Tizennégy éves koromban nyáron fűnyírással kerestem pénzt, és annak alapján ismertem meg az embereket, hogy hol, melyik virágot nem volt szabad levágnom, hogy ki mit ültetett el a földbe, vagy mit szórt szét a gyepen.
A szomszédaimról megtudtam valamit abból is, hogy hogyan szerettek fizetni: alkalmanként, havonta vagy egyáltalán nem.
Mr. Ballou az utolsó kategóriába tartozott, de a magyarázattal sosem maradt adós. Egyszer nem volt aprója. Máskor a csekkje fogyott el, aztán egyszerűen nem volt otthon, amikor bekopogtam hozzá. De azért a pénztől eltekintve kedves öreg fickó volt; mindig integetett vagy megbillentette a kalapját, amikor messziről meglátott. Úgy véltem, kicsi lehet a nyugdíja, talán valami sérülés akadályozza a kerti munkában. A fű végtére is csak fű, és Mr. Ballou kicsinyke gyepét hamar le lehetett nyírni.
Egyszer azután, július közepén, késő délután, elmentem a háza mellett, és ő intett, menjek be. A hűvös folyosón kellett pár perc a szememnek, hogy hozzászokjon a félhomályhoz.
– Tartozom neked – kezdte Mr. Ballou –, de...
Meg akartam kímélni attól, hogy újabb kifogást kelljen kitalálnia. – Semmi baj. Ne tessék törődni vele.
– A bank valamit összekavart a folyószámlámon – folytatta, elengedve a füle mellett, amit mondtam. – A dolog pár nap alatt tisztázódik. Gondoltam, addig is kiválaszthatnál egy-két könyvet előlegként.
A falak felé mutatott, és ott mindenféle könyvek halmait láttam. Az egész olyan volt, mint egy könyvtár, csak éppen teljesen rendezetlen.
– Nem kell sietned – biztatott Mr. Ballou. – Olvasd el, kérd kölcsön, tartsd meg. Keress valamit, ami érdekel. Miféléket olvasol?
– Nem tudom. – Tényleg nem tudtam. Általában azt olvastam, amihez éppen hozzájutottam az élelmiszerüzletben a puhafedelű könyvek polcán, vagy otthon: képeslapokat, zabpehelydobozok hátát, képregényeket. A gondolat, hogy most tudatosan keressek ki egy kötetet, újdonság volt nekem, de vonzott is, ezért végigböngésztem a könyvhalmokat, aztán megkérdeztem:
– Ezeket mind tetszett olvasni?
Mr. Ballou bólintott. – Ezek csak azok, amelyeket megtartottam, amikbe másodszor is érdemes belenézni.
– Akkor tessék nekem egyet választani.
Mr. Ballou átkutatott egy halmot, majd odaadott nekem egy sötétvörös, meglehetősen vastag könyvet.
– „Igazak ivadéka” – olvastam. – Írta André Schwartz-Bart. Ez miről szól?
– Majd elmondod. A jövő héten.
Vacsora után láttam neki odakint egy kényelmetlen konyhaszéken ülve. Pár oldal után eltűnt az udvar, eltűnt a nyár, és én mélyen belemerültem a holokauszt fájdalmas tragédiájába, a gonosz és egy tisztességes ember által képviselt jó összeütközésébe. A nyelvezet elegáns, egyszerű, megrendítő volt. Amikor besötétedett, bementem, és egész éjjel olvastam.
Mind a mai napig, 35 év után is élénken emlékszem erre az élményre. Megdöbbentett, micsoda félelmetes erő rejlik egy regényben. Nem volt meg a szókincsem ahhoz, hogy érzelmeimet szavakba öntsem, úgyhogy a következő héten, amikor Mr. Ballou azt kérdezte: – Nos? – én azt feleltem: – Jó volt.
– Akkor tartsd meg – mondta. – Ajánljak másikat?
Bólintottam, ő pedig megajándékozott Margaret Mead Nagykorúság Samoában című klasszikus antropológiai tanulmányával.
Hogy rövidre fogjam a szót, Mr. Ballou egy fillért sem fizetett nekem a fűnyírásért, sem abban, sem a következő évben, de én évekkel később antropológiát tanítottam egy egyetemen. És azon a nyáron tudtam meg, hogy az olvasás nem az az ártatlan időtöltés, aminek hittem. Rájöttem, hogy egy könyv, ha a megfelelő időben érkezik, más irányba tereli mindazt, ami azután történik.
Hozzászólás