatott egy halmot, majd odaadott nekem egy sötétvörös, meglehetősen vastag könyvet.

– „Igazak ivadéka” – olvastam. – Írta André Schwartz-Bart. Ez miről szól?

– Majd elmondod. A jövő héten.

Vacsora után láttam neki odakint egy kényelmetlen konyhaszéken ülve. Pár oldal után eltűnt az udvar, eltűnt a nyár, és én mélyen belemerültem a holokauszt fájdalmas tragédiájába, a gonosz és egy tisztességes ember által képviselt jó összeütközésébe. A nyelvezet elegáns, egyszerű, megrendítő volt. Amikor besötétedett, bementem, és egész éjjel olvastam.

Mind a mai napig, 35 év után is élénken emlékszem erre az élményre. Megdöbbentett, micsoda félelmetes erő rejlik egy regényben. Nem volt meg a szókincsem ahhoz, hogy érzelmeimet szavakba öntsem, úgyhogy a következő héten, amikor Mr. Ballou azt kérdezte: – Nos? – én azt feleltem: – Jó volt.

– Akkor tartsd meg – mondta. – Ajánljak másikat?

Bólintottam, ő pedig megajándékozott Margaret Mead Nagykorúság Samoában című klasszikus antropológiai tanulmányával.

Hogy rövidre fogjam a szót, Mr. Ballou egy fillért sem fizetett nekem a fűnyírásért, sem abban, sem a következő évben, de én évekkel később antropológiát tanítottam egy egyetemen. És azon a nyáron tudtam meg, hogy az olvasás nem az az ártatlan időtöltés, aminek hittem. Rájöttem, hogy egy könyv, ha a megfelelő időben érkezik, más irányba tereli mindazt, ami azután történik.